Az Igazság Fényében

81. Atyám, bocsáss meg nekik, hisz’ nem tudják, mit cselekszenek!

Ki ne ismerné e jelentőségteljes szavakat, melyeket a keresztfán függő názáreti Jézus mondott. A legnagyobb közbenjárások egyikét, mely valaha elhangzott. Tisztán és világosan. Ám ennek ellenére két évezrede állnak az emberek előtte értetlenül. Egyoldalúan értelmezték. Csak abból az irányból vizsgálták, ahogy az kényelmesnek tűnt. Senki sem volt, aki síkraszállt volna a szavak valóságos értelme mellett, és azt a lehető legvilágosabban az emberiség, kiváltképpen a keresztények szemébe mondta volna!

De nem csupán ezt. Az egyoldalúság miatt a továbbadáskor téves megvilágításba került az Isten Fia földi életében történt valamennyi megrázó esemény. Ezek azonban olyan hibák, melyek nem csupán a kereszténységben vannak jelen, hanem minden vallásban.

Érthető, ha a tanítványok mindenek fölé helyezik, ami tanítójuknál és mesterüknél teljesen személyes volt, főleg akkor, ha e mester oly durván és hirtelen volt körükből kitépve, hogy a legdurvább gúny közepette, teljesen ártatlanul a legsúlyosabb szenvedésnek legyen kitéve, majd végül mártírhalált haljon.

Az ilyen esemény mélyen belevésődik a lelkekbe, akik tanítójukat a legideálisabb módon, az együttélésben ismerhették meg, és azt eredményezi, hogy mindenben, amire emlékeznek, a személyesre helyezik a hangsúlyt. Ez teljesen természetes folyamat. De az Isten Fia szent küldetése az Ige volt, az Igazság elhozatala a fényes magasságokból, hogy megmutassa az emberiségnek a Fény felé vezető utat, mely addig le volt zárva előtte, mivel az emberek szellemi fejlettsége korábban nem tette lehetővé, hogy ezen az úton járjanak!

A szenvedés, melyet az emberiség az Igazság e nagy hírnökének eközben okozott, teljesen különálló dolog!

Ami azonban magától értetődő és természetes volt a tanítványoknál, az a későbbi vallásban sok nagy tévedést eredményezett. Az isteni üzenet lényege messze a háttérbe, az Igazság hírnökének személyes kultusza mögé szorult, amit Krisztus sohasem akart.

Ezért most hibák mutatkoznak a kereszténységben, melyek az összeomlás veszélyéhez vezetnek, ha még időben fel nem ismerik a tévedéseket, és a nyilvános beismeréssel bátran meg nem változtatják őket.

Nem lehet mást várni, mint hogy a legkisebb komoly előrelépésnek láthatóvá kell tennie az ilyen hiányosságokat. Akkor már sokkal jobb, ha az ember nem tér ki az útjukból, hanem elszántan megbirkózik velük! Miért ne magától a vezetéstől indulna ki a megtisztulás, frissen és boldogan, felfelé, a hatalmas Istenségre irányított szabad tekintettel! Az emberiség népes seregei mintha felszabadultak volna egy eddig ugyan érzett, ám soha el nem ismert nyomás alól, hálásan követnék a hívást, mely az örömteli meggyőződés fényébe vezeti őket! —

Az olyan emberek szokását követve, akik vakon saját eszük korlátlan uralmának rendelik magukat alá, s így erősen leszűkítik felfogóképességüket, Krisztus földi életének ugyanazt az értéket tulajdonították, mint küldetésének. Sőt sokkal többet törődtek családi körülményeivel és a hozzá fűződő összes földi eseménnyel, mint eljövetelének fő céljával, mely abban rejlett, hogy megmagyarázza az érett emberi szellemeknek a Teremtésben lejátszódó összes valódi történést, mert kizárólag benne találják meg Isten akaratát, mely beleszövődött a Teremtésbe, és így az embereknek egyértelműen tudtukra van adva.

Egyes egyedül az addig ismeretlen Igazság elhozatala tette szükségessé Krisztus eljövetelét a Földre. Semmi más. Hiszen anélkül, hogy az ember helyesen felismerte volna Isten akaratát a Teremtésben, senki sem volna képes megtalálni a felemelkedés útját a fényes birodalomba, még kevésbé tudott volna rajta járni.

Ahelyett, hogy egyszerűen e tényeket tényeknek fogadták volna el, ahelyett hogy elmélyültek volna az üzenetben és aszerint éltek volna, ahogyan azt az Igazság hírnöke újra és újra nyomatékosan megkövetelte, a keresztény vallások és egyházak alapítói, mint a dolgok leglényegesebbikét, megalkották egy személyes kultusz alapjait, mely arra kényszerítette őket, hogy Krisztus szenvedéséből valami teljesen mást csináljanak, mint ami a valóságban volt.

Szükségük volt erre ehhez a kultuszhoz! Végül aztán a további fejlődés során – teljesen magától értetődően – egyik nagy tévedés jött a másik után, melyek oly sok ember számára váltak akadályokká, meggátolva őket abban, hogy a helyes utat még egyáltalán valóban fel tudják ismerni.

Egyedül a tárgyilagosságot nélkülöző téves építkezés idézte elő, hogy az egész történés elferdült. A tisztán tárgyilagos természetességnek már abban a pillanatban el kellett tűnnie, amikor a fő kultusz tisztán személyessé változott! Közben megszületett az emberek arra irányuló törekvése, hogy az Isten Fia küldetését főleg földi életéhez kössék. Sőt valójában ez szükségessé vált.

Azt, hogy ez téves irányba visz, Krisztus maga bizonyította egész hozzáállásával. Nemegyszer világosan és élesen utasította vissza személyének a kihangsúlyozását. Mindig az Isten Atyára utalt, akinek akaratát teljesítette, s akinek erejében állt és cselekedett minden szavával, minden tettével. Elmagyarázta, hogy végre meg kellene tanulniuk az embereknek feltekinteni az Isten Atyára, de közben sohasem önmagáról beszélt.

Mivel azonban nem hallgattak szavára, Krisztus földi szenvedését végül elkerülhetetlenül mint szükséges és Isten által elrendelt dolgot állították be, sőt a Földre való eljövetele fő feladatának nyilvánították! Az ebből született nézet szerint Jézus csak azért jött a fényes magaslatokból, hogy itt, a Földön szenvedjen!

Mivel ő maga egyetlen vétekkel sem terhelte magát, az indoklásnak újra csak egy útja maradt: mások bűneit kellett magára vállalnia s levezekelnie!

Mi más maradhatott hátra, mint hogy a lerakott alapokra így építsenek tovább.

Tápláló erőt és jó talajt biztosított ehhez a már nem is annyira ismeretlen belső értékek túlbecsülése, amelytől az egész emberiség szenved. Ez annak a nagy bűnbeesésnek volt a következménye, mely a szellem ellen irányult, és melyet már többször részletesen elmagyaráztam. Az ész túlbecsülésében az ember csak önmagát ismeri, nem Istenét, akihez ezzel minden hidat lerombolt. Csupán keveseknek van még itt-ott egészen gyenge pallójuk, amely a szellemi világ felé vezet, de ez is csak azt teszi lehetővé, hogy megsejtsenek valami egészen keveset, és sohasem azt, hogy tudjanak is.

Ezért senki sem jutott arra a helyes, természetes gondolatra, hogy Krisztus földi szenvedését, mint különálló történést, teljesen elválassza az isteni üzenettől. Arra, hogy az összes ellenségeskedést, az üldöztetést és kínzást a legsúlyosabb, legdurvább bűntettnek ismerje el, annak, ami valójában volt. Ha e bűntetteket úgy szépítik meg, mint szükségszerűségeket, akkor ez egy új, nagy jogtalanság!

A szenvedés és a gyötrelmes kereszthalál bizony megérdemli a ragyogó fényben tündöklő glóriát, mert az Isten Fia nem hagyta magát elriasztani az uralkodni vágyó és bosszúvágyó emberektől kapott oly rossz fogadtatástól, mely a bűnbeesés után várható volt, hanem ennek ellenére a kevés jó ember miatt elhozta a Földre az Igazság annyira szükséges üzenetét.

A tettet annál nagyobbra kell értékelni, mert tényleg csupán az emberiség parányi részéről van szó, mely az üzenet által meg akarja magát menteni.

De egy újabb vétek Isten ellen, ha téves feltételezések által ennek az emberiségnek akkori bűntetteit szépítgetve úgy akarják beállítani, mintha az emberek ezalatt csak a cél szükségszerű teljesítésének az eszközei lettek volna.

E tévedések miatt bizonytalanodik el sok gondolkodó ember az iskarióti Júdás tettének következményeit illetően! Minden joggal. Hiszen, ha az emberiségért elszenvedett kereszthalál szükségszerű volt, akkor a szükséges eszközt Júdás szolgáltatta hozzá árulásával, s neki szellemi értelemben nem is kellene emiatt bűnhődnie. De a tényleges történésről szóló Igazság megszünteti ezeket az ellentmondásokat, melyek jogos felmerülése csupán azt bizonyítja, hogy az eddigi feltevésnek valóban tévesnek kell lennie. Hiszen ahol jelen van az Igazság, ott nincs helye ilyen tisztázatlan kérdéseknek, mert a teljesen természetes történést minden oldalról szemügyre lehet venni anélkül, hogy az ember közben akadályba ütközne.

Most végre elég bátornak kellene lenni ahhoz, hogy a szépítgetésben felismerjék a gyávaságot, amit csupán a Földhöz kötött ész ravaszsága takar el, a legnagyobb ellensége mindannak, ami föléje tud emelkedni, mint ahogy az mindig világosan megmutatkozik az alantas cimbora esetében. Vagy mint burkolt önmagasztalást, ami ugyanabból a forrásból ered! De szép is azt képzelni, hogy az ember olyan értékes, hogy érte egy Istenség harcol, vállal magára minden szenvedést, csak azért, hogy majd ennek az emberkének tiszteletbeli helyet kínálhasson fel az öröm isteni birodalmában!

Ilyen az alapelképzelés a valóságban, leplezetlenül és kertelés nélkül elmondva! Nem másmilyen, ha az ember egyszer erős kézzel megfosztja díszeitől!

Bizonyára felesleges említenem, hogy egy ilyen nézet csakis minden nem földi történés megértésének legszűkebb korlátoltságából eredhet. Ez újra a földi ész dicsőítésének súlyos következménye, mely akadályoz minden szabad, tágas kilátást. Az ész e bálványának az imádása a bűnbeesés után teljesen természetesen egyre nőtt, mígnem kifejlődött belőle a földileg erős Antikrisztus, vagy még pontosabban kifejezve, mindaz, ami antiszellem! Ezt bizony ma már világosan fel lehet ismerni, bárhová néz az ember. Ehhez már nem szükséges éles szem.

És mivel egyedül a szellemiség alkothatja mindannak a megközelítésére és megértésére szolgáló hidat, ami isteni, ezért tehát az ész földi fennhatósága, mely mellett ma minden tudomány büszkén kiáll, nem más, mint Isten ellen kikiáltott nyílt harc!

De nem csak a tudományok, hanem az egész emberiség ennek jegyében munkálkodik! Sőt mindenki, aki komoly keresőnek nevezi magát, magával hordozza e mérget.

Ezért nem természetellenes, hogy az egyházakban is van belőle bőven. Ezért is lopództa be magát az Üdvözítő minden szavának visszaadásába és magyarázatába sok minden, ami csupán az ész földi okosságából ered!

Ez egyúttal az embert újra és újra félrevezető kígyó, melytől a Biblia feljegyzései intenek! Egyes egyedül az ész okoskodásának e kígyója állít minden embert a tévútra vezető döntés elé: „Csakugyan azt mondta Isten...?”

Mihelyt minden döntés a kígyónak, tehát egyes egyedül az észnek van átengedve, amire a Biblia is helyesen utal, akkor mindig azt fogja választani, ami istenellenes, vagy Istentől elfordult, ami pusztán földi, sokkal alacsonyabb szintű, amihez maga az ész is tartozik, mint a földi világ legfejlettebb terméke. Ezért nem képes magasabb rendű dolgokat felfogni.

Az ember azért kapta az észt, hogy minden földi életében a felfelé törekvő szellemiség lefelé ható ellensúlya legyen, nehogy az ember a Földön csupán a szellemi magasságokban lebegjen, és földi feladatairól közben megfeledkezzék. Az észnek az ember egész földi életének a megkönnyítését is szolgálnia kell. Mindenekelőtt azonban azt, hogy a szellemben az ő őseredeti természetében rejlő, a nemes, a tiszta és a tökéletes felé irányuló erős felhajtóerőt átvigye a kis földi, anyagi viszonyokba, s földileg látható kihatássá alakítsa. Az élő szellem segédjeként, szolgájaként! Nem pedig döntéshozóként és vezetőként. Az észnek a földi, tehát az anyagi lehetőségeket kell segítenie megteremteni, hogy a szellemi törekvés valóra válhassék. A szellem eszközének és szolgájának kell lennie.

Ha azonban egyedül az észnek van átengedve minden döntés, ahogy az jelenleg történik, akkor már nem csak ellensúly, segítő lesz, hanem kizárólag saját súlyát állítja a mérleg serpenyőjébe, és ennek teljesen természetesen csak a süllyedés lehet a következménye, mert lefelé húz. Más nem történhet, hiszen az anyagisághoz tartozik, és megmarad szorosan hozzákötve, míg a szellemi felülről jön. Ahelyett, hogy segítőkészen kezet nyújtana a szelleminek, hogy így erősebbé, nagyobbá váljék, visszautasítja a szellem feléje nyújtott erősebb kezét és kirekeszti, mihelyt minden át van neki engedve. Nem tehet mást, csak a saját természetével összhangban lévő törvények szerint cselekszik.

De jól figyeljétek meg, hogy a földi ész csak akkor válik a szellem ellenségévé, ha a szellem fölé van emelve! Nem korábban. Hiszen, ha a szellem uralma alatt van, ahogyan az a természet rendje szerint a Teremtő akaratának megfelelően el van rendezve, akkor hű szolga marad, melyet mint olyat, az ember értékelhet. De ha az ember – a természettörvényekkel ellentétben – uralkodói helyre ülteti, oda, ahová nem tartozik, akkor ennek közvetlen következményeként mindent elnyom, ami megzavarhatná abban, hogy bitorolja a jogtalanul megszerzett trónt. Önműködően bezárja a kapukat, melyek ha nyitva maradnának, fényt vethetnének hiányosságaira és szűk korlátaira.

Ez az olyan emberek hű képe, akik rendezett körülmények között és jó vezetés alatt érzik, hogy képességeik növekednek, ám túlbecsülik őket, és ha hirtelen fordulat áll be, ínségbe és nyomorba taszítják a népet, mert alkalmatlanok magasabb dolgokra. Ahogy az ilyenek ezt sohasem képesek belátni, és saját alkalmatlanságuk minden vétkét – önmaguk és mások előtt is – mindig csak a múltra próbálják áthárítani, éppoly kevéssé fogja az emberi ész is elismerni, hogy sose működhet a magasabb szinten álló szellem helyén anélkül, hogy ne okozná a legsúlyosabb károkat és végül a pusztulást. A kép mindig mindenben ugyanaz, ugyanaz a történés ismétlődik örökké.

Csak gondoljon bele az ember nyugodtan és világosan e folyamatba. Gyorsan minden érthető lesz számára, és a legtermészetesebbnek kell, hogy lássa.

E körülmény az egyház- és vallásalapítók esetében is, mintha függönnyel takarta volna el az isteni Igazság roppant egyszerűségét, fátylat borított a helyes megértés minden lehetőségére.

Az emberiség nem vehetett magára iszonyatosabb terhet, mint a felfogóképesség önként vállalt beszűkítését, mint a Földön kívül található dolgok megértésének képtelenségét, ahová a történések legnagyobb része tartozik. E történések ennek következtében azonban a szó szoros értelmében meghaladják leszűkített látókörét.

Próbáljon csak meg az ember egyszer is e fal áthatolhatatlansága ellen harcolni. Nagyon gyorsan rá fog jönni, mennyire igaza van a költőnek, amikor azt mondja, hogy az ostobaság ellen még az istenek is hiába harcolnának!

Az erős falat csak az ember maga, egyedül, belülről tudja áttörni, mivel belülről lett felépítve. De az ember ezt nem akarja!

Ezért kíséri ma a dolgokat mindenhol kudarc. Bárhová néz is az ember, a legreménytelenebb eltévelyedés és a nyomorúság képét látja!

És a romhalmaz tetején áll üresen, felfuvalkodottan, büszkén e vad összevisszaság okozója... a „modern ember”, ahogyan a legszívesebben jellemzi magát. A „haladó ember”, aki a valóságban egyfolytában visszafelé haladt! Azt akarja, hogy csodálják, és „józan materialistának” nevezi magát. —

Fejfájás és förtelem keríti hatalmába az embert, ha mindezt együtt átéli, ha látja, hogy ebben mennyi sok jó elmerül, ami a megfelelő környezetben gyönyörűen kivirágzott volna, mihelyt láthatóvá válik, mily sok más szenved ettől! Akkor buzgó ima fakad: „Te vess véget, Uram! Mi erre nem vagyunk képesek!”

S ehhez társul most még a sok szakadás, az egyre erősebben növekvő egymás elleni gyűlölet, annak ellenére, hogy önként vállalt rabszolgaságuk egységes! Nem a munkáltatók, és nem is a munkavállalók hordozzák ennek vétkét, nem a tőke, sem annak hiánya, sem az egyházak vagy az állam, nem a különböző nemzetek, hanem csupán az egyén téves beállítódása egyes egyedül, ami miatt idáig jutottak a dolgok!

Még az úgynevezett igazságkeresők is csak nagy ritkán vannak a helyes úton. Kilenctizedük farizeussá válik csak: kritizálva gőgösen lenézik embertársaikat, s közben még buzgón támadják is egymást. Minden hamis! El kell előbb érkeznie a rettentő vég elmaradhatatlan beteljesülésének, mielőtt még néhányan fel tudnak ébredni ebből az álomból.

De a jó útra térés még lehetséges. Mindenki számára! De hamarosan elérkezik a mindörökre „túl késő”, sok hívő minden reményének ellenére, akik azt a téves nézetet vallják, hogy ugyan szükség van az egyes emberektől függően egy hosszabb-rövidebb ideig tartó megtisztulásra, de útjuknak végül újra a Fényhez kell vezetnie, a mindörökké tartó örömhöz, Isten közelségének boldogító érzéséhez!

Ez a gondolat kellemes vigasz, de nem helyes, és az Igazságnak sem felel meg. —

Tekintsük át még egyszer nyugodtan, világosan, bár nagy vonásokban a Teremtés és a hozzá tartozó emberek fejlődésének hatalmas folyamatát. Figyeljétek meg pontosan az azonos jellegek ősi törvényét, melyet sokszor elmagyaráztam, mindazt, amit rejt, s hogy milyen megváltoztathatatlan, szükséges következményei vannak a történésben:

Az anyagiság nagy szántóföldhöz hasonlóan az egész Teremtés legalsó peremén, annak legsúlyosabb részeként, óriási körforgásban járja útját. Az ősmagból kiindulva állandó mozgásban van, folytonosan fejlődik, egyre tömörebbé válik, míg ki nem alakulnak belőle a számunkra látható égitestek, melyekhez a Föld is tartozik. Tehát tovább fejlődik egészen addig, míg el nem éri virágkorát és beérik gyümölcse, ami a jelenkornak felel meg, hogy a bekövetkező túlérésben aztán teljesen önműködően, magától, a Teremtés törvényeivel összhangban, újra felbomoljon, visszaváltozzék ősmaggá, mely tovább haladván egyre új alkalmat kap, hogy friss kötődéseket, új formákat hozzon létre. —

Ilyen a teljes kép, ha nyugodtan szemléljük a magasból.

Az anyagi világ nem több mint puszta anyag, mely formák, burkok kialakítására szolgál, és csak akkor kel életre, ha a felette elhelyezkedő nem anyagi, lényszerű jelleg áthatja, és ahogy összekapcsolódik vele, átizzítja.

Az anyag összekapcsolódása a nem anyagi, lényszerű jelleggel alkotja a további fejlődés alapját. A lényszerű jellegből keletkezik valamennyi állat lelke is.

A két alapszint felett, tehát az anyagiság és lényszerűség felett, a Teremtés legfelső szintjeként található a szellemiség. Ez egy önálló jelleg, mint ahogy azt hallgatóim már tudják. E szellemiségből indulnak el azok a magocskák, melyek öntudatra ébredt emberi szellemekké akarnak válni.

Csak az anyagiság földjében tud a szellem ilyen magja öntudatra ébredt emberi szellemmé érni, úgy, ahogy a szántóföldben a búzamagból érett kalász fejlődik.

A mag azonban csak akkor tud behatolni az anyagi szántóföldbe, amikor az anyagiság elérte fejlődésének azt a bizonyos fokát, mely természetéből adódóan lehetővé teszi, hogy összekapcsolódjék az egész Teremtésben a legmagasabb szinten álló szellemiséggel.

Ez az az idő, amikor megjelennek a Teremtésben a legmagasabb szintre kifejlődött állati testek, melyek további fejlődése a lényszerűségből származó állati lélek révén már nem lehetséges.

E nagy világtörténés kicsinyített képe, megismétlése később az emberi lélek földi születésében is újra meg újra visszatükröződik, mint ahogyan az emberben, a Teremtés koronájában, tehát a legmagasabb szinten álló teremtményben az egész világtörténés tükröződik. Az emberi lélek is csak akkor tud behatolni az anyaméhben keletkező gyermeki testbe, ha e test elért egy pontosan meghatározott érettségi fokot. Nem korábban. Csak a szükséges érettségi állapot nyitja meg a lélek számára az utat a behatolásra. Ez a terhesség félidejére esik.

Így a világtörténés nagy folyásában is szintén az anyagiság körforgásának félidejére, tehát a közepére esik a legmagasabb szintre kifejlődött állati testek időszaka! A hallgató vegye ezt alaposan figyelembe.

Mivel akkor ezen a ponton az állati lelkek lényszerűsége elérte az anyagi testek fejlődésében elérhető legmagasabb fokot, ez a körülmény automatikusan szabad utat engedett a felette található szellemiség behatolására!

A szellemi mag, tehát saját szellemi azonos jellegén belül a legparányibb rész is csak az alatta álló lényszerűség legkifinomultabb remekművébe, azaz a legmagasabb szintre kifejlődött állati testbe tudott belépni.

Behatolásakor magasabb jellege jóvoltából természetszerűleg azonnal átvesz minden irányítást, és így az általa lakott testet, miként annak teljes földi környezetét is még további fejlődés felé tudja vezetni, amire a lényszerűség nem lett volna képes. Közben ezzel egy időben teljesen magától értetődően a szellem is fejlődik.

Így néz ki a Teremtésben lejátszódó történések képe nagy vonalakban, amelynek pontos részleteit egészen a legapróbb mozzanatáig hatolva, a későbbiekben következő előadásaimban majd még bemutatom.

Mi ennek az anyagi körforgásnak a legelső részéhez tartozunk, elsőkként állunk az élen, az ő keringésének a csúcsán. Előttünk nem volt semmi hasonló fajtájú, de utánunk ez lesz örökké.

Az a rész, amelyhez mi is tartozunk, hajtja végre az összes történést, első alkalommal, megelőzve az összes többit. Ezért is játszik a Föld olyan kivételesen fontos szerepet, mert rajta, mint a legérettebb durvaanyagú világtesten kell lejátszódnia minden döntő világeseménynek.

Vagyis amit ma átélünk, és ami még előttünk áll, az nem ismétlés. Semmi olyan, ami valaha is megesett volna a világtörténésben! —

De térjünk vissza az emberi szellem csírájának ezen anyagiságba történő első belépéséhez, vagyis az anyagiság körforgásának félidejéhez. Az akkori legmagasabb szintre fejlődött állatok, melyeket ma tévesen ősembereknek neveznek, kihaltak. Csak azok a testek nemesedtek meg, melyekbe a lényszerű állati lelkek helyett szellemi csírák hatoltak be. A szellemi csírák a sokféle élmény hatására érlelődtek bennük, s az állati testet a számunkra ismert emberi testig emelték, majd fajokra és népekre váltak szét. – A nagy bűnbeesés mögöttük volt. E bűnbeesés volt a szellemi csíra tudatossá válása utáni első szabad akaratából kiinduló tette, mely az észnek a szellem fölé helyezésében rejlett, és azt súlyos következményekkel járó örökletes bűnné növelte, mely nagyon gyorsan világosan és könnyen felismerhetően megmutatta az ész uralmának üres gyümölcseit. Az örökletes bűn nem más, mint az ész egyoldalú tevékenysége révén az agy egyoldalú fejlődése, mely mint ilyen, folyamatosan átöröklődik. E tényre már többször utaltam, *(Lásd 9. előadás: Az örökletes bűn) és idővel még jóval behatóbban fogok vele foglalkozni. Bizonyosan akadnak majd olyan emberek, akik az így jelzett irány ismeretében örömmel be fognak tudni segíteni a felvilágosítás nagy művébe.

A körforgás feltartóztathatatlanul haladt tovább pályáján. De a tévelygő emberiség fennakadást és zűrzavart vitt a szükségszerű haladásba. A zűrzavar közepette a zsidó népet az egyiptomiak közismert, nehéz igájukba hajtották. Az ínség és az erős vágy a szabadság után gyorsabban érlelte a lelkeket. Szellemileg mindenki mást megelőztek, mivel bensőleg ily erősen felzaklatva, helyesen pillantottak be önmaguk és elnyomóik lelkébe is! Miután világosan ráéreztek arra, hogy nem segíthet rajtuk semmi földi és az ész legnagyobb ravaszsága sem, felismerték lelkük ürességét is, szellemi szemük megtanult élesebben látni, és végül lassan felderengett bennük a tényleges Istenség fogalma, igazabbul és magasztosabban, mint bármikor korábban. És a fájdalommal átitatott imák is sokkal bensőségesebben emelkedtek a magasba.

Ezért válhatott a zsidó nép a választott néppé, mely egy ideig szellemileg minden más népet megelőzött, mert addig az Istenség forgalmáról a legtisztább nézete volt. Már amennyire ez az emberi lélek akkori érettségi állapota mellett lehetséges volt.

Az emberi érettséget nem szabad összekeverni az elsajátított tudással, hanem mindig arra kell gondolnotok, hogy a szellemi ugyanazt jelenti, mint a mélyen átérző!

Az akkori legnagyobb szellemi érettség képessé tette a zsidókat arra, hogy Mózes által törvények formájában befogadhassák Isten tiszta akaratát, mely további fejlődésük számára a legnagyobb kincset jelentette, a legjobb és legerősebb védelmet nyújtotta.

Ahogy a világesemény teljesen természetes történésként mindig csak a legérettebb helyre összpontosul, úgy összpontosult szellemileg akkoriban fokozatosan az egyre érettebb zsidó népre. —

De a világtörténést itt megint nem szabad összecserélni a földi világtörténelemmel, mely távol áll a voltaképpeni világtörténéstől, és legfeljebb csak az emberi szellem oly gyakran helytelenül alkalmazott szabad akaratának a kihatásait tükrözi, amely mindig csak köveket dobál az igazi történésbe, és ezért gyakran átmeneti elhajlásokat és földi zűrzavarokat idéz elő bennük.

A zsidó nép abban az időben vallási kultuszában más népeket megelőzött, s ezért nézetében az Igazsághoz a legközelebb állt.

Ennek az volt a természetes következménye, hogy a visszahatás eredményeképpen a Fényből érkező inkarnálódás meghirdetésének is ezen az úton kellett jönnie, mely, lévén a leghelyesebb, a Fény közvetlen közelébe tudott jutni. A többi út, mivel nagyon eltávolodott az Igazságtól, nem volt ilyen lehetőségek előtt nyitott, mert elveszett a tévedésekben.

A bármilyen működéshez legszükségesebb azonos jellegek törvénye szerint ez egyáltalán nem is történhetett másként, mint hogy a Fényből érkező Igazság hírnöke csak azon az úton tudott elindulni inkarnálódásakor, mely az Igazsághoz feltétlenül a legközelebb található, hasonlóságában a legmesszebbmenőkig megközelíti az Igazságot. Csak ez nyújtja a szükséges támaszt, ez vonz, míg a téves nézetek taszítanak, és szabályosan lezárják az utat, és így a Fényből nem tud semmi behatolni, eljönni.

A kölcsönhatás és az azonos jellegek törvényének itt is feltétlenül teljes mértékben meg kell nyilvánulnia. Az őstörvények megnyitnak vagy lezárnak egy utat egyenletes, állandó kihatásaikban.

Ez a tény egyúttal automatikusan bizonyítja, hogy az a nép, amelyben Krisztus, mint az Igazság nagy hordozója inkarnálódott, a legtisztább elképzeléssel kellett hogy rendelkezzen az Isteniről és annak működéséről, vagyis hogy minden más akkori vallás nem jutott oly közel az Igazsághoz. Tehát például a buddhizmus sem állt és most sem áll olyan közel az Igazsághoz, hanem sok tekintetben tévúton jár. Mert a Teremtés törvényei nem vezetnek félre. Higgadt megfontolás mellett mindenkinek rá kell találnia a helyes útra, és senkinek nem kell többé ingadoznia. —

Ám mivel ezalatt a zsidók között a vallásban ismét fellépett az ész uralma, és tisztességtelen törtetéssé növekedett, besegítettek a rómaiak súlyos ökölcsapásai, hogy egy kis csoport megmaradjon a helyes felismerésben, s beteljesedhessék az Írás.

Hallgatóimnak törekedniük kell arra, hogy mélyebben és átfogóbban figyeljék a törvények hatását szükségszerű működésükben, főként az azonos jellegűek vonzástörvényét, valamint a kölcsönhatás és a nehézségi erő törvényét, keresve bennük az összes finom részletet. Így hamarosan felismerik, hogy mennyi mindent átfogó és maradandó van bennük, valamint mennyi elevenség. Ezekkel a kulcsokkal felszerelve gyorsan kiismerik magukat minden történésben. Látniuk kell, hogy valóban ez az univerzális kulcs, amellyel minden kaput megnyithatnak, nem pedig fantáziálással és szükségtelen miszticizmussal, hanem a hézagmentes megismerés tiszta rálátásával. —

Ahogyan a szellemi csíra csak a saját, jóllehet még nem érett, de mégis magasabb szintű szellemi jellegének megfelelő fejlettséggel rendelkező világrészbe hatolhat be, és sohasem az erre még éretlen, vagy már túlérett világrészbe – mint amilyen a mi világrészünk, ahol már csak többször inkarnálódott lelkek élhetnek –, éppúgy nem másmilyen a folyamat az Igazság hírnökének inkarnálódásakor a Fényből. Az Igazság hírnökének eljövetele csak az emberiség erre legérettebb részében valósulhat meg. Az isteniségből érkező küldött érkezésekor az összes törvény megszabta feltételnek a legszigorúbb módon teljesítve kellett lennie. Tehát csak olyan nézeteket valló emberek közé tudott születni, akik a legközelebb kerültek az Igazsághoz.

Ahogy a szellemi csíra is csak azután tud behatolni az anyagiságba, miután a lényszerűség benne kifejtett működésében elérte legmagasabb pontját, ahol a szellemi csíra behatolása nélkül be kell állnia a nyugalmi állapotnak, és ezzel a visszafejlődésnek, Krisztus eljövetele előtt, itt az anyagiságban is elérkezett az a pont, amikor a szellemiség az örökletes bűn miatti eltévelyedésében nem tudott továbbfejlődni! A szellemiségben nyugvó szabad akarat ahelyett, hogy minden létezőt támogatott volna, megakadályozta a megkívánt felfelé, a magasba ívelő fejlődést a Teremtésben, s az ész egyoldalú felemelésével a szellem minden képességét csak az anyagi világ felé irányította. Ez volt a legnagyobb veszély pillanata!

A lényszerűség, mely nem rendelkezik szabad akarattal, a Teremtés fejlődését teljesen magától értetődően helyesen, tehát az isteni teremtői akaratnak megfelelően, hajtotta végre. Ám a szabad akarattal rendelkező szellemiség a bűnbeesés révén erre képtelenné tette magát, s az anyagiság további fejlődésébe csak kavarodást és fennakadást vitt. A neki adott hatalom téves felhasználásának, amellyel az isteni teremtőerőt képes irányítani, és ami az érett anyagiságban a szükséges továbblépést jelenti, hanyatláshoz kellett vezetnie, ahelyett hogy a legmagasabb fejlődés felé vitt volna. Az emberi szellem a bűnbeeséssel erőszakkal állított meg minden valódi előrehaladást; hiszen a földi, technikai vívmányok nem jelentenek tényleges előrelépést az Isten által megkívánt világesemények értelmében! A leggyorsabb segítségre, magának a Teremtőnek a közbelépésére volt szükség!

Minden további évszázaddal oly mértékben nőtt volna a rossz, hogy az isteni segítséghez vezető út lehetősége idővel teljesen ki lett volna zárva, mivel az ész uralma fokozatosan a legmesszebbmenőkig ellehetetlenítette volna a valóban szellemi, s még inkább az isteni dolgok megértését. A Fényből érkező inkarnálódáshoz hiányzott volna a horgonyzási alap!

Ezért hát gyorsan kellett cselekedni, mivel még nem jött el az Ember Fiának ideje, aki ekkor már fejlődőben volt feladata ellátásához.

Ebből a kétségbeesésből emelkedett fel a nagy isteni rejtelem, hogy Isten áldozatot hozott a Teremtésbe azzal, hogy az Istenség egy részét leküldte a földre, hogy Fényt hozzon azoknak, akik tévúton járnak!

Krisztusnak ez az eljövetele nem volt eleve eltervezett!

Csak a szabad akarat helytelen használata az emberiség részéről a bűnbeesésben és ennek következményei tették szükségessé az isteni beavatkozást az Ő elsődleges akaratával szemben! A lényszerűség a Teremtés további fejlődése során az anyagiságban elvégezte a feladatát, ám a magasabb szellemiség az emberek révén kudarcot vallott! Sőt, még ennél is rosszabb történt; hiszen a neki megadatott döntés erejét egyenesen ellentétesen használta, és így az isteni akarás ellenségévé vált, éppen a szellemiségnek használatra átengedett isteni erő segítségével. Maga az ember is el tudja képzelni, mily nagy a bűne.

Krisztus megszületése tehát nem azon ígéretek és jelenések beteljesülése volt, melyek az emberi szellemnek Isten ajándékaként örök közvetítőt ígértek! Kényszerű isteni aktus volt az egész Teremtés számára, melyet a tévelygő emberi szellemek révén az eltemettetés fenyegetett.

Ez azt is maga után vonja, hogy az egykor a názáreti Jézusba inkarnálódott isteni résznek újra teljesen vissza kellett térnie az Atyához, ahogy azt Krisztus maga is többször hangsúlyozta. Újra eggyé kellett vele válnia. Ez a tény is bizonyítja, hogy Krisztus nem lehet a megígért, örök közvetítő Isten és a Teremtés között, hogy nem lehet az e célból megígért Ember Fia!

Ő az utolsó előrelépés a Teremtés számára, öröktől fogva elhivatott az anyagiság első részének végezetéhez, miáltal a Teremtés aztán majd megy tovább egyenletesen a maga útján, élén az Ember Fiával, mint örök közvetítővel, aki ezzel egyúttal Isten legmagasabb szolgája, és az is marad. Krisztus, az Isten Fia, az isteninek volt a része, és ezért ismét be kellett mennie az istenibe. Az Ember Fia Isten végrehajtó szolgája, aki az isteniből küldetett ki, de sohasem mehet teljesen vissza az Istenségbe, mert az isteni eredeten kívül elválaszthatatlan tulajdonként felvette a tiszta szellemit is. Ez őt visszatartja attól, hogy újra tartósan visszatérjen az istenibe. Ezáltal, és csak aztán teljesül be a kinyilatkoztatás, az Isten és az Ő Teremtése – amelyhez persze az emberiség is tartozik – közti örök közvetítő ígérete. —

Ilyen a világtörténés folyamata egészen a végezetig. Az egyik teljesen természetesen következik a másikból. Ha először helyesen megértődik a bűnbeesés, és az ezt követő kényszerű aktus, Krisztus eljövetele, ami nem volt eleve elrendeltetett, akkor a többi dolog megértése nem lesz olyan nehéz, és minden hézag magától kitöltődik. Megszűnnek a megoldatlan kérdések.

A Paradicsomba nyíló kapuk az érett emberi szellemek előtt csak Krisztus üzenete által tárultak fel. A képesség, hogy az utat egészen odáig helyesen megértsék, addig nem volt jelen. Ha nem jött volna azonnal segítség, akkor a késedelemmel ennek az útnak teljesen el kellett volna vesznie az emberi szellemek eltévelyedése következtében. Az üzenet mind a földi embereknek, mind a már elhalálozottaknak szólt, ahogy Isten minden üzenete, a fényes Igazság minden Igéje!

A törvények szigorúsága után az emberek szeretetről is hallottak az üzenetben, olyan szeretetről, melyet addig képtelenek voltak felfogni, amit azonban immár önmagukban kellett kifejleszteniük. De a szeretet ezen üzenete a törvényeket nem törölte el, hanem megerősítette. Meg kellett maradniuk erős alapként, melynek kihatását egy ilyen szeretet magában rejtette. —

Később is az Isten Fia ezen Igéjére próbáltak építeni, de hogy a sok hibás feltevés révén eközben milyen tévedések keletkeztek, arra már előadásom elején rámutattam. —

Vizsgáljuk meg a kereszténység történelmét. A legjobb tanulságot ebből lehet levonni, és ezzel, mint fénysugárral, az összes vallást át lehet világítani. Mindenütt ugyanazokat a hibákat találjuk meg.

Az Igazság mindegyik hírnökének, kicsinek vagy nagynak, kivétel nélkül el kellett szenvednie a szeretett embertársak gúnyolódását és csúfolódását, mint ahogy üldözéseit és támadásait, akik ugyanúgy, mint ma is, mindig sokkal okosabbnak és bölcsebbnek tartották magukat annál, hogy elfogadják Teremtőjük akaratának küldöttek általi magyarázatát, főleg azért, mert e küldöttek sosem az emberiség által létrehozott felsőbb iskolákból kerültek ki!

Az isteni akarat magyarázata alapjában véve mindig csak a Teremtés működésének a magyarázata, ahol az emberek élnek, amelynek ők is részei. De ha az ember ismeri a Teremtést, akkor mindent ismer! Ha az ember ismeri a Teremtést, akkor nagyon könnyű mindent felhasználnia, amit magában rejt és kínál. Ez pedig megad neki minden előnyt. Így hamarosan fel fogja ismerni és teljesíteni fogja ittléte valódi célját és mindent támogatva, felfelé fog emelkedni a Fény felé, saját örömére, környezetének pedig csak áldást hozva.

Ám mégis minden küldöttet kigúnyoltak, és egyúttal az üzenetet is. Egyetlen egyszer sem történt meg, hogy szívesen fogadták volna, még ha annyi jót tett is nekik. Mindig bosszúságot okozott nekik, ami természetesen könnyen megmagyarázható az Istenhez ellenségesen viszonyuló ésszel, és az Isten elleni ellenségeskedés tényének bizonyítékát szolgáltatja. Krisztus világosan összefoglalja a történést abban az elbeszélésben, mely arról szól, hogy a gazdaember elküldte szolgáit valamennyi szőlőműveséhez, hogy beszedjék a neki járó részt. A szőlőművesek azonban ahelyett, hogy fizettek volna, szolgáit megszégyenítették, megvesszőzték, majd gúnyolódással és üres kézzel visszaküldték.

Az ember ezt ismét szépítve példabeszédnek nevezi. Kellemes kényelemszeretetében mindig a tények mellé áll, sohasem vonatkoztatja őket magára! Vagy úgy kívánják magyarázni, hogy Isten általi kitüntetésnek kell tekinteni, ha küldötteinek szenvednie kell, ahelyett hogy az Isten által nem kívánt bűncselekményt lássanak benne, amit az emberiség követett el.

Mivel az észnek ahhoz, hogy a különben túlságosan szembeötlő korlátoltságát eltakarja, aranyfüstre és limlomokra van szüksége, szinte görcsösen erőlködik, hogy feltétlenül lenézően tekintsen az Igazság egyszerűségére, mivel az veszélyes lehet számára. Hiszen csörgőkre van szüksége a sapkájára, melyet visel. Sok fellengzős szóra, hogy éberen tartsa a reá irányuló figyelmet. És ma sokkal inkább, mint valaha. Ám az Igazság szerény egyszerűségének megvetése mára már régen aggódássá vált. Egyre több csörgőt aggat e számára szükséges tarka-barka csörgősipkára, melyeknek a görcsös forgástól és ugrándozásoktól hangosabban, egyre hangosabban kell szólniuk, hogy még egy ideig meg tudjon maradni a kölcsönvett trónon.

Ám ezek az ugrándozások az utóbbi időben már a kétségbeesettség táncává változtak, melyből hamarosan az utolsó, a haláltánc lesz! Az észnek egyre jobban és jobban kell erőlködnie, mert a csörgésén egyre világosabban átüt az üresség. És a legnagyobb, leghatalmasabb ugrás közben, melyre készülődnek, végre majd lerepül a fejről a tarka-barka sipka!

Akkor majd a dísztelen Igazság koronája ragyogva és megnyugtatóan arra a helyre fog emelkedni, mely egyedül őt illeti meg.

A komoly keresők, akiket teljesen megtévesztett mindaz, amit oly groteszkül egy nehezen érthető formába kényszerítettek, tekintetük számára végre szilárd támpontot, támaszt kapnak. Erőlködés nélkül fogják tudni átfogni az Igazság egészét, míg eddig még egy kis szilánkocskája megtalálásáért is annyit kellett fáradozniuk.

Térjetek vissza az egyszerűséghez a gondolkodásban! Különben senki sem tudja teljesen felfogni azt, ami nagy, és ezért nem fogja tudni elérni sem. Gondolkodjatok olyan egyszerűen, mint a gyermekek! Ebben rejlik Jézus szavainak értelme: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem tudtok bejutni Isten országába!”

A mai, annyira bonyodalmas gondolkodással sosem lehet megtalálni az oda vezető utat. Az egyházakban és vallásokban sincs ez másképpen. Ha ezek azt mondják, hogy a szenvedés segít felfelé jutni, s ezért a szenvedés Isten áldása, akkor rátaláltak az Igazság egy morzsájára, de megszépítve erősen eltorzították. Hiszen Isten nem akarja, hogy népe szenvedjen! Csak örömöt, szeretetet, boldogságot akar! A Fényben vezető út nem is lehet másmilyen. A Fényhez vezető úton is csak akkor vannak kövek, ha az ember előbb ráteszi azokat.

A fájdalomtanban az az Igazság morzsája, hogy a fájdalommal fel lehet oldani egy bizonyos vétket. Ez azonban csak akkor következik be, ha az ember tudatosan felismeri, hogy rászolgált a fájdalomra! A kereszten bűnét megbánó latorhoz hasonlóan.

Értelmetlenül éldegél ma az egész világ. Azok is, akik oly bölcsen karma-feloldozásáról beszélnek. Tévednek, mert ez sokkal nehezebb annál, mint azt ezek a tudással rendelkezni vágyó emberek gondolják. Hiszen a karma-visszahatások egyben nem mindig feloldozások is! Erre pontosan ügyeljen minden ember. A visszahatáskor nagyon gyakran még mélyebbre süllyed!

A felemelkedés a vétek minden visszahatása ellenére kizárólag az ember belső beállítottságától függ. Ahogy magában beállítja a nagy kormányt, legyen az felfelé, egyenesen vagy lefelé, arra, és nem másfelé fog minden tapasztalása ellenére haladni!

Itt válik nyilvánvalóvá, hogy nem játéklabda, vagy nem válhat azzá, hanem a tényleges utat egyedül, saját szabad akaratának az ereje által kell vezetnie. Az akarat ebben mindig szabad marad egészen az utolsó pillanatig! Itt minden ember valóban a maga szabad ura, de feltétlenül számolnia kell... a beállítottságának megfelelő következményekkel, melyek felfelé vagy lefelé vezetik.

Ha azonban kormánykerekét a belátás, kitartó akarás által felfelé állítja be, akkor a rossz visszahatások egyre kevésbé érik, sőt végül már csak szimbolikusan hatnak ki rá, mivel már felemelkedésével eltávolodott tőlük, még akkor is, ha a Földön tartózkodik. Maga mögött hagyta őket. Az embernek egyáltalán nem szükséges szenvedni, ha a Fény felé törekszik.

Ezért tépjétek le szemetekről a kötést, melyet csak azért helyeztek rá, hogy ne reszkessetek a szakadék előtt, mely már régóta megnyílott. Az átmeneti megnyugvás nem megerősítést, csak halogatást, időveszteséget jelent, amit sohasem lehet behozni.

Az ember sohasem tudta helyesen megmagyarázni és megindokolni a földi szenvedést. Ezért volt az embernek szüksége, akár a kábítószerre, szépítgetésekre, melyeket többé vagy kevésbé ügyesen megválogatott szavakkal meggondolatlanul egyre újra és újra továbbadtak a szenvedőknek. Ez valamennyi egyház egyoldalúságának a nagy hibája!

És, ha valamelyik teljesen kétségbeesett kereső túl világos választ követel, akkor azt, amit nem ért, egyszerűen az isteni misztérium birodalmába tolják. Ide kell torkollnia minden megoldatlan kérdés útjának, akár egy menedéket adó kikötőbe. Ám ez világosan mutatja, hogy ezek téves utak!

Hiszen minden helyes útnak világosan látható a vége, nem szabad, hogy áthatolhatatlan helyre vezessen. Ahol magyarázatként „az Isten útjai kifürkészhetetlenek” mondásnak kell szolgálnia, ott a félreismerhetetlen tudatlanság keresi a kibúvót.

Az ember számára nincs szükség a Teremtésben misztériumra, nem szabad, hogy legyen; hiszen Isten azt akarja, hogy az ember ismerje törvényeit, melyek a Teremtésben működnek, hogy igazodni tudjon hozzájuk, és a segítségükkel könnyebben be tudja fejezni és teljesíteni tudja a világokon át vezető útját anélkül, hogy a tudatlanságban bolyongana.

Ám a legvégzetesebb feltevések egyike marad, ha az ember az Isten Fia durva meggyilkolását az emberiségért hozott szükséges engesztelő áldozatnak tekinti!

Azt gondolni, hogy Istent, Fiának e brutális meggyilkolásának kell kiengesztelnie!

Mivel az ember nem tud logikus magyarázatot találni e különös nézetre, zavartan újra az isteni misztérium oly gyakran használt védőfala mögé bújik, s az mondja: ez egy olyan folyamat, melyet ember nem érthet meg!

Közben Isten mindenben, amit tesz, annyira világos és érthető. Maga a Világosság! Akaratából alkotta meg a természetet. Tehát annak, ami természetes, helyesnek is kell lennie! Mert hiszen Isten akarata maga abszolút tökéletes.

Ám a kereszt általi engesztelő áldozatnak minden józan gondolkodás számára természetellenesnek kell lennie, mivel a bűntelen Isten Fia ellen igazságtalan. Ezt nem lehet csűrni-csavarni. Az embernek inkább végre őszintén be kellene ismernie, hogy ilyesvalami teljesen érthetetlen! Törheti magát, amennyire csak akarja, mégsem jut eredményre és ez esetben nem tudja többé Istenét megérteni. De Isten azt akarja, hogy az ember megértse Őt! És az ember meg is értheti Istenét, mert akaratának kinyilatkoztatása világosan benne rejlik a Teremtésben, és sosem kerül önmagával ellentmondásba. Csak az emberek azok, akik azon fáradoznak, hogy vallási kutatásaikba érthetetlenséget vigyenek.

Hiszen a kereszthalál általi szükséges engesztelő áldozat téves alapgondolatának építményét, melyet az emberek fáradságos munkával emeltek, már magának az Üdvözítőnek a szavai is, melyeket a keresztre feszítéskor mondott, lerombolják.

„Atyám, bocsáss meg nekik, hisz’ nem tudják, mit cselekszenek!” Vajon szükség lett volna-e erre a közbenjárásra, ha a kereszthalál a kiengeszteléshez szükséges áldozat volt? „Nem tudják, mit cselekszenek!” Hiszen ez a legsúlyosabb vádak egyike. Ez világosan utal arra, hogy az, amit tesznek, helytelen. Hogy e tett csak egy közönséges bűncselekmény volt.

Vajon imádkozott volna-e Krisztus a Gecsemáné kertben, hogy elmúljék tőle a szenvedés kelyhe, ha szükség lett volna a kereszthalálra, mint engesztelő áldozatra? Soha! Ezt Krisztus sohasem tette volna! Ez azért történt, mert tudta, hogy az előtte álló kínszenvedés csak a szabad emberi akarat következménye. Ezért imádkozott.

Kétezer évig vakon ment el e mellett az ember, helyette magyarázatként gondolkodás nélkül elfogadta a legnagyobb lehetetlenségeket.

Az ember fájdalommal telik meg, amikor gyakran olyan nézeteket hall, hogy Jézus mai tanítványai és tanítványnői között a kitüntetettek azok, akik olyan testi fájdalmak áldásában részesülnek, mint például a stigmák! *(nem gyógyuló sebek)

Mindez természetesen egyedül Krisztus földi szenvedésének téves magyarázatából ered. Ebből másvalami egyáltalán nem is következhet. Arról, hogy ez milyen súlyos személyes következményeket vonhat maga után, még fogok beszélni.

Micsoda meggondolatlanság és micsoda alacsony rabszolgai gondolkodásmód nyilvánul meg abban, ha az ember úgy képzeli el mindenható Teremtőjét, hogy így cselekedne! Hiszen ez kétségtelenül a magasztos Istenség legbűnösebb lealacsonyítása, az Ő lényének elképzeléséhez még a legszebb sem elég szép, a legjobb közel sem lehet annyira jó, hogy a valóságot akár egy kicsit is megközelítse! És e hatalmas Istenről az ember elhiszi, hogy azt kívánja, az ember, akit ő teremtett, fájdalomban kússzon előtte, ha áldásában részesíti?

Hát hogyan következhet ebből felemelkedés!

Az emberek úgy formálják Istenüket, amilyennek ők akarják, hogy legyen, ők adják meg akaratának irányát! És jaj, ha nem olyan, amilyennek gondolják, akkor minden további nélkül elvetik, mint ahogy az ember azokat veti el, akik Istent sokkal nagyobbnak és magasztosabbnak merészelik látni. Az eddigi emberi nézetekben nincs nagyság. Ellenkezőleg, ezek csak az ember saját értékébe vetett megrendíthetetlen hitéről tanúskodnak, hogy Isten könyörögjön az olyan emberek jóindulatáért, akiknek vérfoltos kezéből kaphatta vissza kigúnyolt és megcsúfolt, megkínzott és meggyötört Fiát, akit egykor segítségükre küldött a megmentő üzenettel!

És az ember ma még ahhoz az állításához akar ragaszkodni, hogy mindez Isten számára szükséges engesztelő áldozat volt? Hát nem maga Krisztus kiáltott fel kínjai közepette teljesen kétségbeesetten ezen elvakultság miatt: „Nem tudják, mit tesznek!”

Van egyáltalán még lehetőség az emberiséget a helyes útra vezetni? Ehhez még a legdurvább történés is túl gyenge. Mikor ismeri már fel az ember, mily mélyre is süllyedt valójában! Hogy téveszméi, melyeket teremtett, konganak az ürességtől!

Mihelyt azonban akár csak egy kicsit is mélyebbre hatolunk, a rejtegetett önzés legtisztább formáját találjuk. Még ha ma mindenhol fellengzős szavakkal Isten kereséséről beszélnek is, ez ismét csak a szokásos öntetszelgésben megnyilvánuló nagy képmutatás, melyből teljesen hiányzik minden igazi komoly vágy a tiszta Igazság után. Az ember csak önmagát próbálja isteníteni, semmi egyebet. Egyetlen ember sem törekszik komolyan arra, hogy megértse Istent!

Méltóságteljes mosollyal, figyelemre sem méltatva tolják gyorsan félre az Igazság egyszerűségét; hiszen azt hiszik, hogy túl sokat tudnak, túl magas szinten állnak és túl fontosak ahhoz, hogy az ő Istenük még egyszerűséggel merészelne foglalkozni. Istenüknek az ő tiszteletükre sokkalta bonyolultabbnak kell lennie. Különben mit sem ér hinni benne! Hogyan fogadhatna még el az ember, vélekednek, egyáltalán olyasvalamit, ami minden tanulatlan embernek könnyen érthető. Az ilyet lehetetlen nagynak tartani. Ilyennel az embernek a mai időkben már egyáltalán nem szabad foglalkoznia, különben lejáratja magát. Az ilyet át kell engedni a gyermekeknek, öregasszonyoknak, a tanulatlanoknak. Hiszen ez nem az ilyen képzett agyú, intelligenciájú emberek számára van, akikkel mostanság a művelt emberek között lehet találkozni. Foglalkozzék vele a nép! A képzettség és a tudás aszerint értékel valamit nagynak, hogy milyen nehezen lehet azt megérteni! —

De akik így gondolkodnak, azok semmit sem tudnak! Nem érdemlik meg, hogy a Teremtő kezéből, az ő Teremtése által, akár egy csepp vizet is kapjanak!

Saját maguk korlátozásával elzárták magukat a lehetőségtől, hogy az isteni törvények egyszerűségében felismerjék a kápráztató fennköltséget! A szó szoros értelmében képtelenek rá, magyarán, ostobák az annyira egyoldalúan elsatnyult agyuk miatt, melyet máig, akár a legnagyobb vívmány trófeáját, már születésük pillanatától fogva magukkal hordoznak.

Az a Teremtő áldása, ha hagyja elsenyvedni őket az építményben, melyet alkottak; hiszen bárhová néz is az ember, minden Isten ellen van, mindent eltorzított az észemberek beteges nagyzási mániája, akik alkalmatlansága mindenhol bebizonyosodik.

És ez már évezredek óta folyik! Ez elkerülhetetlenül az egyházak és vallások megmérgezéséhez vezetett, mivel mint maró rossz, annak a bűnbeesésnek a feltétlen következménye volt, mely akkor történt, amikor az ember elfogadta az ész korlátlan uralmát.

És e téves uralom mindig becsapta az általa rabszolgasorsba döntött embereket mindenben, ami Istent illeti! Sőt mindenben, ami szellemi.

Aki nem rombolja le magában e trónt, és így nem válik szabaddá, annak vele együtt kell elpusztulnia!

Ma már nem szabad többé azt mondani, hogy szegény emberiség; hiszen az emberek tudatoson vétkesek, amennyire egy teremtmény csak vétkes lehet! Jézus szavai: „Bocsáss meg nekik; hisz’ nem tudják, mint cselekszenek!” a jelenkori emberiségre többé nem érvényesek! Elvégre nem egyszer volt alkalma arra, hogy kinyissa szemét és fülét. Az emberek teljesen tudatosan cselekszenek, és ezért minden visszahatásnak teljes mértékben el kell őket találnia, gyengítés nélkül! —

Ha most minden eddigi történés köre bezárul, akkor az egész Teremtés először beérett világrésze számára bekövetkezik az aratás, betakarítás és a szétválasztás ideje. Ez az egész anyagiság fennállása óta eddig még sohasem történt meg; mivel a mi világrészünk az örök körforgásban az összes többit megelőzi, elsőként tapasztalhatja ezt meg!

Ezért is inkarnálódott kétezer évvel ezelőtt az Isten Fia erre a földre. Ez világtörténés volt, ami az egész anyagiság legérettebb, első részében játszódott le, de már soha nem fog megismétlődni; hiszen a következő részekben az itt történtek hatásai mindig tovább folytatódnak. Így kerül sor arra is, hogy ez a rész elsőként lép az új történésbe, ami még sohasem volt, de ezután mindig ismétlődni fog. Ez a megformálódott anyagiság bomlása, amit természetes történés során a túlérettség hoz magával. —

Elvégeztetett! Meg lett mutatva a Fényhez, és ezzel az örök szellemi személyes élethez vezető út! Az emberi szellemek most, az utolsó döntés órájában fontolják meg magukban, merre akarnak menni: az örök kárhozatra vagy az örök örömökre; mert Isten akarata szerint ebben szabad választásuk van!

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]