Az Igazság Fényében

64. Mi választ el ma oly sok embert a Fénytől?

Mint mély éjszaka telepszik a finomanyagú sötétség e Földre! Nagyon régóta már. Fojtogató ölelésben tartja a Földet, oly szorosan és szilárdan, hogy a Fény minden felemelkedő megérzése egy lánghoz hasonlít, amely oxigén nélkül erejét veszti és gyorsan elhalványulva kihuny. Félelmetes ez a finomanyagú állapot, amely jelenleg fejti ki legrosszabb hatását. Aki egyszer csak öt másodpercre megpillanthatná ezt a történést, azt a rémület megfosztaná minden reményétől a megmenekülésre! —

S mindezt az emberek vétke idézte elő. Az alacsony iránti hajlamuk vétke. S közben az emberiség volt önmaga legnagyobb ellensége. Sőt most még azon keveseket is, akik újra komolyan törekszenek a magasba, az a veszély fenyegeti, hogy ők is a mélybe lesznek rántva, ami felé a többiek most ijesztő gyorsasággal haladnak.

Olyan öleléshez hasonlít ez, amit feltétlenül gyilkos felszívódás követ. Felszívódás a fülledt, sűrű mocsárba, amelyben hangtalanul merül el minden. Ez nem küzdelem többé, hanem már csak egy csendes, néma, irtózatos fojtogatás.

És az ember ezt nem ismeri fel. Szellemi restség teszi vakká a veszedelmes történéssel szemben.

A mocsár azonban állandóan árasztja mérgező kisugárzásait, melyek a még erőseket, ébereket lassan kifárasztják, hogy ők is álomba merülve erőtlenül elsüllyedjenek a többiekkel együtt.

Ez a helyzet most ezen a Földön. Nem kép az, amit így feltárok, hanem élet! Mivel mindennek, ami finomanyagú, formája van, melyet az emberek intuitív érzései hoznak létre és éltetnek, egy ilyen történés valóban állandóan zajlik. És ez az a környezet, amely az embereket várja, amikor el kell távozniuk erről a Földről, és nem vezettethetnek fel a fényesebb és szebb tájak felé.

De a sötétség ölelése egyre szorosabbá válik.

Közeledik ezért az idő, amikor e Földnek egy időre át kell engedtetnie a Sötétség uralmának, anélkül hogy közvetlen segítséget kapna a Fényből, mert az emberiség akarása által ezt kényszerítette ki. A többség akarásából adódó következményeknek ezt a véget kellett eredményezniük. – Ez az az idő, amit Jánosnak egykor szabad volt megpillantania, amikor Isten eltakarja arcát. —

Éj honol körös-körül. Ám a legnagyobb ínséggel egy időben, ahol mindent, a jobbat is, az elsüllyedés fenyegeti, feldereng a hajnalpír is! A hajnalpír azonban először egy nagy megtisztulás fájdalmait hozza, ami elkerülhetetlen, mielőtt megkezdődhet minden komolyan kereső megmentése; mindazoknak ugyanis, akik az alacsony felé törekszenek, nem nyújtható segítő kéz! Egészen azokba a borzalmakkal teli mélységekbe kell zuhanniuk, ahol még egyedül reménykedhetnek az ébredésben, kínok által, melyeknek önmaguk iránti undorrá kell változniuk. Azok, akik eddig gúnyolódva és látszólag büntetlenül állíthattak akadályokat a felfelé törekvők elé, hallgataggá, töprengőbbé válnak, míg végül majd rimánkodva, nyüszítve esedeznek az Igazságért.

Ekkor majd nem lesz olyan könnyű nekik, feltartóztathatatlanul át lesznek vezetve az isteni igazságosság vasszigorú törvényeinek malomkövei között, míg az átélésben tévedéseik felismerésére nem jutnak. —

Utazásaim során felismerhettem, hogy tűzcsóva repült a rest emberi szellemek közé Igémmel, amely azt mondja, hogy egyetlen ember sem nevezhet magában semmit sem isteninek, míg éppen manapság fáradoznak sokat azon, hogy Istent önmagukban fedezzék fel, és ezáltal végül maguk is Istenné váljanak!

Igém ezért többször ébresztett nyugtalanságot, az emberiség lázadozva akar ellene védekezni, mert csak álomba ringató és megnyugtató szavakat akar hallani, melyek kellemesnek tűnnek számára!

Az ekképpen lázadozók csak gyávák, akik legszívesebben önmaguk elől bújnának el, csak azért, hogy a homályban maradjanak, ahol oly szépen és nyugodtan lehet álmodozni, saját vágyak szerint.

Nem mindenki képes elviselni, hogy szembesüljön az Igazság fényével, amely világosan és könyörtelenül megmutatja a köntös hiányosságait és foltjait.

Mosolygással, gúnnyal vagy ellenségeskedéssel akarják az ilyenek megakadályozni azt az eljövendő napot, amely világosan felismerteti „én” nevű bálványuk tarthatatlan szerkezetének agyaglábait. Az ilyen balgák csak saját magukkal ülnek farsangot, amit kérlelhetetlenül követni fog a szürke hamvazószerda. Téves nézeteikben persze csak önmagukat akarják isteníteni, s ebben földileg jól, kényelmesen érzik magukat. Eleve ellenségnek tekintik azt, aki e rest nyugalomban megzavarja őket!

De mindez a lázadozás ezúttal mit sem segít nekik!

Az önistenítés, amely abban az állításban mutatkozik meg, hogy az emberben isteni jelleg van, mocskos érintése Istenetek magasztosságának és tisztaságának, és ezáltal meggyalázza a számotokra legszentségesebbet, amire a legboldogabb bizalommal tekintetek! —

Bensőtökben egy oltár áll, amelynek Istenetek tiszteletére kell szolgálnia. Ez az oltár intuitív képességetek. Ha ez tiszta, akkor közvetlen kapcsolatban áll a szellemiséggel és ezáltal a Paradicsommal! Ekkor akadnak pillanatok, melyekben ti is teljesen érezhetitek Istenetek közelségét, mint ahogyan az a legmélyebb fájdalomban és a legnagyobb örömben gyakran megtörténik!

Ekkor ugyanolyan módon érzitek közelségét, mint ahogyan azt az örök tiszta szellemek a Paradicsomban állandóan megélik, akikkel ilyen pillanatokban szoros kapcsolatban álltok. A nagy öröm vagy a mély fájdalom felindultsága által kiváltott erős vibrálás másodpercekre messze a háttérbe szorít minden földit, minden alacsonyt, s ezáltal felszabadul az intuíció tisztasága, ami így azonnal hidat teremt ahhoz az azonos jellegű tisztasághoz, ami a Paradicsomot élteti!

Ez az emberi szellem legnagyobb boldogsága. Az örök szellemek a Paradicsomban állandóan ebben élnek. Ez adja az oltalmazottság gyönyörűséges bizonyosságát. Teljes tudatában vannak hatalmas Istenük közelségének, akinek erejében állnak, de közben magától értetődő dologként azt is belátják, hogy legmagasabb szintjükön vannak, és sohasem lehetnek képesek arra, hogy Istent megpillantsák.

Ez azonban nem nyomasztja őket, hanem megközelíthetetlen nagyságának felismerésében ujjongó hála ébred bennük kimondhatatlan kegyelméért, amelyben az elbizakodott teremtményt állandóan részesíti.

S ezt a boldogságot már a földi ember is élvezheti. Teljesen igaz, ha azt mondják, hogy a földi ember ünnepélyes pillanatokban megérzi Istene közelségét. Vétekké válik azonban, ha az ember az isteni közelség tudatosításának e csodálatos hídjából kiindulva azt akarja állítani, hogy ő maga az Istenség egy szikráját hordozza magában.

Ezen állítással kéz a kézben jár az isteni szeretet lealacsonyítása is. Hogyan mérheti az ember Isten szeretetét az emberi szeretet mércéjével? Sőt mi több, hogyan értékelheti azt az emberi szeretetnél kevesebbre? Nézzétek meg azokat az embereket, akik az isteni szeretetet, mint a legmagasabb ideált, úgy képzelik el, hogy az csak egészen csendesen tűr, s ehhez még mindent meg is bocsát! Abban akarják az isteni jelleget felismerni, hogy az az alacsony szinten lévő teremtményektől minden neveletlen dolgot eltűr, akárcsak a legerélytelenebb, leggyávább ember, akit ezért megvetnek. Gondolkodjatok csak el azon, hogy micsoda iszonyatos gyalázat rejlik ebben!

Az emberek büntetlenül akarnak vétkezni, hogy aztán végül még azzal szerezzenek Istenüknek örömet, hogy saját bűnhődés nélkül megbocsátatják vele bűneiket! Hogy ezt valaki elfogadja, ahhoz vagy határtalan korlátoltság, büntetésre méltó lustaság szükséges, vagy az, hogy az ember felismeri saját reménytelen gyengeségeit a felfelé törekvéshez szükséges jó akaráshoz: de ugyanolyan elvetendő az egyik, mint a másik.

Képzeljétek el az isteni szeretetet! Kristályosan áttetsző, sugárzó, tiszta és hatalmas! El tudjátok közben képzelni, hogy oly negédesen erélytelen, megalázóan engedékeny tud lenni, mint ahogyan azt az emberek oly nagyon szeretnék! Hamis nagyságot akarnak felépíteni ott, ahol gyengeséget kívánnak, hamis képet alkotnak csupán azért, hogy közben még színleljenek önmaguk előtt valamit, hogy megnyugtassák magukat saját fogyatékosságukat illetően, ami készségesen a Sötétség szolgálatába állítja őket. Hol van közben a frissesség és az erő, ami az isteni szeretet kristálytisztaságához feltétlenül hozzátartozik? Az isteni szeretet elválaszthatatlan az isteni igazságosság legnagyobb szigorától. Sőt, a kettő egy és ugyanaz. Az igazságosság szeretet, szeretet pedig csak az igazságosságban rejlik. Egyedül benne rejlik az isteni megbocsátás is.

Helyes, ha az egyházak azt mondják, hogy Isten mindent megbocsát! És valóban megbocsát! Ellentétben az emberrel, aki még azt is, aki valamilyen kis vétket már levezekelt, hosszú időre megveti, s az ilyen jellegű gondolatok révén kétszeres bűnnel terheli magát, mert nem Isten akarata szerint cselekszik. Itt hiányzik az emberi szeretetből az igazságosság.

A Teremtésben lévő isteni akarat kihatása minden emberi szellemet megtisztít vétkétől, a saját átélésben vagy a szabad akaratból történő megjavulásban, mihelyt az felfelé törekszik.

Ha visszatér az anyagiság eme malmaiból a szellemi világba, akkor tisztán áll teremtője birodalmában, semmilyen szerepet sem játszik az, hogy valaha miben hibázott! Éppen olyan tiszta, mint az, aki még sohasem hibázott. De előtte az isteni törvények kihatásán keresztül vezet az útja, s ebben a tényben rejlik az isteni megbocsátásnak, a Teremtő kegyelmének záloga!

Nem hallja-e napjainkban az ember gyakorta a rémült kérdést: hogyan lehetett Isten akarata az az ínség, ami az elmúlt években történt? Hol marad közben a szeretet, hol az igazságosság? Ezt kérdezi az emberiség, ezt kérdezik a nemzetek, gyakran a családok és az egyes emberek! Nem ennek kellene inkább bizonyítékul szolgálnia arra, hogy Isten szeretete bizonyára mégis csak más, mint amilyennek azt oly sokan képzelni szeretnék? Próbáljátok csak meg egyszer Isten mindent megbocsátó szeretetét kihatásában úgy végiggondolni, mint ahogyan azt görcsösen beállítani igyekeznek! Saját vezeklés nélkül, mindent eltűrve, s végül nagylelkűen még meg is bocsátva. Siralmas eredményre kell vezetnie! Olyan értékesnek véli magát az ember, hogy Istenének kelljen tőle szenvednie? Eszerint még értékesebbnek gondolja magát, mint Isten? Mi minden rejlik az emberek ezen elbizakodottságában. —

Ha nyugodtan elgondolkodtok ezen, ezernyi akadályba kell ütköznötök, és csak akkor tudtok ilyen következtetésre jutni, ha Istent megkisebbítitek, tökéletlenné teszitek.

Ő azonban tökéletes volt, most is az, és az is marad, mindegy, hogy az emberek hogyan állnak hozzá.

Megbocsátása az igazságosságban rejlik. Nem másban. És egyedül ebben a rendíthetetlen igazságosságban rejlik hatalmas, eddig olyannyira félreismert szeretete is!

Szokjatok le arról, hogy közben földi mértékkel mérjetek. Isten igazságossága és Isten szeretete az emberi szellemnek szól. Az anyagiságnak ehhez egyáltalán semmi köze. Hiszen azt csupán maga az emberi szellem formálja, s szellem nélkül nincs benne élet.

Miért gyötritek magatokat oly gyakran olyan földi apróságokkal, melyeket bűnnek éreztek, s melyek egyáltalán nem azok.

A Teremtésben csupán az mérvadó az isteni törvények számára, amit a szellem egy cselekedet során akar. Ez a szellemi akarat azonban nem gondolati tevékenység, hanem a legbensőbb intuitív érzés, a voltaképpeni akarás az emberben, amely egyedül képes mozgásba hozni a túlvilág törvényeit, és önműködően mozgásba is hozza őket.

Az isteni szeretetet az emberek nem képesek lealacsonyítani; hiszen a Teremtésben Isten akaratának vasszigorú törvényei is benne nyugszanak, s ezt az akaratot a szeretet tartja fenn. És ezek a törvények úgy hatnak ki, ahogyan az ember viszonyul hozzájuk. Akár Istene közelségével is összeköthetik, vagy olyan válaszfalat alkotnak, amelyet sohasem lehet lerombolni, hacsak az ember végre be nem illeszkedik, ami ugyanazt jelenti, mint az engedelmesség, egyedül ebben találhatja meg üdvösségét, boldogságát. Egy öntvény az egész, a nagy műben nincsenek hiányosságok, hézagok. Minden balga, minden bolond, aki mást akar, össze fogja rajta zúzni a fejét. —

Az isteni szeretet csupán azt teszi, ami minden emberi szellemnek használ, nem pedig azt, ami a Földön örömöt okoz neki, és kellemesnek tűnik számára. Ezen messze túlmutat, mert az egész létet uralja. —

Oly sok ember gondolja manapság nagyon gyakran: ha szomorúság, megsemmisülés várható, hogy az nagy megtisztulást idézzen elő, akkor Istennek lennie kell oly igazságosnak, hogy előbb elküldi a bűnbánat hirdetőjét. Az embert előtte mégiscsak figyelmeztetni kell. Hol van János, aki a jövendőt hirdeti?

Nagyravágyó, gondolatszegény szerencsétlenek! Csupán a legnagyobb üresség elbizakodottsága rejtőzik ilyen kiáltások mögött. Hiszen megvesszőznék, börtönbe vetnék!

Nyissátok hát ki szemeteket és fületeket! Nincs elég komoly figyelmeztetés az egyre sokasodó természeti jelenségekben és katasztrófákban? Nem beszélnek az oroszországi és kínai állapotok komoly nyelven? Végtére a németek is, a közeli határ menti régiókból, gyakran panaszkodnak az ellenséges elnyomásra! Hiszen könnyelműen táncolva lejt tova az ember embertársai minden ínsége és borzalma felett! Az ember nem akar sem látni, sem hallani! —

A bűnbánat hirdetője meg is érkezett, már kétezer évvel ezelőtt, nyomában az emberré vált Ige. Az emberek azonban buzgón azon igyekeztek, hogy az Ige tiszta ragyogását újra elhomályosítsák, elsötétítsék, ami miatt ragyogásának vonzereje fokozatosan megszűnt. —

S mindazoknak, akik az Igét ki akarják szabadítani a kúszónövények szorításából, hamar meg kell érezniük, hogy a Sötétség küldöttei mily görcsösen igyekeznek minden örömteli ébredést megakadályozni!

Ma azonban nem ismétlődik meg újra az, ami Krisztus idejében történt! Akkor megérkezett az Ige! Az emberiségnek megvolt a szabad akarata, és akkor lényegében az elutasítás, az elvetés mellett döntött! Attól kezdve tehát a törvényeknek volt alávetve, melyek önműködően kapcsolódtak az akkoriban oly módon érvényesített szabad akarathoz. Az emberek azután az önmaguk által választott úton rátaláltak saját akarásuk minden gyümölcsére.

Most hamarosan bezárul a kör. Egyre jobban felhalmozódik minden, és felduzzad, akár egy gát, amely hamarosan összeroppan az emberiség felett, mely gyanútlanul éldegél szellemi eltompultságában. A végén, a beteljesedés idejében, természetesen már nem marad meg számukra a szabad választás!

Immár le kell aratniuk azt, amit akkoriban s későbbi tévútjaikon elvetettek.

Most újra inkarnálódtak ezen a Földön az elszámolás végett mindazok, akik egykor Krisztus idejében elvetették az Igét. Ma már nincs többé joguk előzetes figyelmeztetésre és újabb döntésre. A kétezer év alatt elegendő idejük volt, hogy jobb belátásra térjenek! Aki Istent és teremtését tévesen értelmezve fogadja be, és nem törekszik a tisztább megértésre, az sem fogadta be egyáltalán az Igét. Sőt, ez sokkal rosszabb, mert egy téves hit tartja távol attól, hogy megértse az Igazságot.

De jaj annak, aki az Igazságot meghamisítja vagy megváltoztatja, hogy ezáltal befolyásra tegyen szert, mert az embereknek a kényelmesebb forma egyben kellemesebb is. Nem csupán a hamisítás, tévútra vezetés vétkével terheli magát, hanem még az összes felelősséget is ő viseli azokért, akiket az Igazság kényelmessé vagy elfogadhatóbbá tételével magához tudott vonzani. Nem fog segítséget kapni, amikor elérkezik a kiegyenlítés órája. Olyan mélységekbe fog zuhanni, ahonnét soha többé nem jut ki újra, és joggal! – Jánosnak ezt is szabad volt megpillantania, és a Jelenések Könyvében figyelmeztetnie erre.

S ha megkezdődik a nagy megtisztulás, akkor ezúttal az embernek nem marad ideje, hogy lázadozzon, vagy mi több, hogy ellenszegüljön a történésnek. Az isteni törvények, amelyekről az ember oly szívesen alkot hamis képet, akkor majd kérlelhetetlenül ki fognak hatni.

Éppen annak az időnek a legnagyobb szörnyűségében, amit a Föld valaha is megélt, fogja az emberiség végre megtanulni, hogy Isten szeretete nagyon távol áll a puhányságtól és az erélytelenségtől, amivel az ember felruházni merészeli.

A jelenkorban élő összes embernek több mint a fele egyáltalán nem erre a Földre való!

Ez az emberiség már évezredek óta olyannyira mélyre süllyedt, annyira erősen a Sötétségben él, hogy tisztátalan akarásában sok hidat teremtett a sötét szférákhoz, melyek messze e földi szint alatt vannak. Ott mélyre süllyedt szellemek élnek, akiknek finomanyagú súlya sohasem tette lehetővé, hogy feljöjjenek erre a földi szintre.

Ebben védelem rejlett mindazok számra, akik a Földön éltek, ahogy maguknak e sötét szellemeknek is. El vannak választva a finomanyagú nehézség természetes törvénye által. Ott lent kitombolhatják magukat szenvedélyeikben, minden alantasságukban, anélkül hogy ezzel kárt okoznának. Ellenkezőleg. Önmaguk gátlástalan kiélése ott csupán az azonos jellegű szellemeket találja el, éppen úgy, ahogyan azok kiélése őket is nagyon megviseli. Ezáltal kölcsönösen szenvednek, ami éréshez vezet, de nem további vétekhez. A szenvedés által ugyanis egyszer majd fel tud ébredni az undor saját magukkal szemben, és az undorral a vágy is, hogy kijussanak ebből a birodalomból. A vágy idővel gyötrelemmel teli kétségbeeséshez vezet, ami végül a legforróbb imákat képes maga után vonni, s ezáltal komoly akarást a megjavulásra.

Így kellett volna történnie. De az emberek helytelen akarása által másként lett!

Az emberek sötét akarásuk révén hidat vertek a Sötétség régiójába. Ezáltal kezet nyújtottak az ott élőknek, az azonos jellegűek vonzereje által lehetővé tették számukra, hogy feljöjjenek a Földre. Itt természetesen alkalmat is találtak az újabb inkarnálódásra, melynek lehetősége a világ normális menete szerint még nem érkezett el számukra.

A Föld szintjén ugyanis, ahol a durvaanyagúság közvetítése által együtt élhetnek a fényesebbekkel és jobbakkal, csupán kárt okoznak, és ezáltal új vétekkel terhelik magukat. Ezt saját alacsony szintjeiken nem tehetik; mert a velük azonos jellegűeknek az alacsonyság csak hasznot hoz, mert abban végül mégiscsak felismerik önmagukat, és megundorodva tanulnak belőle, ami hozzájárul a javuláshoz.

Tehát a fejlődés e normális menetét zavarta meg az ember szabad akaratának alacsonyrendű felhasználása által, amivel finomanyagú hidakat teremtett a Sötétség régiójába, s így az oda lesüllyedtek falkaként törhettek be a Föld szintjére, akik most ujjongva népesítik be annak nagyobbik részét.

Mivel a fényes lelkeknek meg kell ott hátrálniuk a Sötétség elől, ahol az szilárdan megvetette a lábát, ezért az így jogtalanul a Föld szintjére jött sötétebb lelkek könnyen tudtak néha ott is inkarnálódni, ahová különben csak egy fényes lélek érkezett volna. A sötét lélek megkapaszkodott valaki által, aki a leendő anya környezetében tartózkodott, s lehetővé tette számára, hogy megtartsa magát és kiszorítsa helyéről a fényes lelket, még akkor is, ha az anya vagy az apa a fényesebbekhez tartozik.

Ezzel magyarázatra talál az a rejtély is, hogy miért jöhetett oly sok fekete bárány jó szülőkhöz. Ha azonban a leendő anya jobban ügyel magára és szűkebb környezetére, kapcsolataira, akkor ez nem történhet meg.

Tehát csupán szeretetet lehet abban felismerni, ha a törvények végkihatása teljes igazságosságában végre lesöpri a nem idetartozókat a Föld szintjéről, hogy a Sötétség ama birodalmába zuhanjanak, ahová természetük szerint is tartoznak. Ezáltal a fényesebbeket többé nem tudják akadályozni a felemelkedésben és magukat új vétekkel terhelni, hanem talán mégiscsak megérnek saját átélésük undorában. — —

Magától értetődően el fog érkezni az az idő, amely vasmarokkal ragadja meg minden ember szívét, amikor félelmetes kérlelhetetlenséggel valamennyi emberi teremtményből ki lesz irtva a szellemi gőg. Akkor majd szertefoszlik minden kétely is, amely az emberi szellemet most annak felismerésében gátolja, hogy az isteni jelleg nem benne van, hanem magasan fölötte. Hogy az legtisztább eszményképként csupán benső élete oltárán állhat, amelyre alázatos imában tekint fel. —

Nem tévedés, hanem bűn, ha egy emberi szellem azt vallja, hogy istenivé akar válni. Ily elbizakodottságnak meg kell őt buktatnia; ez ugyanis megegyezik azzal a kísérlettel, hogy kiragadja Istene kezéből a jogart, hogy lerángassa őt ugyanarra a szintre, amit az ember foglal el, amit azonban eddig még be sem töltött, mert több akart lenni, és azok felé a magasságok felé tekintget, melyeket pedig sohasem képes elérni, még csak felismerni sem. Így figyelmetlenül mindig átsiklott a valóság felett, nem csupán teljesen haszontalanná tette saját magát a Teremtésben, hanem sokkal rosszabbá, egyenesen kártevővé!

A végén, saját téves beállítottsága által előidézve, ijesztő egyértelműséggel fog számára bebizonyosodni, hogy jelenlegi oly mélyre süllyedt állapotában az isteni jellegnek még csak az árnyékát sem jelenti. A földi tudás minden kincse, amit fáradsággal halmozott fel az évezredek során, rémült tekintete előtt majd semminek fog bizonyulni, tehetetlenül fogja önmagán megtapasztalni, hogyan válnak számára haszontalanná, sőt néha átokká, egyoldalú földi törekvéseinek gyümölcsei. Akkor majd elmélkedhet saját isteni mivoltán, ha tud! — —

Kényszerítően mennydörög majd feléje: Térdre, teremtmény, Istened és Urad előtt! Meg ne próbáld magadat bűnös módon Istenné emelni! — —

A lusta emberi szellem különcködése nem mehet tovább. — —

Csupán ezután gondolhat majd ez az emberiség felemelkedésre. Ez lesz majd az az idő is, amikor összedől mindaz, ami nem helyes alapokon áll. Szélhámosok, a hamis próféták és egyesületek, akik köréjük gyülekeznek, össze fognak önmagukban roppanni! Ezáltal nyilvánvalóvá válnak majd az eddigi téves utak is. Oly sok önelégült ember bizonyára rémülten fogja majd azt is felismerni, hogy szakadék előtt áll, és – mivel téves irányba vezették – gyorsan csúszik lefelé, miközben büszkén úgy vélte, hogy felfelé emelkedve már a Fényhez közeledik! Hogy védőkapukat tárt ki anélkül, hogy a védelem teljes ereje mögötte állt volna. Hogy olyan veszélyeket vonzott magához, amelyek az események természetes menetében kikerülték volna. Boldog, aki majd rátalál a helyes visszaútra!

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]