Ha emberi gondolkodásmódról és emberi nézetekről kell beszélni, melyhez a földi igazságszolgáltatás is kötődik, akkor nem szabad elvárni, hogy ez megegyezzen az isteni igazságossággal, vagy azt akár megközelítse. Ellenkezőleg, sajnos azt kell mondani, hogy az esetek többségében ráadásul ég és föld a különbség a kettő között. Az ebben az összehasonlításban használt közkeletű „ég és föld” kifejezés a legigazibb értelemben helyénvaló. E különbséget gyakran az emberiség térhez és időhöz kötődő értelmi képességeivel lehetne megmagyarázni, mely az ebből adódó korlátoltságában nem képes felismerni azt, ami valóban helytelen, és megkülönböztetni attól, ami helyes, mert ezt ritkán lehet külsőségek alapján világosan felismerni, ez minden embernél sokkal inkább egyedül lelke mélyén rejlik, melynek megítéléséhez a törvények merev paragrafusai, és a könyvekből szerzett tudás nem elegendő. Az elszomorító azonban az, hogy ezért a földi bíróságok több ítéletének egyenesen ellent kell mondania az isteni igazságosságnak.
Nem szükséges, hogy a középkorról beszéljünk, a gyötrő kínvallatások szomorú korszakáról, valamint az úgynevezett boszorkányégetésekről, és az igazságszolgáltatás más bűntetteiről. Éppoly kevéssé szükséges érinteni a számtalan máglyahalált, a kínzásokat és gyilkosságokat, melyek a vallási közösségek lelkiismeretét terhelik, és kölcsönhatásukban még jóval iszonyatosabban kell lesújtaniuk végrehajtóikra, mert visszaéltek a tökéletes Isten nevével, mindezeket a bűntetteket az ő nevében vitték végbe, úgy, mint ami állítólag neki tetsző, és így az emberek előtt, mint felelőst, őt bélyegezték meg. Visszaélések és borzalmak, melyeket nem lenne szabad egykönnyen elfelejteni, hanem a mai ítélethozataloknál is figyelmeztetőn újra és újra vissza kellene rájuk emlékezni, főként azért, mert az ítéletek egykori végrehajtói a teljes jog, és a legnagyobb hit látszatával hajtották végre e túlkapásokat.
Sok minden megváltozott. És mégis, magától értetődően el fog jönni az az idő is, amikor az ember a mai igazságszolgáltatásra hasonló iszonyattal fog visszatekinteni, mint amilyennel mi tekintünk most a fentebb említett korszakokra, melyek jelenlegi felismerésünk szerint oly sok igazságtalanságot hordoznak magukban. Ez a világ rendje, és ez bizonyos értelemben fejlődés.
Ha azonban mélyebben megvizsgáljuk, akkor a majdani és mai történések közötti látszólagos nagy előrelépés pusztán a külső formákban rejlik. Az egyén személyes felelősség nélküli mindenhatósága a Földön, mely oly sok esetben meghatározza az ember teljes létét, gyakran még mindig ugyanaz. Nemigen változtak meg maguk az emberek, és cselekedeteik mozgatórugói sem. És ott, ahol az ember benső élete még ugyanaz, ugyanazok a kölcsönhatások is, melyek az isteni ítéletet hordozzák magukban.
Ha az emberiség hirtelen látóvá válna, s mindezt látná, annak csak egyetlen kétségbeesett sikoly lehetne a következménye. Iszonyat honolna a népek felett. Senki sem emelné embertársára szemrehányóan a kezét, mert mindenkinek önmagán is meg kellene valamilyen módon éreznie ugyanannak a véteknek a súlyát. Az embernek nincs joga arra, hogy ugyanezt szemére vesse embertársának, mert eddig minden egyes ember tévesen, csak a külsőségek szerint ítélkezett, és nem vette figyelembe a tulajdonképpeni életet.
Sokan az első fénysugárnál kétségbeesnének önmaguk miatt, ha minden előkészület nélkül beléjük hatolhatna, míg másoknak, akik eddig sohasem szakítottak időt arra, hogy elgondolkodjanak, mérhetetlen elkeseredettséget kellene érezniük amiatt, hogy ily sokáig aludtak.
Ezért most helyénvaló arra sarkallni, hogy az ember nyugodtan elgondolkodjon, és kifejlessze saját, helyes ítélőképességét, mely visszautasítja, hogy az ember elvakultan idegen nézetekre támaszkodjék, és csak olyan dolgokat fogad el, melyek összhangban vannak saját intuitív érzésével, és eszerint gondolkodik, beszél és cselekszik!
Az embernek sohasem szabad elfelejtenie, hogy egyes egyedül neki magának kell felelnie mindazért, amit érez, gondol és tesz, még akkor is, ha azt teljes egészében másoktól vette is át!
Boldog az, aki eléri ezt a szintet, és mielőtt valamiről véleményt nyilvánítana, megvizsgálja azt, azért, hogy aztán saját intuitív érzései szerint cselekedjék. Így nem válik bűnrészessé, mint sok ezer ember, akik gyakran csak meggondolatlanságból és szenzációhajhászásból, előítéletek és rágalmazások miatt súlyos karmával terhelik magukat, ami olyan szintekre vezeti őket, melyek szenvedéseit és fájdalmait sohasem kellett volna megismerniük. Már a Földön is sok, valóban jó dologtól hagyják magukat emiatt visszatartani, és így sok mindent a saját maguk számára nemcsak hogy elmulasztanak, hanem kockára is tesznek esetleg mindent, teljes létüket is.
Így volt ez a názáreti Jézus ellen fellobbant, esztelen gyűlölettel is, melynek voltaképpeni okát a rosszakaratúan ordítozó emberek közül csak kevesen ismerték, míg mindenki más tökéletesen tudatlan, vak buzgósággal egyszerűen belelovalta magát, együtt ordított a tömeggel, anélkül hogy Jézussal egyáltalán bármikor is kapcsolatba került volna. Azok is éppúgy el vannak veszve, akik mások téves nézetei alapján fordultak el tőle, és tanítását még csak meg sem hallgatták, s még kevésbé vették maguknak a fáradságot, hogy tárgyilagosan megvizsgálják azt, amit mondott, ami végül mégiscsak lehetővé tette volna, hogy felismerjék benne az értéket.
Csak így érlelődhetett meg az az iszonyatos tragédia, mely pont az Isten Fiát vádolta meg istenkáromlással, és vitte a keresztre! Az egyetlent, aki közvetlen Istentől jött, és Istenről és akaratáról hirdette nekik az Igazságot!
E történés annyira abszurd, hogy napnál világosabban mutatkozik meg benne az emberek teljes korlátoltsága.
És az emberiség azóta egészen mostanáig, bensőleg nemhogy fejlődött volna, hanem minden egyéb felfedezés és találmány ellenére éppen ebben fejlődött vissza még jobban.
A külső sikerek révén csak az egyre többet tudni akaró önhittség fejlődik, melyet éppen a korlátoltság hoz létre és táplál, mert az önhittség tulajdonképpen a korlátoltság nyilvánvaló jele.
És ebből az immár két évezrede egyre termékenyebbé váló talajból sarjadtak ki az emberiség mai nézetei, melyek döntő jelentőséggel bírnak, és pusztítóan hatnak, míg az emberek mit sem sejtve egyre jobban behálózzák magukat velük, s ez lesz iszonyú végzetük.
Hogy téves nézetek által, gyakran még jóhiszeműen is, hányan vonják magukra a visszaható áramlatok rossz kihatásait, vagyis vétkeznek az isteni törvények ellen, eddig ritkán vált világossá bárki előtt is. Számuk nagy, és gyanútlan hiúságukban sokan ráadásul még büszkék is rá, míg majd egyszer gyötrő rémületben kell megpillantaniuk az Igazságot, mely annyira más, mint amilyennek meggyőződésükből kiindulva képzelték.
Ekkor azonban már túl késő lesz. A vétket, melyet teherként magukra vettek, gyakran évtizedekig tartó, önmagukkal folytatott fáradságos küzdelemben kell levezekelniük.
Az út a felismeréshez hosszú és nehéz, ha az ember elmulasztotta földi léte kedvező alkalmát, és ráadásul szándékosan vagy tudatlanságból még új vétekkel is terhelte magát.
A mentegetőzés itt nem segít. Minden ember tudhatja, ha akarja!
Aki szükségét érzi annak, hogy a kölcsönhatások folyamatában fel tudja ismerni a különbséget az isteni igazságosság és a földi nézetek között, az igyekezzen a földi életben valamilyen példát találni erre, és megvizsgálni, hogy voltaképpen melyik oldalon is áll az igazság. Naponta több ilyen esetet is talál majd.
Hamarosan erőteljesebben és elevenebben bontakozik majd ki intuitív képessége, hogy végül levessen minden hiányos nézetből fakadó tanult előítéletet. Így felébred benne az igazságérzet, mely hagyatkozhat saját magára, mert minden kölcsönhatás felismerésében Isten akaratát fogadja el, benne él és működik.