Az Igazság Fényében

88. Az idegen

Sötétség telepedett ismét a Földre. Diadalittasan borította árnyékba az embereket és elzárta az tiszta szellemi birodalom felé vezető utat. Isten fénye visszahúzódott tőlük. A test, amely földi edényként szolgálta, véresen és elpusztítva függött a kereszten, azok tiltakozásának áldozataként, akiknek a boldogságot és a szentséges békét akarta elhozni.

Az egész Teremtés csúcsán, Isten sugárzó közelségében áll a Fény templomaként a Grál-vár. Nagy bánat honolt benne a mélyben eltévelyedett emberi szellemek miatt, akik vak mindent-jobban-tudni-akarásukban ellenségesen elzárkóztak az Igazság elől, és hagyták, hogy a gyűlölettel telt Sötétség egészen az Isten Fián elkövetett bűntettre ragadja őket. Súlyosan nehezedett az emberiség által ily módon teremtett átok az egész világra, és csak még nagyobb korlátoltságba szorította felfogóképességét. —

Komoly ámulattal nézte végig a szörnyűséges eseményt egy ifjú a Grál-várból... az eljövendő Ember Fia. Ekkor már folyt küldetésére való felkészítése, amely évezredeket vett igénybe; ugyanis jól felszerelkezve kellett azokra az alacsony szintekre megérkeznie, ahol az emberek akarása által a Sötétség uralkodott.

Ekkor gyengéden egy női kéz érintette vállát. A Nőiség Királynője állt mellette, és így szólt hozzá szeretetteljes szomorúsággal:

„Engedd, hogy hassanak rád az események, kedves fiam. Ilyen a harctér, melyen a beteljesedés órájában keresztül kell majd menned; mert a meggyilkolt Üdvözítő kérésére az Isten Atya biztosítja, hogy az ítélet előtt a hitetleneknek még egyszer meghirdesd Igéjét, hogy megmeneküljenek azok, akik még hallgatni akarnak rá!”

Némán lehorgasztotta fejét az ifjú, és bensőséges imában fohászkodott erőért, mert erőteljesen hullámzott benne Isten e hatalmas szeretetének visszhangja!

Gyorsan repült a hír az összes szférán át a kegyelem utolsó, még egyszer eljövendő lehetőségéről, és sok lélek könyörgött Istenhez engedélyért, hogy közreműködhessen mindazok megváltásának nagy művében, akik még meg akarják találni az utat Istenhez. Az Isten Atya szeretete ezt több léleknek megengedte, akik felemelkedésében ez hasznot hozott. Hálával telt örömben, ujjongva tett hűségfogadalmat az ekképpen kegyelemben részesítettek serege, hogy teljesíteni fogja a szolgálatot, melynek lehetősége megadatott számára.

Így képezték azokat az elhivatottakat, akiknek később az Isten küldöttének rendelkezésére kellett állniuk, amikor elérkezett az ő órájának beteljesedése a Földön. Gondosan készítették fel őket e feladatokra és a megfelelő időben inkarnálódtak a Földön, hogy készen állhassanak, amint megkapják a hívást, melyet meghallani elsődleges kötelességük maradt.

— — —

Ezalatt a meggyilkolt Isten Fia hagyatékát, az ő élő Igéjét, csupán önös célokra használták a Földön. Az embereknek közben fogalmuk sem volt a valódi krisztusi elvekről. Ellenkezőleg, egy olyan téves, pusztán földi szolgalelkűségbe élték bele magukat, hogy végül minden mást, mint nem Istentől érkezőt elutasítottak, és még ma is elutasítják, és ellenségesen megtámadják mindazt, ami nem egyezik meg az általuk megkívánt visszataszító puhánysággal, és ami nem az emberiség kultuszának ugyanezt az olyannyira egészségtelen, szolgalelkű gyakorlatát folytatja. Egyszerűen tévesnek és nem Isten Igéjéhez tartozónak nyilvánítanak mindent, ahonnét alapként hiányzik az emberi felsőbbrendűség elismerése. E mögött a magatartás mögött a valóságban azonban nem más, mint az a félelemmel telt aggodalom rejtőzik, hogy nyilvánvalóvá válhat a téves építmény már régóta érzett üressége.

Ezt tették az emberek az Isten Fia szent hagyatékával! Ilyen lealacsonyító előfeltételek mellett túlságosan emberi módon értelmezve adták tovább az ő világos szavait. Emberi gyengeségek előtt hajbókolva híveket toboroztak, amíg valamilyen földi hatalmat nem tudtak kibontakoztatni, amely végső célként mindig megmaradt. Azután azonban a bestiális kegyetlenségekben nagyon hamar megmutatkozott, hogy a félreismert krisztusi elvek képviselői milyen messze voltak azok valódi megértésétől, hogy mily kevéssé éltek azok szerint. Folyamatosan és egyre erőteljesebben szaporodtak a bizonyítékok, hogy szégyentelen és megbocsáthatatlan módon éppen azok voltak a valódi krisztusi elvek legádázabb ellenségei és legnagyobb megsértői, akik azok képviselői akartak lenni! Krisztus földi léte után az egész történelem, kezdve az egyházak keletkezésével, kitörölhetetlenül bevésett és beégetett jegyekkel oly világosan mutatja ezeket a tényeket, hogy sohasem lehet őket kétségbe vonni vagy enyhíteni. Leplezhetetlenül teremtették meg a tudatos képmutatás szégyenfoltját az Istenhez való, büntetésre méltó könyörgések közepette végrehajtott egyéni és tömeges gyilkosságok hosszú sora által, amire még manapság is sok helyen tovább építenek, csak megváltozott, a jelenkorhoz igazított formában.

Így annál jobban sűrűsödött a Sötétség, hála valamennyi emberi szellem készségességének, minél inkább közeledett az idő, amikor az Ember Fiának inkarnálódnia kellett a Földön.

Az elemek örömteli tevékenysége hirdette földi születését. Angyalok kísérték le szeretettel erre a Földre. Ősteremtettek alkottak köré és földi gyermekkora köré erős falat. Napfényes lehetett földi ifjúsága. Az Isten Atya üdvözleteként látta esténként maga felett ragyogni az üstököst, melyre magától értetődő dologként tekintett, mint ami a csillagokhoz tartozik, míg szemén volt a kötés, melyet keserű földi képzése idején viselnie kellett.

Egyszer csak idegennek tűnt körülötte minden, csupán egy magasztos, csillapíthatatlan vágy töltötte el a lelkét, amely a nyugtalanságig fokozódott, állandó, ideges keresésig. Semmi sem tudta csillapítani, amit a Föld kínált.

Finomanyagú kötéssel a szemén immár ellenséges területen állt szemben a Sötétséggel, egy olyan harctéren, ahol minden, ami sötét, szilárdabban meg tudta vetni a lábát, mint ő maga. Ezért a dolog természetében rejlett, hogy sehol sem találhatott visszhangra, ahol valamire vállalkozni próbált, és nem volt sikeres, hanem mindig csupán a Sötétség sistergett ellenségesen. Amíg nem érkezett el számára a beteljesedés órája, a Sötétség mindig erősebb tudott maradni, és földileg ott ártani neki, ahol ő földileg valamilyen módon megnyilvánult; ugyanis minden földinek teljesen természetszerűen csak ellenségesen kellett Isten küldöttével szemben fellépnie, mivel manapság minden emberi akarás az igaz isteni akarat ellen irányul, az Igazság állítólagos keresése ellenére, amely mögött sokféle formában mindig csak az önteltség rejtőzködik. A Sötétség mindenütt könnyen talált készséges teremtményeket, hogy feltartóztassák a Fény küldöttét, hogy érzékenyen, fájdalmasan megsebesítsék.

Így lett földi tanulóidejéből a szenvedés útja.

— — —

Úgy, ahogyan a szellemi nagy erővel, látszólag mágnesesen magához vonzva és azt megtartva hat arra, ami lényszerű, finomanyagú és durvaanyagú, ugyanígy és még sokkal erősebben kell minden alatta állóra hatnia annak, aminek eredete az Utóteremtésben lévő szellemi birodalom felett található. Ez egy természetes történés, ami másként nem lehetséges. Azonban csupán hasonlónak látszik a vonzerő hatásához. Az ismert értelemben csak az azonos jellegűek fejtenek ki egymásra vonzerőt. Ebben az esetben azonban az erősebb meglévő hatalmáról van szó, a szó tisztán tárgyilagos, legnemesebb értelmében! Nem földi-emberi módon értve; ugyanis a durvaanyagúságban ez a törvény, mint kihatásában minden más, az emberek közreműködése által eldurvult. Ennek az uralkodó hatalomnak a természetes kihatása külső formájában mágneses vonzásként, összefogásként, összetartásként, uralkodásként mutatkozik meg.

Ebből a törvényből adódóan az emberek is mágneses vonzalmat éreztek ehhez a magasból érkező, titokzatos, erősebb Idegenhez, még ha sokszor ellenségesen ellene szegültek is. A sűrű burkok, melyeket maga körül viselt, nem voltak képesek teljesen meggátolni ennek a Földön idegen erőnek az áthatolását, másfelől azonban ez az erő még nem is tudott szabadon felragyogni, hogy azt az ellenállhatatlan hatalmat fejtse ki, amelyet a felvett burkok lehullása után a beteljesülés órájában kifejtett. Ez belső ellentmondást idézett elő az emberekben. Már egyedül az Idegen léte a remény legkülönbözőbb jellegű gondolatait ébresztette bennük a találkozások alkalmával, melyek beállítottságukból adódóan sajnos mindig csak földi vágyakká sűrűsödtek, amiket magukban tápláltak és erősítettek.

Az Idegen azonban sohasem tudott figyelembe venni ilyen vágyakat, mivel az ő órája még nem érkezett el. Ezáltal saját képzeletükben sokan gyakran súlyosan félrevezetettnek tartották, sőt különös módon becsapva érezték magukat. Sohasem gondolkodtak el azon, hogy a valóságban csupán a saját önző elvárásaik voltak azok, melyek nem teljesültek, és csalódásukban ezen felháborodva az Idegent tették érte felelőssé. Ő azonban nem hívta őket, hanem ők akaszkodtak rá és csüngtek rajta ebből a számukra ismeretlen törvényből kifolyólag, és gyakran súlyos teherré váltak számára, mellyel azokon a földi éveken át vándorolt, amelyek tanulóidőként rendeltettek számára.

A földi emberek valami titokzatosat, ismeretlent éreztek nála, amit nem tudtak megmagyarázni, rejtett hatalmat sejtettek, melyet nem értettek, s ezért tudatlanságukban végül természetesen csak szándékos szuggesztiót, hipnózist és mágiát gyanítottak, mindenkor értetlenségük jellege szerint, holott semmi ilyenről nem volt szó. Az eredeti vonzódás, az idegen jelleghez való vonzódás tudata ezután nagyon gyakran gyűlöletbe fordult, amely erkölcsi kődobálásokban és mocskolódási kísérletekben tombolta ki magát az ellen, akitől túl sokat vártak el, túl korán.

Senki sem vette magának a fáradságot, hogy becsületes önvizsgálatot végezzen, melynek azt kellett volna eredményeznie, hogy a más nézetek és ideálok szerint magának élő Idegent a ráakaszkodók használták ki, nem pedig azt, hogy ő használt volna ki valakit, ahogyan a ráakaszkodó emberek a kényelmes életről szőtt vágyaik be nem teljesedése feletti keserűségükben önmagukkal és másokkal is próbálták elhitetni. Vakon, esztelen gyűlölettel és ellenségességgel, júdási módon nyugtázták a kapott szívességet.

De az Idegennek mindezt el kellett tűrnie a Földön, hiszen ez létének csupán egy teljesen természetes következménye volt, amíg az emberiség tévedésekben élt. Ez az élmény azonban egyidejűleg meghozta számára a szükséges megedződést is, amely lassan páncélként rakódott az ő egyébként mindenkor jelenlévő segítőkészsége köré, és így szakadék nyílt közötte és az emberiség között... a lelki sebek által, melyek elválasztóan hatottak, és csupán az emberiség teljes megváltozása képes őket újra begyógyítani. Ettől az órától kezdve immár ezek a rajta ejtett sebek alkották a szakadékot, amit csak az az ember képes áthidalni, aki teljesen Isten törvényeinek az útját járja. Egyedül az ilyen ember szolgálhat hídként. Mindenki másnak szét kell zúzódnia a szakadékban; az átjutáshoz ugyanis nincs más út. A szélén való álldogálás pedig pusztulást hoz.

Pontosan a meghatározott órában, még ennek a nehéz tanulóidőnek a vége előtt, megtörtént a találkozás azzal a társsal, akinek az Idegen részeként, vele együtt kellett keresztülvándorolnia a földi életen, hogy isteni határozat szerint együttműködjön a nagy feladat végrehajtásában. Ő, aki maga is idegen volt a Földön, saját felismerésében örömmel állt Isten akaratának szolgálatába, hogy hálásan oldódjon fel benne.

Csak ezután érkezett el az elhivatottak ideje, akik egykor hűségfogadalmat tettek Istennek a szolgálatra! Kérésük teljesítését gondossággal hajtották végre. A megfelelő időben inkarnálódtak a Földön. Hűséges vezetés alatt földileg mindazzal felruházták őket a mindenkori feladatra, amire annak teljesítéséhez szükségük volt. Megadatott nekik, odaajándékoztatott, olyan feltűnően, hogy semmi másnak nem tekinthették, mint ajándéknak, hűbérnek egykori ígéretük teljesítésének az idejére. A pontos időben kapcsolatba kerültek a Küldöttel, előbb Igéje által, majd személyesen is... de sokan azok közül, akik megsejtették ugyan a hívást, valami szokatlant éreztek lelkükben, földi pályájuk során pedig közben olyannyira hagyták magukat a pusztán földi dolgok, sőt részben a Sötétség által is begabalyítani, hogy nem tudták összeszedni erejüket, hogy felülkerekedve igaz szolgálatba álljanak, ami miatt e nagy időben a Földön szabadott tartózkodniuk. Egyesekben volt ugyan némi akarat a feladat teljesítésére, a földi hibák azonban visszatartották őket. Sajnos akadtak olyanok is, akik ugyan rendeltetésük útjára léptek, de közben már eleve önmaguk számára kerestek elsősorban földi előnyöket. Sőt a komolyan akarók közül többen elvárták, hogy az egyengesse a feladat teljesítéséhez útjukat, akit nekik kellett szolgálniuk, s nem pedig fordítva. Csupán kevesek, egyesek mutatkoztak valóban olyannak, hogy képesek voltak felnőni a feladathoz. Ezeknek azután a teljesítés idejére tízszeres erő adatott, úgyhogy a hiányosságok nem voltak többé észrevehetőek, sőt hűségükben többet tudtak teljesíteni, mint amire a nagy sereg valaha is képes lett volna. —

Szomorúan nézte az Idegen a pusztítást az elhivatottak seregében a Földön. Ez volt számára a legkeserűbb tapasztalatok egyike! Még ha oly sokat tanult is, még ha oly sokat szenvedett is az emberek miatt... értetlenül állt ezen utolsó tény előtt; a feladat teljesítésének elmulasztására ugyanis semmilyen mentséget sem talált. Felfogása szerint egy elhivatott, akit kérésének megfelelően külön vezettek, és aki külön ezért inkarnálódott, másként nem is végezhette el feladatát, mint hűségesen, a legörömtelibb teljesítésben! Különben mi másért lett volna itt a Földön! Miért oltalmazták hűen addig az óráig, amikor a Küldöttnek szüksége volt rá! Minden csupán szükséges szolgálata fejében ajándékoztatott oda neki. Ezért történt, hogy az Idegen, amikor találkozott az első elhivatottakkal, teljesen megbízott bennük. Úgy tekintett rájuk, mint barátokra, akik másképpen egyáltalán nem tudnak gondolkodni, intuitíve érezni és cselekedni, mint a legrendíthetetlenebb hűséggel. Hiszen a legmagasztosabb, legbecsesebb dologról volt szó, ami egy emberrel megtörténhet. Még a lehetőségnek a gondolata sem ötlött fel benne, hogy még elhivatottak is tisztátalanná válhatnak várakozásuk közben. Felfoghatatlan volt számára, hogy valaki, aki ilyen kegyelemben részesült, képes földi létének voltaképpeni értelmét bűnös módon elpazarolni és elvesztegetni. Hozzájuk tapadt hibáikkal csupán olyannak tűntek neki, mint akik nagyon segítségre szorulnak... Így a felismerés borzalma annál keményebben érintette, amikor meg kellett tapasztalnia, hogy az emberi szellem még ilyen rendkívüli esetekben sem megbízható, és a leghűségesebb szellemi vezetés mellett is méltatlannak mutatkozik a legmagasztosabb kegyelemre!

Megrendülten látta egyszerre maga előtt az emberiséget kimondhatatlan alacsonyrendűségében, elvetemültségében. Megundorodott tőle.

— — —

Egyre nyomasztóbban sújtotta a nyomorúság a Földet. Egyre világosabban mutatkozott meg minden eddigi emberi tevékenység téves építményének tarthatatlansága. Tehetetlenségük bizonyítéka egyre nyilvánvalóbban került napvilágra. A fokozódó zavarosság mellett lassan minden inogni kezdett, csak egy dolog nem: az ember önteltsége saját tudni-akarását illetően.

Éppen ez tenyészett bujábban, mint valaha, ami természetes is volt, mivel az önteltségnek mindig a korlátoltság talajára van szüksége. A korlátoltság növekedésének az önteltség buján magasba szökő burjánzását is maga után kell vonnia.

Az érvényesülés utáni vágy lázas görccsé fokozódott. Minél kevesebbet tudott az ember adni, minél jobban kiáltozott benne a lélek aggodalommal telve a szabadulásért, amit nagyon is jól megérzett, megsejtve a süllyedést, annál erőszakosabban kereste azután téves kiegyenlítési szükségletében a külső földi limlomokat, emberi kitüntetéseket. Még ha nyugodt pillanataikban gyakran végre kétségeket is éreztek önmagukkal szemben, akkor annál buzgóbban akartak legalább még tudónak számítani. Minden áron! Így tartott minden szédületes iramban lefelé. A bekövetkezendő összeomlás félelmet szülő felismerésében a maga módján végül mindenki megpróbálta önmagát elkábítani, és hagyta, hogy a hallatlan dolgok sora ugyanúgy tovább folytatódjék. Az ember behunyta szemét a fenyegető felelősség láttán.

„Bölcs” emberek azonban egy erős segítő érkezésének az idejét hirdették, aki kisegíti az embereket az ínségből. Ám a legtöbben közülük ezt a segítőt önmagukban akarták felismerni, vagy, ha volt bennük szerénység, legalább a saját köreikben megtalálni.

„A hívők” Istenhez imádkoztak, hogy kisegítse őket a zűrzavarból. De megmutatkozott, hogy ezek a földi emberkék már kérésükkor, elvárva a beteljesülést, megpróbáltak Istennek bensőleg feltételeket szabni azáltal, hogy ezt a segítőt olyannak kívánták, ahogyan az saját nézeteiknek megfelelt. Ily messzire érnek a földi korlátoltság gyümölcsei. Az emberek képesek elhinni, hogy Isten küldöttének arra van szüksége, hogy földi limlomokkal ékesítse magát! Azt várják, hogy az ő olyannyira korlátolt földi véleményeik szerint kell irányulnia, hogy ezáltal elismerjék, hogy hitüket, bizalmukat ezzel vívja ki. Micsoda hallatlan önteltség, micsoda elbizakodottság rejlik már egyedül ebben a tényben! Az önteltség a beteljesedés órájában kegyetlenül szét lesz zúzva mindazokkal együtt, akik szellemükben ilyen tévhitnek hódoltak! —

Ekkor az Úr szólította szolgáját, aki idegenként lépett a Földre, hogy beszéljen, átadja az Üzenetet mindazoknak, akik szomjúhoznak rá!

S lám, a „bölcsek” tudása téves volt, a hívők imája hamis; hiszen nem nyíltak meg a hang előtt, amely az Igazságból érkezett, és ezért csupán ott volt lehetséges felismerni, ahol az emberben az Igazság cseppjeit nem temették be a földi hibák, az ész hatalma és mindazok a dolgok, melyek alkalmasak arra, hogy az emberi szellemet leszorítsák a helyes útról, és a bukásba sodorják.

Csak ott tudott visszhangot kelteni, ahol a kérés valóban alázatos, őszinte lélekből érkezett.

A hívás megtörtént. Bárhová ért, nyugtalanságot ébresztett, megosztottságot okozott. Ám ott, ahol komolyan vártak rá, békét és boldogságot adott.

A Sötétség nyugtalan mozgásba kezdett és még sűrűbben, súlyosabban, sötétebben gomolygott a Föld körül. Ellenségesen lövellt már itt-ott a magasba és gyűlölködve sistergett azok sorai között, akik követni akarták a hívó szót. Szorosabban, egyre szorosabban körözött azonban azon elhivatottak körül, akiknek bukásuk miatt kellett a Sötétségbe süllyedniük, melynek ez által szabad akaratukból nyújtottak kezet. Korábbi fogadalmuk szellemileg szorosan a Küldötthöz kötötte őket, hozzá vonzotta őket a közelgő beteljesedés órájában, miközben azonban hibáik gátlón hatottak és visszataszították őket, mert így nem volt lehetséges kapcsolatba lépni a Fénnyel.

Ebből újfent csupán híd keletkezhetett a gyűlölet számára, a Sötétség teljes gyűlölete számára mindennel szemben, ami a Fényből ered. S így a Fény küldöttének szenvedésútját egészen a Golgotáig fokozták, melynek megnehezítéséhez az emberiség legnagyobb része túlságosan is szívesen csatlakozott, különösképpen azok, akik úgy vélték, hogy már maguk is ismerik a Fény útját, és azon is járnak, mint egykor a farizeusok és az írástudók hitték. Mindez olyan helyzetet teremtett, ahol az emberiség még egyszer bebizonyíthatta, hogy ma ismét pontosan ugyanazt tenné, amit egykor az Isten Fián már elkövetett. Ezúttal csupán modernebb formában, a keresztre feszítést szimbolikusan, erkölcsi gyilkosság által végrehajtva, amely Isten törvényei szerint nem kevésbé büntetendő, mint a testi gyilkosság.

Ez teljesedett be a kegyelem könnyelműen elmulasztott utolsó lehetőségéből. Árulók, hamis tanúk és rágalmazók kerültek ki az elhivatottak seregéből. A Sötétség egyre több csúszómászója merészkedett az Idegen közelébe, mert biztonságban vélte magát, mivel az feladata teljesítése közben hallgatott a Földön, amikor szembekerült a mocsokkal, miként meg volt neki parancsolva, s ahogyan egykor az Isten Fia sem tett mást az ordítozó tömeg előtt, amely bűnözőként a keresztre akarta feszíteni. De amikor a hitszegő pártütők vak gyűlöletükben úgy vélték, hogy már a győzelem előtt állnak, amikor a Sötétség ismét megsemmisítettnek tartotta a Fény művét, mert úgy remélte, hogy ennek a műnek a hordozóját földileg teljesen ellehetetlenítette, akkor Isten ezúttal mindenhatóságával kinyilvánította az Ő akaratát! És akkor... reszketve ereszkedtek térdre a gúnyolódók is, de... túl későn!

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]