Az Igazság Fényében

Grál-üzenet Abdrushintól


1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
Deutsch
English
Francais
Español
Português
Русский
Український
Česky
Slovensky
Obsah


89. Az utolsó szó

Vigyázz, emberi szellem; mert ütött az órád! Csak bűnös dolgokra használtad az időt, amely fejlődésedre adatott, amire sóvárogva vágytál!

Őrizkedj eszed oly elbizakodott önteltségében, ami a Sötétség karjaiba vetett, amely ma diadalittasan vájja beléd karmait! A te saját akaratoddal!

Pillants fel! Közel van a te Urad! Az isteni ítéletben állsz!

Emberiség, ébredj fel a tompaságból és a kábulatból, ami téged bénítóan már halálos álommal vesz körül. Ébredj fel és reszkess. Azt mondom, jaj nektek! Ti hitehagyottak, akik korlátoltságotokban és szűklátókörűségetekben körülrajongjátok a földi mulandóság aranyborját, molylepkékhez hasonlóan a hamis csillogás által vonzva. Mózes egykor miattatok törte szét csalódottságának haragjában Istenetek törvényeinek azon tábláit, melyeknek a Fényhez való felemelkedéshez kellett volna hozzásegíteniük benneteket. E táblák széttörése volt az élő szimbóluma annak, hogy az egész emberiség nem érdemelte meg ezen isteni akarat megismerését, azon akaratét, melyet könnyelmű magatartásával és földi felfuvalkodottságával visszautasított, hogy egy saját maga által alkotott bálványt táncoljon körül, s hogy ezzel saját vágyait kövesse! Most azonban eljött a vég az utolsó visszahatásban, a következményekben, a megfizetésben! Mert ezen az egykor oly könnyelműen elvetett akaraton most ti fogtok szétzúzódni!

Ezért ébredjetek fel, rajtatok az ítélet! Nem segít többé sem panaszkodás, sem kérés; ugyanis évezredeket kaptatok arra, hogy jobb belátásra térjetek! Nektek azonban sohasem volt rá időtök! Nem akartátok, és javíthatatlan felfuvalkodottságotokban még ma is túlságosan bölcsnek vélitek magatokat. Hogy éppen ebben mutatkozik meg a legnagyobb ostobaság, azt nem akarjátok belátni. Ezáltal végül kártékony csúszómászókká váltatok ebben a világban, akik többé nem ismernek mást, mint önfejűen minden Fényt gyalázni, mert konokságotokban, hogy csak a Sötétségben vájkáltok, minden lehetőséget elveszítettetek arra, hogy a keresés közben tekinteteteket szabadon felfelé irányítsátok, a Fényt felismerjétek vagy elviseljétek.

Így most önmagatokat bélyegeztétek meg!

Elvakítva fogtok ezért visszatántorodni, ahogy újra felragyog a Fény, s közben menthetetlenül belezuhantok a szakadékba, amely már most megnyílt mögöttetek, hogy az így elvetett embereket azután elnyelje!

Szorításából nem menekülhettek, megkötözve tart majd benneteket, hogy most mindazok, akik a Fény felé törekszenek, a hozzá vezető utat boldog felismerésben találják meg, megszabadulva elbizakodottságotoktól és vágyatoktól, hogy a tiszta arany helyett csillogó kacatokat fogadjatok el! Süllyedjetek le ama halált hozó borzalomba, amit a legkonokabb igyekezettel önmagatoknak készítettetek! A jövőben többé nem fogjátok tudni elhomályosítani az isteni Igazságot!

Hogy buzgólkodnak a kis emberkék, hogy nevetséges látszattudásukat messze az előtérbe helyezzék, és mennyire összezavarnak ez által oly sok lelket, akiket meg lehetne menteni, ha nem esnének szellemi rablólovagok áldozatául, akik útonállókhoz hasonlóan még ott settenkednek a helyes ösvény kezdeti szakaszán, miközben látszólag ugyanazt az utat járják. De mi az, amit valóban kínálnak? Széles mozdulatokkal és elcsépelt szavakkal, büszkén és pöffeszkedve hagyományokra hivatkoznak, melyek voltaképpeni értelmét sohasem értették.

Van erre egy találó népi mondás: Üres szalmát csépelnek! Üreset, mert a valódi magokat nem szedték össze, ahhoz nem értenek. Ilyen korlátoltsággal kell az embernek mindenütt találkoznia; eltompult állhatatossággal hivalkodnak mások mondataival, mert saját maguk semmit sem tudnak hozzátenni.

Ezrek tartoznak közéjük, és megint csak ezrek, akik azt képzelik, hogy egyedül ők birtokolják az igaz hitet! Alázatosan, benső megelégedéssel óvnak a gőgtől ott, ahol valami meghaladja a megértésüket! Ezek ugyanúgy a legrosszabbak közé tartoznak! Éppen ezek az emberek vettetnek már most el, mert hitbéli konokságuk miatt soha többé nem lehet nekik segíteni. Nem használ többé sem rémület, sem siránkozás, sem kérés, ha majd egyszer belátják, hogy tévedtek. Nem akarták másképp, idejüket eltékozolták. Nem kell őket siratni. Túlontúl drága minden pillanat, hogy még olyan emberekre lehessen pazarolni, akik mindent jobban akarnak tudni; ezek ugyanis konokságukból úgysem ébrednek fel soha többé, hanem vakon fognak elpusztulni benne! Undorítóan hízelgő szavaikkal és Istenbe vetett hitük bizonygatásával, csupán azt képzelve, hogy felismerték Krisztust!

Nem jobbak ezen a téren azon emberek tömegei sem, akik az istentiszteletet más munkákhoz hasonlóan rendszerességgel és kötelességből végzik, mint ami szükséges és hasznos, ami célszerű. Részben megszokásból is, vagy mert „úgy illik”. Talán naiv elővigyázatosságból is, mert elvégre „mégsem tudhatja az ember, hogy végül is mire lesz még jó”. Mint pelyva a szélben, úgy fognak az ilyenek eltűnni!

Inkább azokat a kutatókat lehet sajnálni, akik valóban komoly kutatói lelkületükkel elmulasztják, hogy még kiemelkedjenek a bozótból, amelyben fáradhatatlanul turkálnak, miközben úgy vélik, hogy ebben fognak rátalálni a Teremtés kezdetéhez vezető útra. Ennek ellenére mindez mit sem használ, és nincs rá bocsánat! De kevesen is vannak az ilyenek, nagyon kevesen. Az önmagukat kutatónak nevező emberek legnagyobb része semmitmondó játszadozásban vész el.

Az emberiség fennmaradó nagy részének azonban nincs ideje arra, hogy „befelé figyeljen”. Ők látszólag nagyon meggyötört földi emberek, bőségesen elhalmozva munkával, hogy kielégítsék földi vágyaikat, minden egyes nap szükségleteit, végül azonban még ezeken messze túlmenő dolgokat is. Nem veszik észre, hogy a vágyak teljesítésével maguk a vágyak is növekednek, miáltal sohasem mutatkozik meg a végcél, s így az erre törekvő soha nem is tud nyugalmat találni, soha nem lesz ideje a benső ébredésre! Az örökkévalóságra irányított minden magasztos cél nélkül hagyja magát az ember a földi léten áthajszolni, földi vágyai rabszolgájaként.

E tevékenységtől kifáradva, végül testét is ápolnia kell, pihenéssel, változatossággal, szórakozással. Így magától értetődően nem marad neki ideje a földi világon túli, szellemi dolgokra! Ha azonban olykor-olykor egészen halkan jelentkezik az intuíció, hogy „vajon mi van a halál után”, akkor legjobb esetben néhány pillanatra valamivel elgondolkodóbbá válik, de sohasem hagyja, hogy ez az érzés magával ragadja és felébressze, hanem ekkor minden ilyen jellegű dolgot mogorván és gyorsan elnyom, arra panaszkodva, hogy hiszen erre ő nem képes, még ha valóban akarná, akkor sem! Nincs is rá semmi ideje!

Sőt, sok ember azt akarja, hogy erre mások teremtsék meg a lehetőséget. Közben nem ritkán vádolják a sorsot is, és zúgolódnak Isten ellen! Mindezen emberek esetében természetesen hiábavaló minden szó, mert sohasem akarják felismerni, hogy csakis rajtuk múlott, hogy sorsukat másképp alakítsák!

Számukra csak földi szükséglet létezik, amely az elért eredményekkel folyton növekszik. Sohasem kívántak komolyan valami mást. Állandóan mindenféle akadályokat gördítették elébe. Könnyelműen az ötödik, hatodik helyre tolták, amivel az ember csak szörnyű ínségben vagy a halálakor foglalkozik. Mindmáig mellékes dolog maradt mindenki számára, akinek van ideje!

S ha egyszer mégis világosan felismerhető alkalom nyílt arra, hogy az ember komolyan foglalkozzon vele, azonnal új, soron kívüli kívánságok keletkeztek, melyek nem jelentenek mást, mint kifogásokat, úgymint: „Csak előbb még el akarok intézni néhány dolgot, utána szívesen foglalkozom vele.” Pontosan úgy, ahogyan Krisztus egykor már megmondta!

Sehol sem található meg az a komolyság, amely e legszükségesebb dologhoz feltétlenül hozzátartozik! Túlságosan távolinak tűnt számukra. Ezért most mindegyikük elvettetik, mindegyikük! Közülük senki sem fog bebocsátást nyerni Isten birodalmába!

Rothadt gyümölcsök a felemelkedéshez, akik csak további rothadást terjesztenek maguk körül. Most gondoljátok végig ti magatok, ki maradhat még ezután! Szomorú kép! De sajnos nagyon is igaz. —

S ha az ítélet most megtöri az emberiséget, akkor nagyon gyorsan a porban fognak térdepelni! De gondoljatok csak bele már most, hogyan térdepelnek majd akkor: a lehető legszánalmasabb képet nyújtva, de ugyanakkor ismét követelőzően; ismét csak siránkozva, kérlelve, hogy segítsenek nekik!

Vegyék le róluk a súlyos terhet, amit magukra vettek, s ami végül azzal fenyeget, hogy szétzúzza őket! Ez lesz majd a kérésük! Jól halljátok? A kérések a gyötrelem elhárítására irányulnak, ám közben egyetlen gondolatukat sem irányítják saját benső megjavulásukra! Egyetlen őszinte vágy sincs bennük az eddigi téves irányultság, a tisztán földi törekvés szabad akaratú megváltoztatására! Nem akarják felismerni és bátran bevallani az eddigi tévedéseket és hibákat.

S ha az Ember Fia majd a nagy ínségben körükbe lép, akkor majd biztosan mindenki nyújtja felé a kezét, nyüszítve, esedezve, de ismét csak abban a reményben, hogy saját vágyaik szerint segít majd nekik, tehát véget vet kínjaiknak, és új életre vezeti őket!

Ő azonban úgy fogja magától eltaszítani e követelőzők nagy részét, mint a mérges csúszómászókat! Ugyanis az összes ekképpen esedező ember a segítség után azonnal ismét régi hibáiba esne, megmérgezve környezetüket is. Csak azokat fogja elfogadni, akik erőt kérnek tőle, hogy végre összeszedjék magukat a folyamatos javulásra, akik alázatosan igyekeznek megszabadulni minden eddigi konokságuktól, és az Igazság Igéjét, amely a Fényből érkezik, örömmel megváltásként üdvözlik! —

Az Ember Fia! A beképzelt emberiség már ma csak saját kívánalmai szerint valónak akarja őt, és azt képzeli, hogy rajta megmérheti saját földi észbeli kritikáját! Azt hiszi, hogy saját nézeteinek hosszadalmas kibeszélésével megközelítheti őt.

Bolondok, éppen ez ejt rajtatok szörnyű sebeket! Éppen ezért nyomban elvettettek, mert annak idején éppen így léptetek fel az Isten Fiával szemben is, akit a mai napig még nem ismertetek meg helyesen. Az Ember Fia most az ítélet órájában nem olyan magyarázatokat hoz, melyekről hosszadalmas véleménycseréket folytathatnátok, hanem az ő Igéjében rendelkezések vannak, melyeket megváltoztathatatlanul teljesítenetek kell, ha nem akartok elveszni! —

Mostanra ez az utolsó szó. Most az átélés tegyen bizonyságot Üzenetem Igazságáról!

Az emberi szellemek már kezdettől fogva rossz alapra helyezkedtek. Ezért ma minden, amit gondolnak illetve tesznek, ehhez mérten hamis vagy elferdült.

A Grál-üzenet megértése azonban, mint ahogyan korábban az Isten Fia üzenetének a megértése is, csak akkor válik lehetővé, ha az emberi szellem mindent félre dob, amit vélt megértésében felépített magának, és teljesen elölről kezdi! Nincs más út! Az embereknek ebben előbb olyanná kell válniuk, mint a gyermekek! A jelenlegi tévedésekből lehetetlen átmenetet találni. Az alapoktól kezdve teljesen meg kell újulnia mindennek, amely az egyszerűségből és az alázatból nő ki és erősödik meg. Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja, az a többiekkel együtt teljesen reménytelenül elveszett. —

Ha az emberek úgy kapnának segítséget, ahogy azt a veszély és ínség órájában kérik, akkor gyorsan újra minden feledésbe merülne, mihelyt csak meg lennének szabadítva a borzalomtól. Megértés hiányában ismét elkezdenének gátlástalanul kritizálni, ahelyett hogy elgondolkodnának, és az ilyesmi a mentésnél már nem megengedett! Az az idő most lejárt.

Ilyen jellegű időpocsékolás a jövőben teljesen lehetetlen lesz, mert e világrész léte szükségszerűen a végéhez közeledik. Ez immár minden emberi szellem számára azt jelenti: vagy-vagy! Menekülés a saját maga által létrehozott behálózottságból vagy a benne való elpusztulás! A választás szabad, de nem lehet elhalasztani, hanem azonnal dönteni kell. A döntés következményei azonban véglegesek és megváltoztathatatlanok! A tétovázás ugyanaz, mint a pusztulást választani! Minden elvész, kivéve azt, ami valóban jó, ami még eljuthat a felismerésig, amihez azonban nem tartozik az, amit ma jónak tartanak!

Mintha nagy nyomás alól szabadulnának, úgy fognak majd a megmentettek fellélegezni és ujjongva felkiáltani, miután az undorító, tisztátalan Sötétség a hozzá szívesen csatlakozó teremtményekkel együtt a Fény kardcsapása által végre kénytelen odasüllyedni, ahová tartozik!

Ekkor végre, megtisztulva minden vészes gondolattól, szűzi tisztaságban fog a Föld újra életre kelni, és minden ember számára felvirágzik a béke!

Grál-üzenet Abdrushintól


Obsah

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései] 

kapcsolat