Az Igazság Fényében

Az Élet

Az ember életről alkotott fogalma eddig téves volt. Mindaz, amit életnek nevezett, nem több mint meghajtott mozgás, melyet csupán a valódi élet természetes kihatásának szabad tekinteni.

Az egész Teremtésben tehát csak a többé-kevésbé erős mozgás utóhatása az, ami mindent alakít, érlel, fenntart és szétbomlaszt. Az emberi ész ezt a mozgást a legmagasabb szintű erőként kutatta fel, és benne rátalált saját határára. Kutatásaiban nem tud tovább jutni, mivel ő maga is e mozgás terméke. Ezért nevezte saját megismerésének csúcsát egyszerűen „erőnek”, „eleven erőnek” vagy „életnek” is.

De ez se nem Erő, se nem Élet, hanem annak csak természetes, elkerülhetetlen kihatása; hiszen Erő csak magában az Életben van, egy vele, tőle elválaszthatatlan. Mivel az Erő és az Élet elválaszthatatlan, a Teremtés viszont egyedül a mozgásból alakult ki, általa van fenntartva és általa bomlik fel újra, a Teremtésen belül sem Erőről, sem Életről nem beszélhetünk.

Aki tehát az Őserő felfedezéséről, vagy ráadásul az Őserőnek gépek általi felhasználásáról akar beszélni, az téved, mert az a Teremtésen belül egyáltalán nem található meg. Valami mást tart annak, és csak saját véleménye szerint jelöli azt meg tévesen az „Erő” kifejezéssel. Az ilyen ember ezzel azonban azt bizonyítja, hogy sejtelme sincs a Teremtésben lejátszódó folyamatokról, vagy a Teremtésről magáról, ám ezért ő nem hibáztatható; hiszen ő ezt a tudatlanságot minden embertársával megosztja, legyen az tanult vagy tanulatlan.

Ezért beszéltem üzenetemben már kezdettől fogva a Teremtésen átáramló „erőről”, mivel sok mindent csak ily módon tudtam az emberek számára érthetővé tenni.

Különben egyáltalán nem tudták volna megérteni magyarázataimat. Most azonban tovább mehetek, és olyan képet adhatok, ami minden történés folyamatát józan módon tükrözi. Ez az ábrázolás újszerű, de semmit nem változtat korábbi magyarázataimon, hanem minden pontosan úgy marad, ahogy mondtam, és ahogy az a valóságban van. A mostani magyarázatom csak látszólag új, mivel ezúttal mindent egy más nézőpontból világítok meg.

Ezzel egy szilárd alapot, egy nagy edényt adok, melybe az ember beletöltheti mindazt az állandó mozgásban és forrásban lévő tartalmat, ami az Üzenet korábbi részeiben már elhangzott, s ami így egy feltétlenül összetartozó, összefonódó egységgé lesz. Ezáltal az ember egy kimeríthetetlen, mindenben harmonizáló, általános áttekintést nyer a számára eddig ismeretlen nagy történésről, mely az ő saját létrejöttét és létét is magában hordozza.

A hallgató és az olvasó most próbálja meg képekben megeleveníteni azt, amit kibontakoztatok előtte:

Az Élet, a valódi Élet, az valami teljesen önálló, az valami teljesen független. Egyébként nem lehetne „Életnek” nevezni. De ez egyedül csak Istenben van! És mivel Istenen kívül nincs semmi, ami valóban „élő” volna, egyedül csak Ő rendelkezik olyan Erővel, amely az Életben rejlik. Ezért egyes egyedül Ő az oly gyakran nevezett Őserő, vagy egyszerűen „Erő”! És ebben az Erőben pedig a Fény rejlik! Az „Ősfény” kifejezés ezért éppoly helytelen, mint az „Őserő” kifejezés; mert csak egy Fény és egy Erő létezik: Isten!

Az Isten, az Erő, a Fény, tehát az Élet létezése már önmagában feltételezi a teremtéseket! Hiszen az eleven Fény, az eleven Erő nem kerülheti el a sugárzást. És ezek a sugárzások tartalmaznak mindent, ami a Teremtéshez szükséges.

De a sugárzás nem maga a Fény!

Szóval minden, ami Istenen kívül létezik, csupán Isten sugárzásából ered! Ez a sugárzás azonban a Fény számára magától értetődő hatás. És ez a hatás mindig itt volt, öröktől fogva.

A sugárzás ereje természetesen a Fény közelében a legnagyobb, méghozzá olyannyira, hogy ott nem lehet semmi más mozgás, mint feltétlen, rendíthetetlen előre haladó mozgás, amely a sugárzásban rejlik. Így az Istentől messze, mesés távolságokba hatol, melyek kiterjedését az emberi szellem elképzelni sem képes.

De ott ahol ez a feltétlen előre nyomulás, mely állandó, roppant nagy nyomásnak felel meg, végül enyhül valamit, az eddig csak előre nyomuló mozgás köröző mozgássá változik. E köröző mozgást az idézi elő, hogy az eleven Erő egyidejűleg ható vonzása mindent, ami kisodródott a teljes sugárzás határán túlra, újra visszahúzza addig a pontig, ahol még kizárólag az előre irányuló mozgás uralkodik. Ezáltal jönnek létre az ellipszis alakú köröző mozgások, mivel ez valójában nem saját mozgás, hanem csak a vonzás által előidézett mozgás, amikor egy bizonyos ponton túlra történő kilökődést visszahúzás követ, s ez a vonzás az Erőben, tehát magában az Istenben rejlik.

Ezekben a köröző mozgásokban, melyekben a közvetlen sugárzás roppant nyomása már alábbhagyott, természetesen enyhe lehűlésre is sor kerül, és ebből megint bizonyos lecsapódás jön létre.

A lecsapódás mélyebbre illetve messzebbre süllyed az eredeti legerősebb sugárzástól, jóllehet még mindig vissza van tartva az Erő mindent átható vonzása által, de ugyanakkor a sugárzásból még mindig elegendő hajtóerőhöz jut, minek következtében ismét új, mindig más, de egészen pontosan meghatározott határokon belül maradó köröző mozgások keletkeznek. Így jön létre az egyik lecsapódás a másik után, s bennük folyamatosan, egymás után keletkeznek az elliptikus köröző mozgásszintek, melyek felhalmozódáshoz vezetnek és végül egyre szilárdabb formákat alkotnak, messzebbre és messzebbre távolodva a kezdeti sugárzástól és annak óriási, előre hajtó nyomásától.

Az így keletkezett fokozatok szinteket alkotnak, melyekben bizonyos jellegek, a lehűlés mértékétől függően, egyesülnek és megtartódnak. E szinteket vagy jellegeket Üzenetemben már leírtam, mint a szellemiség nagy alapszintjeit, melyek a Teremtés legfelső térségében helyezkednek el, majd az ezt követő lényszerűség szintjeit, továbbá a finomanyagúság és végül a durvaanyagúság szintjeit, minden szintet a maga sok-sok fokozatával. Nyilvánvaló, hogy minden tökéletesebb jelleg magasabban, a kiindulóponthoz legközelebb marad, mivel legjobban hasonlít hozzá, hiszen az ilyenre kell az eleven Erő vonzásának legerősebben hatnia. — —

Ahogy már mondtam, a Fénynek ez az oly felfoghatatlanul működő sugárzása mindig is jelen volt, örök időktől fogva.

Ám Isten nem engedte, hogy ez a sugárzás messzebbre hasson és érjen, mint az a határ, ahol a feltétlenül előre törő áramlás még egyenes vonalat alkotott, így a tiszta isteni sugárzás fényesen ragyogó világossága még megmaradt lehűlés és az ehhez kapcsolódó lecsapódás nélkül. Ez alkotta magával az Istennel az örökkévaló isteni szférát! Ebbe a világosságba sohasem hatolhatott zavarosság, így semmiféle eltérés vagy változás sem. Csak teljes harmónia az eredettel, magával a Fénnyel volt lehetséges. És ez a szféra elválaszthatatlanul kapcsolódik Istenhez, mivel az eleven Erőnek ezt a sugárzását, mint annak természetes megnyilvánulását, nem lehet elkerülni.

Ehhez az isteni szférához, mely az eleven Erő legnagyobb közelségében található, ahol olyan nyomás uralkodik, ami az emberi szellem számára felfoghatatlan, tartozik maga a Grál-vár, mint annak legkülső határa és rögzítési pontja, mely záró ellenpólusként is elképzelhető. Tehát még az isteniség körében áll, s ezért öröktől fogva létezik és örökké változatlan marad, akkor is, ha a Teremtésnek egyszer romba kellene dőlnie.

Így volt ez öröktől fogva. Ez az emberi szellem számára valami felfoghatatlan.

Csak amikor Isten az Ő akaratából elküldte a magasztos szavakat: „Legyen Világosság!”, akkor lövelltek a sugarak az addig megszabott határon túlra, ki a fény nélküli mindenségbe, mozgást és meleget víve magukkal. És ekkor vette kezdetét a Teremtés, mely aztán megszülte az emberi szellemet és otthonává válhatott.

Istennek, a Fénynek, nincs szüksége erre a Teremtésre. Ha a sugárzást újra az óhatatlanul szükségesre korlátozná, hogy csak az isteni tisztaság szférája maradjon meg, ahová sohasem hatolhat be a zavarosság, ahogyan az korábban volt, akkor minden más számára bekövetkezne a vég. Ám ezzel megszűnne az ember léte is, aki csak a Teremtésben lehet tudatos! —

A Fény közvetlen kisugárzása csak tökéleteset alkothat. Ám a kezdeti nyomás változásaival, melyek az egyre növekvő távolságból adódnak, ez az eredeti tökéletesség gyengül, mivel a folytatódó lehűlésben az egyes részek folyamatosan elkülönülnek és vissza maradnak. A tökéletességbeli tisztaság az isteni sugárzás legerősebb nyomását követeli meg, ahogyan az csak Isten közelében lehetséges. A nyomás mozgást hoz létre, s ebből hőség, forróság és izzás keletkezik. De a nyomás csak az Erő megnyilvánulása, nem maga az Erő; mint ahogy a sugárzások is csupán az Erő nyomására keletkeznek, de ez nem maga az Erő. Ezért a teremtésbeli sugárzások is csak a megfelelő mozgás következményei, mely viszont az adott nyomástól függ. Ahol tehát a Teremtésben nincsenek sugárzások, ott mozgás sincs, vagy ahogy az ember tévesen mondja, nincs „élet”. Hiszen minden mozgás sugároz, és a tétlenség egyenlő a semmivel, a mozdulatlansággal, amit az emberek halálnak neveznek. Így a nagy ítélet is csak egy isteni sugár megnövekedett nyomására történik meg, melyet Istennek a durvaanyagúságba inkarnálódott követe fog közvetíteni, akinek Isten saját eleven Erejéből egy szikrát adott. Az eleven Erő-szikra nyomását, mely természetesen nem lehet oly erős, mint magában az Isten Atyában található eleven Erő hatalmas nyomása, csak az tudja kiállni, ami helyesen rezeg az Isteni Erő törvényszerű megnyilvánulásaiban! Mivel azt az Erő megerősíti, de nem hevíti egészen a fehér izzásig, mivel ahhoz az Erő-szikra sugárzása már nem elegendő. Az Erő-szikra sugárzása azonban bőven elegendő ahhoz, hogy minden zavaró ki legyen forgatva a sarkaiból, ki legyen taszítva hamis mozgásából, szétzúzassék és felbomlasztassék. Így teljesen önműködően történik meg a nagy Istenítélet, és egyáltalán nem lesz az isteni küldött önkényének alárendelve. Egyszerűen a sugárzás törvénye alapján fog megtörténni, melynek az Isteni Erő sugárzásának következményeként ki kellett alakulnia; mert minden, ami a gondolkodásban és a cselekvésben helyesen mozog, lila színben sugárzik a durvaanyagúságban.

De ami sötétség, ami a gonosztól való, vagy feléje törekszik, akár gondolkodásban akár vágyakozásban, az zavaros sárga. Ez a két szín alapvető az ítélethez! Attól függően, hogy milyen az akarás vagy a cselekvés ereje, a sugárzások is gyengék vagy erősek. Isten küldöttével az isteni Fénynek egy fénysugara jön most le változatlanul a Teremtésbe, így ide a Földre is! Az isteni Fény megerősíti és felemeli a jót, vagyis minden földi lilát, míg a földi zavaros sárgát szétbomlasztja és elpusztítja.

Az akarás vagy cselekvés jellegétől és erejétől függően a sugárzás erősebb vagy gyengébb. És ennek megfelelően alakul majd ki tévedhetetlen igazságosságában az isteni fénysugár ítélő hatásának jellege és ereje is!

Egészen találó azt mondani, hogy a Teremtést körülzárja és áthatja a sugárzás óriási, sokszínű szerteágazása. Ezek a sugárzások azonban csak a különféle mozgások megnyilvánulásai, melyeket az Istenben lévő eleven Erő nyomása okoz. Más szavakkal: Isten az Ő eleven Erejében tartja fenn a Teremtést. Ez mind helyes, nem számít, hogy milyen kifejezési formát választunk, csak pontosan ismerni kell a valódi eredetet és a fejlődés további folyamatát, ha ezzel valamit kezdeni akarunk.

Ahogy itt a legnagyobb fokú hő fehér izzást okoz, úgy van ez az isteni szférában is, míg a hőfok csökkenésével fokozatosan más színek keletkeznek, és a lehűléssel minden egyre sűrűbbé válik!

Ebben a földi értelemben folytatva a további magyarázatokat azt akarom mondani, hogy az emberi szellem soha nem éri el a fehér izzás állapotát, mivel olyan szinten keletkezett, ahol a nyomás csökkenőben volt, és így többé már nem volt képes a legmagasabb fokú hőt előállítani. Ezért eredetéből adódóan olyan fajtához tartozik, amely az Erő e legmagasabb fokát már nem képes tudatát megtartva elviselni. Vagy azt is lehet mondani: a szellemi csak egy egész pontosan meghatározott lehűlésnél jöhet létre és válhat tudatossá. Az a fajta is, melyből a „szellem” származik, már csak egy lecsapódás az isteni szférából, melynek az enyhe lehűlés által kellett kialakulnia, és így tovább.

Most minden lépcsőzetesen még tovább terjed. Az első lecsapódást az isteni szférából a tiszta szellemi alkotja, melyből az ősteremtettek származnak. És csak ennek a lecsapódása hozza meg azt a fajtát, amelyből az emberi szellemek kifejlődhetnek. Ennek a fajtának a lecsapódása pedig a lényszerűséget eredményezi, melyről leválik a finomanyagúság, ami aztán utolsóként a durvaanyagúságot hozza. Ám közben az itt megnevezett alapfajtákon belül még nagyon sok közbenső fokozat található, melyeknek mint átmeneteknek lehetővé kell tenniük a kapcsolódást, ez így van az isteniségben is.

Az első lecsapódás az isteni szférából tartalmilag a leggazdagabb is, ami könnyen érthető, és ezért azonnal tudatossá válhatott, és létrehozta az úgynevezett ősteremtetteket, míg ebből az első lecsapódásból következő további lecsapódás már nem annyira erős, és csak fokozatosan, fejlődés útján kell eljutnia a tudatossá válásig. Ebből származnak az emberi szellemek.

Az ősteremtettek fajtájuk gazdagabb tartalmának köszönhetően a Teremtés legmagasabb helyén állnak, mivel ők alkotják az isteni szférából az első lecsapódást, míg az emberi szellemek csak a további lecsapódásból jöhettek létre, és így természetesen még teljes érettség mellett sem érhetik el azt a magasságot, amit a fajtájukból adódóan tartalmilag gazdagabb ősteremtettek, hanem saját fajtájuk szintjén kell maradniuk. Ahhoz, hogy magasabbra emelkedjenek, hiányzik nekik valami, amit nem lehet kiegészíteni. Hacsak nem egyenesen Isten eleven Ereje juttatja őket hozzá, ami azonban nem mehet végbe szokványos természeti úton, hanem Isten eleven, a Teremtésbe helyezett részéből kellene kiindulnia, mivel az e résszel azonos valóban eleven Erő mentesül a sugárzásnak az átmenet során egyébként feltétlenül fellépő lehűlése alól. Egyedül Isten eme eleven része képes saját közvetlen sugárzása által hozzáadni az emberi szellemhez azt a valamit, ami lehetővé teszi számára, hogy átlépje az ősteremtettek térségének határát.

Amikor a kisugárzás kilövellt az isteni szféra határán túlra, vagyis a Teremtés kezdetén, a legszélső határon található örök Grál-vár másik oldalán, tehát a Teremtés legszellemibb részében egy bővítmény jött létre, hogy az ősteremtettek is látogathassák a vár új részét saját oldalukon a szellemiségben, fel egészen a fajtájuk által számukra kiszabott határig. Egy lépés feljebb, vagyis az isteni szférába, a tudat azonnali elvesztését, a fehér izzásban való felolvadást jelentené, ha... megtehetnék ezt a lépést. De ez lehetetlen, mivel az isteni szféra számukra szokatlan, sokkal erősebb nyomása egyszerűen visszavetné őket, vagy más szóval, ez a nyomás nem engedi belépni őket. Egészen természetes módon akadályozza meg a belépést anélkül, hogy közben még valami másnak is történnie kellene.

Valami hasonló történik a kifejlődött emberi szellemek és az ősteremtettek, valamint az ő tartózkodási szintjük tekintetében.

Így áll ma a Grál-vár, kiegészítve a szellemi résszel, mint közvetítő az isteniség és a Teremtés között. Rajta keresztül kell minden, a Teremtés számára szükséges sugárzásnak átáramlania, és az Ember Fia, a Grál királyaként az egyetlen közvetítő, aki származásánál fogva, mely egyesíti az isteniséget a szellemiséggel, képes átlépni a határt a Teremtésből az isteniségbe. Emiatt volt szükség az egyesítés misztériumára.

Csak messzebb, e Grál-vár és az ősteremtettek régiója alatt fekszik a Paradicsom, mint a legmagasabb és a legszebb hely az emberi szellemek számára, akik alávetették magukat az isteni akarat törvényeinek, az Ő sugárzásának, és elérték a teljes érettséget. — —

Nem akarok itt részletekbe bocsátkozni, nehogy a történés képe túlságosan kiszélesedjék. A földi tudomány számára erről még kiadok könyveket, hogy tanulmányozhassák az egyes folyamatokat, mint például az egyes szintek fejlődését, az egymással való kapcsolatukat stb. Semmit sem szabad átugrani, különben hézag keletkezik, ami azonnal megálljt parancsolna az emberi tudásnak.

Ha tehát a földi ember szelleme hosszú vándorlás után éretten visszatér a számára saját fajtája által megszabott határra, vagyis oda, ahol az erősebb nyomás kezdődik, akkor nem hevülhet fel még erősebben, mint ahogy azt a teljes érettség már lehetővé tette. Az egyre erősebb erő fokozott nyomása az ő lényegének fajtáját feloldaná és felégetné, átalakítaná a megnövekedett izzás fokozatává, ami énjének elvesztéséhez vezetne. Többé már nem létezhetne emberi szellemként, és az őt felemésztő fehér fényben el kellene égnie, közben már az ősteremtettek régiójában az ott uralkodó magasabb nyomás hatására elveszítené az eszméletét.

A fehér fény, azaz Isten kisugárzása, melyben csak az isteni létezhet tudatosan, magában hordozza tehát a Teremtés összes alapelemét, melyek a lassú lehűléskor lefelé haladva leülepednek, a mozgásban megformálódnak és megformálódva összekapcsolódnak, de már nem olvadnak egybe, mert az ehhez szükséges nyomás hiányzik. A lehűlés minden fokán kiválasztódik egy bizonyos rész és visszamarad. Először az isteni, később a szellemi, majd a lényszerű, míg végül csak a finomanyagú és a durvaanyagú süllyed tovább.

Tehát a Teremtés voltaképpen a fehér fénynek, az eleven Fény sugárzásának a fokozódó lehűléssel létrejövő lecsapódása. A szellemi, valamint a lényszerű csak a lehűlés bizonyos fokán tud megformálódni és tudatossá válni, ami egyet jelent az Isteni sugárzás nyomásának csökkenésével.

Ha itt az emberi szellem szétfoszlásáról vagy feloldódásáról beszélek, amikor a Fény sugárzásának nyomása túlságosan megnő, ez a határ nem a buddhisták nirvánájának tekintendő, ahogy magyarázatomat ők talán szívesen értelmeznék. Ez a magyarázatom csak a Fényből lefelé irányuló történésre utal, míg a nirvána a felfelé vezető út csúcspontjának tekintendő.

Itt az út el lenne torlaszolva; hiszen ahhoz, hogy a Földről feljusson egészen a szellemi birodalomig, a Paradicsomig, melynek legmagasabb határán található ez a pont, minden emberi szellemnek, mint „tudatos énnek” már el kellett érnie a legmagasabb érettséget. Az érettséget Isten akarata szerint, nem az emberi látásmód szerint. Különben nem juthat be ebbe a birodalomba. De ha öntudatra ébredt szellemként már annyira érett, akkor az isteni szféra magasabb nyomása a határon szigorúan visszatartja, visszataszítja. Nem tud tovább menni! És nem is akar. Az isteni szférában sohasem élvezhetné az örömöket, mivel ott többé már nem lehet emberi szellem, hanem szétfoszlana, míg a szellemi birodalomban, a Paradicsomban, megtalálja az örök boldogságot, és hálával telve már eszébe sem jut, hogy szeretne teljesen feloldódni.

Emellett a teljesen érett emberi szellem szükséges az alatta fekvő szintek felemeléséhez és tökéletesítéséhez, melyek további lecsapódásokként még nálánál is gyengébb nyomásnak képesek csak ellenállni. Ott ő, az emberi szellem a legnagyobb, mert erősebb nyomásnak áll ellen, mi több erre szüksége is van. — — —

Az emberi szellemnek ezekben az alsó régiókban az a feladata, hogy mindent, ami alatta áll, a benne rejlő erő segítségével annyira megnyisson a Fény tiszta sugárzásai számára, amennyire csak lehet, és ezáltal mint közvetítő, akin az erősebb nyomás áthatolhat, áldást hozóan hasson minden másra, mivel ő ezt a magasabb nyomást képes befogadni, elosztani és tovább adni, hogy tisztító elemként elbomlasszon minden tisztátalant.

Ebben a tekintetben az ember sajnos rosszul gazdálkodott. A Teremtésben ugyan kifejlődött minden, aminek a nyomást illetve a késztetést követve mostanáig ki kellett fejlődnie, de rosszul, mert az ember itt nem csupán csődöt mondott, hanem megtévesztően lefelé irányította a fejlődést ahelyett, hogy felfelé irányította volna! Ezért természetes szépség helyett mindenből csak csúf karikatúrák jöttek létre.

De természetesnek lenni azt jelenti, felfelé haladni, felfelé törekedni, követni az eleven Erő vonzását. Hiszen ha valami természetes, akkor csak felfelé törekszik, mint minden fűszál, minden virág, minden fa. Így sajnos mindaz, amit az emberi akarás vezetett, csak külsőleg hasonlít ahhoz, amit támogatnia kellett volna.

A gazdag belső életet például felületes megfigyelés alapján, külsőleg gyakran össze lehet téveszteni az ürességgel, ami fásultságban és életuntságban nyilvánul meg. Az összes szépség iránti tiszta hódolat megnyilvánulásai kezdetben szintén hasonlítanak az alacsony vágyakozáshoz; hiszen mindkettő bizonyos fokú lelkesedést mutat, ám csak az egyik valódi, a másik hamis, és csak a cél elérését szolgáló eszköz. Így az igazi bájt a hiúság helyettesíti, és a törtetés megjátssza az igaz szolgálatot. Így van ez mindennel, amit az ember művelt. Az ő útjai csak ritkán vezetnek a Fény felé. Szinte minden a sötétség felé hajlik.

Ezt ki kell irtani, hogy ebből a Szodomából és Gomorából most létrejöjjön Isten országa a Földön! Végre minden a Fény felé forduljon, és ehhez az ember a közvetítő!

— — —

Magáról a Fényről, az Istenről itt nem beszélek. Ez számomra túl szent! Különben is ezt az ember sohasem tudná megérteni, örökre meg kell elégednie azzal, hogy Isten van!

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]