Az Igazság Fényében
Grál-üzenet Abdrushintól
1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
76. Harc a természetben
Ti balgák, akik egyre azt kérditek, hogy helyes-e a harc a Teremtésben, melyet csak kegyetlenségnek éreztek, hát nem tudjátok, hogy ezzel gyengeségetekről adtok tanúbizonyságot, mint akik veszélyeztetik a felemelkedés minden jelenlegi lehetőségét?
Ébredjetek hát végre fel e hallatlan puhányságból, mely csak hagyja, hogy a test és a szellem lassan süllyedjen, de sohasem segíti ahhoz hozzá, hogy felemelkedjék!
Ha nyitott szemmel jártok, és felismerésre juttok, akkor áldanotok kell a nagy hajtóerőt, mely a harcra sarkall, és ezáltal védekezésre, elővigyázatosságra, éberségre és életre! A restség gyilkos ölelésétől védi a teremtményeket!
Egy művész el tud-e jutni valaha is fejlődése csúcsára, s megtartani azt, ha nem gyakorol állandóan, és nem harcol érte? Mindegy, hogy mivel foglalkozik, mennyire jók a képességei. Az énekes hangja gyorsan meggyengülne, magabiztosságát elveszítené, ha nem tudna erőt venni magán, hogy újra és újra gyakoroljon és tanuljon.
A kar csak akkor tud megerősödni, ha állandóan dolgozik. Ha ebben lanyhul, erőtlenné válik. És így van ez bármely test és szellem esetén! Önszántából azonban egyetlen ember sem teszi ezt meg. Léteznie kell valamilyen kényszernek!
Ha egészséges akarsz lenni, ápold a tested és szellemed. Ez azt jelenti, hogy szigorúan dolgoztasd!
Amit a ma és a múlt embere az „ápolni” fogalmán értett és ért, az nem az, ami a helyes. Az „ápolás” alatt vagy az édes semmittevésre gondol, melyben már önmagában ott a lanyhulás, a bénulás, vagy úgy „ápol”, mint minden sportban, csak egyoldalúan, vagyis az ápolás „sporttá”, egyoldalú túlzássá válik, és ezzel könnyelmű, becsvágyó vadhajtássá, melyek egyáltalán nem méltóak a komoly emberiséghez. Hiszen az igazi emberiségnek a legmagasabb célt kell szem előtt tartania, melyet magasugrással, úszással, futással, lovaglással, esztelen autóvezetéssel nem lehet elérni. Az emberiségnek és az egész Teremtésnek semmi haszna sincs az ilyen egyéni teljesítményekből, melyre nagyon gyakran annyi ember áldozza gondolatai, ideje, földi léte javát!
Hogy ilyen vadhajtások létrejöhettek, azt mutatja, mennyire téves az út, melyen az emberiség jár, és hogy e nagy, a Teremtésben fellelhető hajtóerőt is mennyire téves vágányra tereli, és haszontalan játszadozásra pazarolja el, sőt azzal, hogy akadályozza, egyenesen károsítja az egészséges fejlődést, melynek megvalósítására minden eszköz a Teremtésben rejlik.
Az emberiség önhittségében annyira eltereli a szellem erős, a felhajtó erő támogatására hivatott áramlatainak a pályáját, hogy a kívánt támogatás helyett torlaszok keletkeznek, melyek – akadályként működve – a visszahatásban növelik a harci ösztönt, és végül mindent recsegve-ropogva magukkal rántanak a mélybe.
Ez az, amivel az ember ma túlnyomóan foglalkozik, a tartalmatlan, tudományosság látszatát keltő játszadozásaiban és nagyravágyásában. Mint a Teremtés harmóniájának megbontója!
Már régen a semmittevés lusta álmába merült volna el, melyet a rothadásnak kell követnie, ha, szerencséjére, nem lenne a Teremtésben a harci ösztön, mely arra kényszeríti, hogy mégiscsak mozogjon! Különben már régen arra a nagyképű elképzelésre jutott volna, hogy Istennek kell róla gondoskodnia a teremtése által, mint a dőzsölők és naplopók csodaországában. És ha ezért köszönet gyanánt minden átérzés nélkül elmond egy imát, Istenét bőségesen meg is jutalmazta, mert hiszen sokan egyáltalán még csak nem is mondanak neki köszönetet!
Ilyen az ember, tényleg nem másmilyen!
A természetben megnyilvánuló kegyetlenségről beszél! De az a gondolat közben nem merül föl benne, hogy mindenekelőtt saját magát vizsgálja meg. Csak kritizálni akar.
Az állatok között folyó harcban is csupán áldás van, nem kegyetlenség.
Elég, ha az ember jól megfigyel valamilyen állatot. Vegyük például a kutyát. Minél kíméletesebb hozzá az ember, annál kényelmesebb, restebb. Ha egy kutya gazdája dolgozószobájában van, és a gazda éberen vigyáz arra, nehogy rálépjen az állatra, vagy meglökje, még akkor is, ha olyan helyen fekszik, ahol állandóan ki van téve a veszélynek, hogy akaratlanul is sérülés érheti, mint például az ajtóban stb., akkor ez az állatnak kárára van.
A kutya rövid időn belül elveszti éberségét. „Jóindulatú” emberek „szeretetteljesen” szépítgetve, talán még meg is illetődve azt mondják, hogy a kutya így nyilvánítja ki határtalan „bizalmát”! Tudja, hogy senki sem bántaná! A valóságban azonban ez nem más, mint az „éberség” képességének nagymértékű csökkenése, a lelki tevékenység erős visszafejlődése.
Ha azonban az állatnak állandóan résen és védelmi készenlétben kell lennie, akkor nem csupán lelkileg lesz és marad éber, hanem intelligenciája is egyre növekszik, tehát minden tekintetben nyer. Minden vonatkozásban eleven marad. És ez haladás! Így van ez minden teremtménnyel! Különben elpusztul; hiszen a test is fokozatosan erőtlenné válik, könnyebben megtámadják a betegségek, nincs többé ellenálló képessége.
Az, hogy az embernek az állathoz és máshoz is teljesen téves a viszonyulása, a szigorúan vizsgálódó embert nem fogja meglepni, mivel az ember teljes mértékben tévesen viszonyul mindenhez, még saját magához, és az egész Teremtéshez is, és szellemileg mindenhol csupán kárt okoz, ahelyett hogy hasznot hozna.
Ha a Teremtésben ma már nem létezne a harci ösztön, melyet oly sok lusta kegyetlennek nevez, akkor az anyagiság már régen a rothadás és a bomlás állapotában találtatna. A harci ösztön szellemileg és testileg fenntartóan hat, s egyáltalán nem pusztítóan, mint amilyennek felületesen nézve látszik. Különben már nem lenne semmi, ami ezt a lusta durvaanyagúságot mozgásban, és ezáltal egészségesen és frissen tartaná, miután az ember a mindenen átáramló szellemi erő tulajdonképp erre rendeltetett frissítő hatását saját eltévelyedésével oly gyalázatosan elferdítette, hogy az nem tud úgy hatni, mint ahogy valójában kellene! (Lásd a korábbi előadásokat.)
Ha az ember küldetésében nem bukott volna el, akkor sok minden, sőt minden másképpen nézne ki! Az úgynevezett „harc” is másféle lenne, mint amilyennek most mutatkozik.
A harci ösztön megnemesedett volna, átszellemiesítve az emberek felfelé törekvő akarata által. Az ösztön eredeti durva kihatása ahelyett, hogy felerősödött volna, ahogyan most történik, a szellemi, helyes befolyás által idővel az egymás támogatásának kölcsönös, örömteli ösztönzésévé változott volna, melyhez ugyanolyan fokú erőre van szükség, mint a legkeményebb harchoz. A különbség csak annyi, hogy a harcban fáradtság lép fel, míg a támogatásban – a visszahatás révén – az erő fokozódása. Így végül az Utóteremtésben is, ahol az ember szellemi akarata jelenti a legerősebb befolyást, minden teremtmény számára beállna az eredeti Teremtés paradicsomi állapota, ahol nem szükséges többé harc és látszólagos kegyetlenség! A paradicsomi állapot azonban nem valamilyen semmittevést, hanem a legnagyobb elevenséget jelenti, a valódi, személyes, teljesen tudatos életet!
Az, hogy ez nem történhetett meg, az emberi szellem vétke! Ennél a pontnál újra és újra a döntő jelentőségű bűnbeesésre térek vissza, melyet részletesen ismertetek a „Volt egyszer...!” című előadásban. *(Lásd 80. előadás)
Egyedül az vezetett a mai hibákkal teli, torz fejlődéshez, hogy az emberi szellem tökéletesen csődöt mondott a Teremtésben, visszaélt a rábízott szellemi erővel, amellyel a hatásokat a fényes magasságok helyett lefelé irányította!
Az ember eltékozolta, eljátszotta még azt a képességét is, hogy belássa hibáját. Így csak süket füleknek prédikálnék, ha még többet akarnék róla mondani. Aki igazán akar „hallani”, és képes valóban keresni, az Üzenetemben mindent megtalál, amire szüksége van! Mindenütt fellelhető magyarázat a nagy bukásra is, mely oly kimondhatatlanul sok és számtalan formában megnyilvánuló nehézséget vont maga után. Aki azonban szellemileg süket, mint ahogyan sokan azok, az értetlensége miatt csak bután nevet, ami a tudás látszatát hivatott kelteni, de a valóságban csak könnyelmű felületességet hirdet, ami a legnagyobb korlátoltságot jelenti. Akire ma még a szellemileg beszűkült emberek ostoba nevetésének valamilyen befolyása van, annak magának sincs értéke. Az ilyen emberekre vonatkoznak Krisztus szavai: „Hagyjátok, hogy a halottak eltemessék halottaikat!” Hiszen aki szellemileg süket és vak, az szellemileg halottnak számít!
Az emberi szellem képességeivel a földi világot, mint a Teremtés képmását Paradicsommá változtathatta volna! Nem tette azzá, és ezért a világot csak olyannak látja maga előtt, amilyenné téves befolyása torzította. Ebben rejlik mindennek a nyitja! Ezért ne becsméreljétek téves puhányságotokban egy olyan fontos történést, mint a harc a természetben, mely még szükségszerűen kiegyenlít valamit abból, amit az ember elmulasztott! Ne merészeljétek negédesen csöpögős puhányságotokat még a „szeretet” kifejezéssel illetni, melybe az ember oly szívesen próbálja besorolni gyengeségeit! A hamisságnak és képmutatásnak keserűen meg kell bosszulnia magát!
Ám jaj neked, ember, hiúságod korhadt tákolmányaként! Torzképe annak, aminek lenned kellene!
Csak figyeljétek meg egyszer nyugodtan azt, amit természetnek szoktatok nevezni: a hegyeket, tavakat, erdőségeket, réteket! A szem minden évszakban megmámorosodhat mindannak a szépségétől, amit lát. És most gondoljatok bele: az, ami annyira örvendeztet benneteket, és ami felüdülést nyújt, a lényszerűek munkálkodásának gyümölcse, akik a Teremtésben a szellemiség alatt helyezkednek el, melynek erejével fel lettetek ruházva!
Azután keressétek a ti munkálkodásotok gyümölcseit, a tiéteket, akik szellemiek vagytok, és egy magasabb szinten lévő valamit kellett volna alkotnotok, mint amit a lényszerűek már előttetek megalkottak.
Mit láttok? Csak rideg utánzatát mindannak, amit a lényszerűség már létrehozott, nem pedig az eszményi magaslatok felé irányuló fejlődést az elevenségben és a Teremtésben! Csak elcsökevényesedett alkotási ösztönökkel próbálja az emberiség élettelenül utánozni a formákat, holott az emberek az Istenségre irányított szabad és tudatos szellem pillantásával képesek lennének valami teljesen mást, valami sokkal nagyobbat alkotni!
A nagyságot, mely csakis a szabad szellemből jön, az emberek bűnös módon elfojtották, és ezért gyermeteg utánzatokon kívül csak... gépeket, szerkezeteket, technikát tudnak készíteni. Mindent, ami olyan, mint ők maguk: földhöz kötött, alacsony szintű, üres és halott!
Ezek a gyümölcsei annak, amit az emberek szellemi eredetű teremtményekként a lényszerűek működésével szemben fel tudnak mutatni. Így teljesítették szellemi feladatukat az erre a célra ajándékként kapott Utóteremtésben!
Hogyan akarnak helytállni az elszámolásnál? Hát csodálkozásra késztethet még az, hogy azok előtt az emberek előtt, akikben él az alantasság iránti vonzalom, zárva kell maradnia a magasztos Paradicsomnak? Szabad még csodának nevezni, ha a lényszerűek végül a visszahatásban immár teljesen elpusztítják az emberi szellemek által oly tévesen irányított művet? —
Ha most tevékenységetek során alkalmatlanságotok miatt e mű rátok fog omlani, akkor takarjátok el arcotokat, ismerjétek be pironkodva azt az iszonyatos vétket, melyet ti raktatok magatokra! Ne próbáljátok újra Teremtőtöket vádolni, vagy jogtalanul kegyetlennek nevezni!
Te, kereső azonban, vizsgáld meg magad komolyan és kíméletlenül, és aztán próbáld meg teljes gondolkodásodat és megérzéseidet, sőt teljes létedet újból szellemi alapokra állítani, melyek nem fognak többé meginogni, mint az eddigi észre épülő, és ezért nagyon korlátolt alapok! Aki erre nem lesz képes, az örök időkre elvettetik! —
