A Grál-üzenet utórezgései 1

Abdrushintól


1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
Deutsch
English
Francais
Español
Português
Русский
Український
Česky
Tartalom



ISTEN BÖLCSESSÉGE
IRÁNYÍTJA A VILÁGOT!
TÖREKEDJETEK ARRA EMBEREK,
HOGY A MEGISMERÉSBEN
MEGSEJTSÉTEK AZ Ő NAGYSÁGÁT!


1. A Szent Ige

Az Ige Szent! Oly szent, hogy legszívesebben ismét visszavonnám a földi emberiségtől, mert fogalma sincs róla, igen, és még csak nem is sejti ennek az Igének a nagyságát! Ez kényszerít engem védő fátylat borítani az Igére, hogy soha ne kerüljön kapcsolatba az emberi lelkek istenkáromló arcátlanságával, vagy közönyével, akik szellemi lustaságuk következtében oly hihetetlen mértékben korlátozódtak, és ezzel minden vezetéstől mentessé lettek.

Mit tudtok ti a szentségről! Isten és az Ő Igéjének szentségéről! Ez szánalmas! Ez a felismerés elkeserítené és kétségbe ejtené az embert. Engem ez arra kényszerít, hogy az összes ember közül csak néhányat válasszak ki, akiknek tovább hirdetném az Igét, ha csak tízet vagy húszat választanák ki, az a néhány sem értené meg az igazi szentség fogalmát, és ezért nem találna helyes hozzáállást az én Igém nagyságához és értékéhez!

Ezt a Szent Igét átadni az embereknek a legnehezebb dolog, amit teljesítenem kell.

Hogy ez mit jelent, hogy mi rejlik e szavakban, azt megint nem érthetitek meg! Így állok előttetek, tudva, hogy itt a földön közületek még a legjobbak sem lesznek soha képesek engem helyesen megérteni, és a tizedét sem értik meg annak, amit az Igém által kapnak. Bár ti ezt meghallgatjátok, a kezetekben van, de nem használjátok ki az értékét magatoknak! Látom, hogy ezek a magasztos értékek és a mérhetetlen erők észrevétlenül maradnak, s ti e helyett olyan dolgokhoz nyúltok, melyek a birtokotokban lévő Igéhez képest a legkisebb porszemnél is elenyészőbbek.

Ezzel a tudással állok előttetek. Minden alkalommal, szellemi küzdelem után, megengedem nektek a magasztos Grál ünnepélyeken való részvételt, melyeknek jelentőségét, mély komolyságát és legtisztább erejét ti úgysem értitek meg soha. Közületek sokan még azt a fáradtságot sem veszik, hogy legalább az értelmét egyszer alaposan átgondolják! Ehhez járul még az elpecsételés és az Úrvacsora magasztos aktusa! Az elpecsételés! Remegve a porba hullanátok, ha ismernétek, és képesek lennétek tudatosan látni ezekben az aktusokban e mérhetetlen életteliség legjelentéktelenebb részét is!

Közben bizonyára nem egy emberi lelket megragad egy számára ismeretlen boldogító érzés, ami sejteni engedi a Fény erejét Isten közelében. De mindezt megint gyorsan elmossák a mindennapi kis gondok, a mindennapi örömök és élvezetek.

Csak amikor belép az emberi lélek a finom anyagú birodalomba, csak aztán szerez lassanként újra tudomást mindarról, amit itt a földön átélhetett.

Bár ez csak árnyéka a tényleges történés óriási hatalmának, ám ahhoz elegendő, hogy minden emberi lelket mélyen megreszkettessen! Alig tartja hihetőnek, hogy mindezt átélhette, ebben annyi Isteni kegyelem mutatkozik. Ezzel a tudással eltelve szeretné megrázni és felrázni ezeket a földi embereket, hogy megtörjék felületességüket, és már most próbálják meg az eddiginél erősebben átérezni ezt a kegyelemet.

Ez azonban hiábavaló erőfeszítés! A földi ember ezzel szemben túlságosan eltompult, méghozzá a saját hibájából. Buzgó erőfeszítéssel hamis útjait járva erre képtelenné vált. Ezért vérző szívvel fordul el újra minden - a finom anyagú birodalomban felébredt - lélek, mivel mély sajnálattal felismerte, hogy itt a földön ő sem volt más, és így nem várhat többet azoktól, akik még itt a földön élnek.

Így bennem most is minden ellenkezik, ha arra gondolok, hogy ezt a szent üzenetet most a tanítványaimon keresztül kell hagynom elterjedni; mert tudom, hogy az emberek közül egy sem fogja igazán tudni, hogy ezzel mit fogad el, és ebben, hogy ezt hallhatja, milyen mérhetetlen Isten magasztos kegyelme!És ezzel a tudatlansággal, a mindent jobban tudni akaró emberek közönyével szemben kell elhoznom azt, ami a tisztaságból, Isten trónjának lépcsőfokától származik! Belső harcot vívok magammal, ami kemény erőfeszítést igényel! És újra, minden órában!

Közben csak egy dolog vigasztal! Az elégtétel minden gúny, minden nevetség tárgyává tevés, minden rágalmazó megjegyzés, vagy az emberi közömbösség bármi jele esetében: Annak tudata, hogy minden egyes ilyen ember tetteivel és gondolkodásával önmagát ítéli meg ezen az Igén, melynek nagyságát nem akarja látni, és amely mellett elmegy anélkül, hogy észrevenné. Számára megnyugtató a tudat, hogy az ember minden szavával, amivel az én üzenetemet illeti, önmaga fölött mondja ki saját ítéletét, melyben számára a pusztulás vagy az élet rejlik!

Ez a tudat teszi lehetővé számomra, hogy mindent elviseljek és leküzdjek! Most ezt egyetlen lélek sem kerülheti el. Ítélő kardként vetem közétek az Igét a végső ítélet beteljesedésében! Ez szabadít meg a bánattól! Az emberek essenek neki, ahogy akarnak, ezzel csak önmaguknak ártanak, nevessék ki, gúnyolják, vagy rázzák a fejüket... mindez a leggyorsabb visszahatásban csak őket fogja sújtani!

Tíz év telt el azóta, amikor először éreztem borzadályt az emberi szellemek megfigyelése során, látva a következményeket, hogy milyen sorsot tartogatnak számukra a teremtés őstörvényei.

Elfogott az iszonyat, mert láttam, hogy az embereken már nem lehet másképp segíteni, csak megmutatni nekik azt az utat, amelyen menniük kell, hogy elkerüljék a pusztulást.

Ez engem kimondhatatlanul elszomorított; mivel az emberiség mai állapota szerint csak egy vég jöhet: A bizonyosság, hogy az egész emberiség nagy részének szükségszerűen el kell vesznie, amennyiben bármiféle döntésnél meg lesz neki hagyva a szabad akarat!

Ezt a szabad akaratú döntést azonban a teremtés törvényei szerint soha nem lehet megvonni az emberi szellemtől! Ez a szellem fajtájában rejlik! És ezen, vagyis önmagukon omlanak össze most a nagy tömegek az időszerű ítéletben!

Az ember minden egyes döntése utat hoz számára, amin vándorolnia kell a teremtésben, és már itt a földön is. Közben hivatásának apró nehézségei, és a mindennapi élet szükségessége csak mellékes dolgok, és gyakran messzire visszanyúló önkéntes döntések következményei. Csakhogy az emberi szellem számára egyedül a döntés szabad! Minden döntéssel automatikusan bekapcsol egy kart, ami elszabadítja az Isteni törvények működését a teremtésben a döntés típusa szerint! Ilyen a szabad akarat, amivel az emberi szellem rendelkezik! Csak a döntés feltétlen szabadságában áll. A szellemi döntés azonban haladéktalanul kiváltja az eddig oly titokzatos, automatikus működést a teremtésben, ami az emberi szellem tudtán kívül mindent tovább fejleszt, egészen az érettségig és a végkifejletig, mely egyszer csak hirtelen előbukkan, mégpedig az eredeti döntés erejétől függően, valamint az erősítés mértéke szerint, amit ez a fajta teremtésbeli vándorlása során az azonos fajtától még megkapott.

A saját döntések következményeit aztán az embernek önmagán kell elviselnie. Ezt nem lehet és nem is szabad igazságtalannak érezni; mert ez végső soron mindig csak az, amit a döntés tartalmazott. A végső hatás mindig csak azt érinti, akitől a döntés származik, még ha ez a döntés másnak is volt szánva. A végső hatásnál az eredeti döntést a meghozója nagyon gyakran már rég elfelejtette, ebben az időben az ő akarata és az ő döntései gyakran teljesen mások, vagy éppenséggel az ellenkezői a korábbiaknak, ám a korábbi döntések következményei tovább futnak az ő tudta nélkül is, a maguk törvényszerű, önműködő lefolyása szerint a végkifejletig.

Az ember mindig minden saját döntésének következményei közepette áll, ám sokról már nem tud, nem is gondol rájuk, ezért gyakran igazságtalannak érzi, ha egyik vagy másik végső hatás váratlanul utoléri. De ilyen irányban nyugodt lehet. Nem találja el semmi, amire valamikor nem maga adott volna okot, és amit valamikor valami döntéssel szó szerint életre hívott, vagyis amit nem ő „állított” a teremtésbe a törvények működése alá! Legyen az gondolatban, beszédben vagy tettben! Ő állította be hozzá a kart. Minden az ő akarásából származik, és minden akarás döntés!

Nem ismerve a teremtés őstörvényeit az emberek mindig igazságtalanságról harsognak, és azt kérdezik, hol maradt az ember nevezetes szabad akarata! Erről beszélnek és írnak a tudósok, miközben valójában ez az egész olyan egyszerű! A szabad akarat tulajdonképpen mindig a szabad döntés képességében rejlik, és nem valami másban. És ez a szabad döntés az emberi szellem teremtésbeli útja számára megőrződik, és mindig meg is marad. Ő azonban mindig megfeledkezik, illetve nem törődik közben egy fontos ténnyel: hogy mindennek ellenére ő csak egy teremtmény, és az is marad, hogy ő csak egy gyümölcse ennek az Utóteremtésnek, aki ennek örök érvényű és megváltoztathatatlan törvényeiből jött létre, és ezért soha nem kerülheti meg, illetve nem hagyhatja figyelmen kívül őket! Ezek megnyilvánulnak, akár akarja, akár nem, akár helyesnek tartja őket, akár nem. Ő ebben nem jelent semmit, úgy mint amikor egy gyerek, aki maga megy sétálni, saját akarata szerint választhat valami utat, ám később azonban ki van téve az út fajtájának, és nem számít, hogy jól vagy rosszul lehet rajta menni, és hogy a végén egy szép cél következik vagy egy szakadék.

Vagyis minden új emberi döntéssel egy új út jön létre, és ezzel egy új szál sorsának szőnyegében. A régi, eddig még kibogozatlan utak azonban ennek ellenére tovább futnak előre az újabbakkal, egészen addig, míg ki nem futják magukat. Vagyis az új út által nincsenek elvágva, hanem még át kell őket élni, végükre kell járni. Közben a régi utak is sokszor keresztezik az újat, és így új fordulatokhoz vezetnek.

Az embernek mindezt átéléssel kell kibogoznia, és itt gyakran csodálkozik, hogy jön ő ehhez vagy ahhoz, mivel korábbi döntéseit már nem tudatosítja, de közben alá van vetve a következményeknek, míg ezek nincsenek kiélve, ami által „elhalnak”! Másképp nem lehet őket eltüntetni a világból, csak az által, akitől származnak. Az pedig nem fordulhat el tőlük, mert szilárdan beléje vannak rögzítve, egészen a teljes feloldásig.

Vagyis minden egyes döntés következményének el kell jutnia a végső lerendezésig, hogy aztán lehulljon a szerzőjéről, és többé ne létezzék. Ha azonban az új, a jó döntések szálai keresztezik a még futó régi rossz döntések nyomait, akkor ezeknek a régi rossz következményeknek a hatása az újakkal, a jókkal való kereszteződés következtében a kellő mértékben meg lesz gyengítve, és amennyiben ezek az új, jó döntések nagyon erősek, akár teljesen feloldódhat úgy, hogy a rossz következményeket a durvaanyagúságban már csak jelképesen kell elszenvedni. Ez is tisztára törvényszerű Isten akarata szerint a teremtésben.

Közben a teremtésben minden élőként működik, és az embernek lehetetlen ezen valamit is változtatnia; mert ez a működés körötte és fölötte van. Ez által áll ő a törvényben, és a teremtés törvényei alatt.

Az én üzenetemben meglelitek az utat, hogyan mehetnétek át biztonsággal döntéseitek következményeinek ezen a tévelygés-kertjén, és érnétek el a fényes magaslatokat!

De közben itt egy nehéz akadály áll az utatokba! Ez egy olyan akadály, ami bennem iszonyatot keltett: mert mindezt ti magatoknak kell megtenni, mindenkinek teljesen egyedül önmagáért.

Ez a feltétel a ti döntésbeli szabad akaratotok törvényszerűségében rejlik, és az ehhez kapcsolódó automatikus működésben a teremtésben és bennetek!

A döntésbeli akarás utat képez, ami az akarat típusa szerint felfelé vagy lefelé vezet. Az emberi akarat azonban manapság többnyire csak lefelé vezet benneteket, és ezzel a süllyedéssel, amit ti magatok egyáltalán nem láthattok, egyúttal csökken és korlátozódik a ti felfogó képességetek is. Felfogásotok, vagyis a ti horizontotok határai ezáltal csökkennek, és ezen oknál fogva ti állandóan azt képzelitek, hogy még mindig ugyanazon a szinten álltok, mint korábban; mert ez a határ számotokra valóban a mostani végső szint! Szélesebb horizontot nem vagytok képesek belátni, és nem érthetitek, ami a ti saját határaitokon túl fekszik, és mindezt fejcsóválva vagy buzgón elutasítjátok, mint valami hamisat, vagy egyáltalán nem is létezőt.

Ezért nem szabadultok meg olyan könnyen a hibáitoktól! Másoknál azonban látjátok őket, de magatoknál nem. Magyarázhatom a napnál világosabban, ti ezt soha nem vonatkoztatjátok magatokra. Mindent elhisztek nekem, amit mondok, amennyiben ez másokra vonatkozik. De amit nálatok kell kifogásolnom, és ami gyakran kétségbe ejtő, azt nem vagytok képesek megérteni, mivel a ti kedves „énetek” körül a felfogás határai túlságosan leszűkültek! Ez az a pont, ahol oly sok minden megfeneklik, és ahol én nem tudok segíteni nektek; mert ezeket a határokat ti magatoknak kell széttörni belülről kifelé, mégpedig feltétlen hittel a küldetésben, amit nekem teljesíteni kell.

És ez nem olyan egyszerű, mint gondolnátok. Gyakran álltok gondterhelt arccal előttem, szívetekben szeretettel a nagy feladat iránt, és ezért sajnálkozva mindazokon, akik nem hajlandóak vagy nem képesek felismerni a hibáikat, és ezzel fékezik, illetve gátolják a beteljesedést, és én, én tudom, hogy sok ilyen hiba, ami másoknál annyira bíráltok, kétségbe esve viselkedésükön, önmagatoknál sokkal nagyobb mértékben gyökeret eresztett. Mindebben éppen ez a legszörnyűbb! És ez is rögzítve van a döntéshez való szabad akaratban, amit meg kell nektek hagyni, mivel ez a szellemiséghez kötődik. Én ugyan a Fény erejével elismerhetlek, vagy elutasíthatlak titeket, a ti őszinte akarásotoktól függően, de soha nem kényszeríthetek valakit, hogy induljon el a fényes magasságokba vezető úton! Ez kizárólag minden ember saját kezében nyugszik.

Ezért figyelmeztetésképpen megmutatom még egyszer ezt a folyamatot: Minden lépéssel lefelé egyre szűkebbre zárulnak felfogó képességetek határai anélkül, hogy ezt ti magatok tudatosítanátok. Ezért ezt sohasem hinnétek el, ha nem mondanám nektek, mert ezt nem érthetitek meg, és ezért ott nem is segíthetek, ahol nem jön létre vágyból vagy hitből fakadó új, nagy, szabad döntés!

Csak ott kölcsönözhetek erőt a győzelemhez! Az önmagatok fölötti győzelemhez, hogy a magasba törő feléledt szellem működése által gyorsan leomoljanak és áttörjenek a falak, és a szűk határok. Utat mutatok nektek, és megfelelő akarás esetén a szükséges erőt is megadom hozzá. Így tudok segíteni ott, ahol megvan a valódi akarat, az igazi kérés.

De aztán megint egy akadály áll az ember útjába. Ez abban rejlik, hogy az erő csak akkor válik hasznára, ha ezt nem csak elfogadja, hanem megfelelő módon fel is használja! Ő maga kell, hogy helyesen felhasználja, nem hagyhatja magában nyugodni, mert akkor megint elillanna, vissza az ilyen erő kiinduló helyére. Így jelenik meg az egyik akadály a másik után, ha valaki őszintén nem veti be minden erejét! És ezekhez az akadályokhoz csak kevesen nőttek fel. Az emberiség szellemileg már túl lustává lett, míg a felemelkedéshez kitartó elán és éberség szükségeltetik!

Ez a történés természetes, egyszerű és nagyszerű. Csodálatosan megtestesül benne a tökéletes igazságosság, amely most elindítja az ítéletet is.

Az emberi szellem megmentése azonban alázat nélkül lehetetlen! De mint akadály az igazi alázat útjában áll a tudására vonatkozó beképzeltség. Beképzeltség egy olyan tudásra, ami nem is megy tudás számba; hiszen képességeihez képest az Utóteremtés összes lényei között az embert valóban a legbutábbnak lehet tekinteni, mivel túl beképzelt, hogy valamit alázattal elfogadjon.

Itt nincs szükség vitára, mert ez így van. De ezt az ember nem látja, és nem akarja elhinni, ami szintén az ő határtalan önteltségének következménye, amely mindig csak a butaság szükséges szüleménye. Csak a butaság szül önteltséget; mert ahol tényleges tudás van, ott az önteltségnek nincs helye. Az ugyanis csak az alacsony téveszmék szűk határai között jöhet létre, sehol másutt.

Ahová belép a tudás, onnan eltűnik a beképzeltség. És mivel az emberiség legnagyobb része ma csak beképzeltségben él, nincs köztük tudás.

Általánosságban az ember elvesztette az igazi tudás fogalmát! Már nem tudja, mit jelent a tudás! Nem ok nélkül él népi bölcsességként az ismert mondás, hogy: „Csak a megismerés csúcsán válik az ember bölcsé, ha meggyőződik arról, hogy nem tud semmit!

Ebben rejlik az igazság! De ha az ember eljut ehhez a meggyőződéshez, akkor kihal belőle a beképzeltség, kezdetét veheti a valódi tudás befogadása.

Mindannak amit tanulmányai során megtanult, semmi köze a tudáshoz! Aki buzgón tanul, az tanulttá válhat, de ezért még távolról sem lehet tudónak nevezni. Ezért a mai értelemben vett tudomány kifejezés is hamis. A mai ember ugyan beszélhet tanultságról, tudásról azonban nem! Amit az egyetemeken megtanult, az csak tanultság, vagyis a tanulás magasabb fokozata és kicsúcsosodása! Ez megszerzett, nem pedig saját! Azonban csak az a tudás, ami saját! A tudás csak az átélésből származhat, nem a tanulásból!

Így az üzenetemben csak utat mutatok, hogy aki ezen jár, eljusson az átéléshez, ami számára meghozza a tudást. Az embernek először a teremtést is „át kell élnie”, ha valóban tudni akar róla. Tudásommal lehetőséget adok neki az átéléshez, mivel én magam folyamatosan átélem a teremtést!

Vagyis a jövőben tanultakkal és tudókkal számolhatunk. A tanultak tanulhatnak a tudóktól, és tanulniuk is kell!

Az új birodalomban, az elkövetkező nemzedékben, már nem lesz beképzeltség! Ez a felemelkedés legnagyobb akadálya, mely most milliókat visz a pusztulásba, akik ezt nem tudják, vagy nem akarják elhagyni! De ez így van rendjén; mert a teremtés ezzel meg lesz tisztítva a haszontalan teremtményektől, akik csak pöffeszkednek és elveszik másoktól a helyet és az élelmet anélkül, hogy a legcsekélyebb hasznot is hoznák. Aztán majd lesz itt friss levegő a hasznosítható emberi szellemek számára!

A Grál-üzenet utórezgése Abdrushintól


Tartalom

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései] 

kapcsolat