Az Igazság Fényében

Grál-üzenet Abdrushintól


1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
Deutsch
English
Francais
Español
Português
Русский
Український
Česky
Slovensky
Obsah


61. Tévelygések

Oly sok ember emeli kereső tekintetét a Fény és az Igazság felé. Vágyuk nagy, ám nagyon gyakran hiányzik belőlük a komoly akarat! A keresők több mint fele nem igazi kereső. Saját, kialakult nézetük van. Ha ezen csupán egy kicsit is változtatniuk kell, akkor sokkal szívesebben visszautasítanak mindent, ami új számukra, még ha az Igazság rejlik is benne.

Ezreknek kell ezért elsüllyedniük, mivel téves meggyőződésükbe belegabalyodván megakadályozták a szabad mozgást, ami a felfelé ívelő lendület általi szabaduláshoz szükséges.

Mindig akadnak olyanok, akik úgy vélik, hogy már mindent megértettek, ami helyes. Nem áll szándékukban szigorú vizsgálatot végezni önmagukkal szemben a hallottak és olvasottak alapján.

Természetesen nem hozzájuk szólok!

Egyházakhoz és pártokhoz sem szólok, sem rendekhez, szektákhoz vagy egyesületekhez, hanem egyedül, teljes egyszerűséggel, magához az emberhez. Távol áll tőlem, hogy valami létezőt leromboljak; hiszen építek, teljessé teszem a válaszokat az eddig megoldatlan kérdésekre, amelyeket biztosan mindenki magában hordoz, ha csak egy kicsit is gondolkodik.

Csupán egyetlen elengedhetetlen alapfeltételt kell minden hallgatónak teljesítenie: komolyan keresse az Igazságot. Magukat a szavakat vizsgálja, és keltse önmagában életre, ne a beszélőre figyeljen. Különben semmi haszna nem lesz belőle. Mindazok számára, akik erre nem törekszenek, eleve kárba veszett idő az egész.

Hihetetlen, milyen naivan, görcsösen nem akar tudni az emberek nagy többsége arról, hogy honnan jön, kicsoda, hová tart!

Születés és halál, minden földi lét elválaszthatatlan pólusai, nem szabad, hogy titokban maradjanak az emberek előtt.

Meghasonlottság rejlik azokban a nézetekben, amelyek az ember legbensőbb lényegét próbálják magyarázni. Ez a következménye a földlakók beteges nagyzási hóbortjának, akik nem átallnak azzal dicsekedni, hogy legbensőbb lényegük isteni!

Nézzétek csak meg az embereket! Hát tudtok bennük istenit találni? Istenkáromlásnak kellene a balga állítást tartani, mert az isteni meggyalázását jelenti.

Az ember egyetlen porszemnyi isteni jelleget sem hordoz magában!

Az állítás pusztán beteges gőg, amelynek csak az lehet a kiváltó oka, hogy az emberek tudatában vannak: nem képesek a megértésre. Hol van az az ember, aki őszintén mondhatja, hogy egy ilyen hit meggyőződésévé is vált? Aki komolyan önmaga mélyére hatol, annak ezt meg kell tagadnia. Pontosan érzi, hogy pusztán vágy, kívánság az, hogy az isteni jelleget magában hordozza, de nem bizonyosság! Helyesen mondja az ember, hogy isteni szikrát hordoz magában. Istennek ez a szikrája azonban a szellem! Nem az Istenség része.

A szikra kifejezés igen helyes. A szikra kifejlődik és kipattan anélkül, hogy létrehozójának jellegéből magával vinne valamit, vagy önmagában hordozná. Így van ez itt is. Istennek egy szikrája maga nem isteni jellegű.

Ahol már a lét eredetét tekintve is ilyen hibák találhatók, ott az egész fejlődésben be kell következnie a csődnek! Ha rossz alapra építettem, egyszer az egész építménynek meg kell inognia, és össze kell dőlnie.

Hiszen a származás ad támaszt minden egyes ember léte egésze és fejlődése számára! Aki viszont, miként szokásos, eredetén túlra próbál hatolni, az számára felfoghatatlan után nyúl, és ezért teljesen természetes módon minden támaszát elveszíti.

Ha például megragadom egy fa ágát, amely a földi minőség szerint testemmel azonos jellegű, fogódzót nyerek ebben az ágban, és ezért segítségével felfelé lendíthetem magam.

De ha az ág fölé nyúlok, akkor nem tudok a másféle minőségű levegőben támpontot találni és... ezért nem is jutok felfelé! Ez nyilvánvaló.

Pontosan így van ez az ember bensőjével, amelyet az ember léleknek nevez, annak magvát pedig szellemnek.

Ha e szellem azt akarja, hogy megkapja eredetétől a szükséges és nélkülözhetetlen támaszt, akkor magától értetődően nem szabad azzal próbálkoznia, hogy behatoljon abba, ami isteni. Természetellenes lenne; hiszen az isteni magasan felette helyezkedik el, teljesen más minőségű!

És beképzeltségében mégis kapcsolódni próbál ehhez a helyhez, amelyet sohasem tud elérni, és ezzel megszakítja a dolgok természetes menetét. Mint egy gát ereszkedik téves kívánsága közéje és eredetéből származó szükséges erőforrása közé akadályként. Saját magát vágja el tőle.

Ezért félre az ilyen tévedésekkel! Az emberi szellem csak így fogja tudni kibontakoztatni teljes erejét, amelyet ma még gondatlanul figyelembe sem vesz, és válik azzá, amivé lenni képes és lennie kell: úrrá a Teremtésben! De jól megjegyzendő, csupán a Teremtésben, nem felette állva.

Csak az áll az egész Teremtés felett, ami isteni.

Maga Isten, minden lét és élet forrása, isteni, miként már a szó maga is mondja! Az embert az Ő Szelleme teremtette!

Az ember tehát nem közvetlenül Istentől való, hanem inkább a szellemétől! Isteni és szellemi nem ugyanaz, a Szellem Isten akarata. Csak ebből az akaratból keletkezett az első Teremtés, nem pedig az isteniből! Tartsuk szem előtt ezt az egyszerű tényt, mely a jobb megértés lehetőségét kínálja.

Az összehasonlítás kedvéért képzelje csak el egyszer mindenki saját akaratát. Akarata egy tett, nem pedig az ember egy darabkája, különben az embernek idővel fel kellene oldódnia saját akaratának sok tettében. Egyáltalán semmi sem maradna belőle.

Nincs ez másképpen Istennel sem! Akarata teremtette meg a Paradicsomot! Akarata azonban a Szellem, akit az ember „Szent Szellemnek” nevez. Másrészt a Paradicsom is csupán a Szellem műve volt, nem pedig önnön része. Ebben egy lefelé haladó tagozódás rejlik. A teremtő Szent Szellem, tehát Isten élő akarata, nem oldódik fel teremtésében. Nem vitt bele magából egyetlen darabkát sem, hanem teljesen a Teremtésen kívül maradt. A Biblia ezt egészen tisztán és világosan jelzi e szavakkal: „Isten Szelleme lebegett a vizek fölött”, nem Isten saját személyében! Ez elvégre különbség. Az ember sem hordoz tehát magában semmit a Szent Szellemből, hanem csupán abból a szellemből, amely a Szent Szellemnek egy műve, egy tette.

Ahelyett, hogy az ember ezzel a ténnyel foglalkozna, máris minden erejével azon van, hogy rést üssön! Gondoljatok csak az első Teremtésről, a Paradicsomról szóló ismert elképzelésre! Állítólag feltétlenül itt, e Földön kellett lennie. A kis emberi ész ezzel az évmilliókat igénylő folyamatot saját, szűk, térrel és idővel behatárolt körébe vonta, és minden világtörténés középpontjának és tengelyének képzelte magát. Ennek az lett a következménye, hogy azonnal elvesztette az élet voltaképpeni kiindulópontjához vezető utat. E világos út helyére, amelyet többé már nem volt képes átlátni, vallásos nézeteiben pótlékot kellett találnia, ha nem akarta saját magát az egész lét és élet szerzőjeként, és ezáltal Istenként megjelölni. Ezt a pótlékot eddig a „hit” kifejezés szolgáltatta! És a „hit” szó miatt betegeskedik azóta az egész emberiség! Sőt, mi több, ez a fel nem ismert szó, amelynek minden elveszítettet pótolnia kellett, zátonnyá változott számára, és ez okozta hajótörését!

Hittel csupán a lusta elégszik meg. És szintén a hit az, amiben a gúnyolódók meg tudnak kapaszkodni. És a „hit” szó, tévesen értelmezve, az a sorompó, amely manapság lezárja az emberiség előtt a továbbhaladás útját.

Nem szabad, hogy a hit legyen az a palást, amely a gondolkodásnak minden lustaságát nagylelkűen eltakarja, amely kényelmesen, bénítón rátelepszik az ember szellemére, mint az álomkór! A hitnek valójában meggyőződéssé kell válnia. A meggyőződés azonban életet követel, a legszigorúbb vizsgálódást!

Ahol bármiféle hiányosság marad, egyetlen megoldatlan talány, ott a meggyőződés lehetetlenné válik. Egyetlen embernek sem lehet ezért igazi hite mindaddig, amíg egyetlen kérdés is megválaszolatlanul marad benne.

Már a „vakhit” kifejezés is az egészségtelenségre utal!

A hitnek elevennek kell lennie, mint azt Krisztus követelte egykor, különben nincs értelme. Az elevenség azonban belső szellemi mozgékonyságot, mérlegelést és vizsgálódást jelent! Nem idegen gondolatok elfásult átvételét, hiszen vakon hinni egyértelműen azt jelenti: nem érteni. Amit az ember azonban nem ért meg, az szellemileg sem hozhat számára semmi hasznot, hiszen amit nem értett meg, az nem kelhet benne életre.

Amit azonban nem élt át magában teljesen, az soha nem is lesz a sajátja! És csupán az viszi felfelé, ami a sajátja.

Végeredményben senki sem tud olyan útra lépni, azon előre jutni, amelyen nagy szakadékok tátongnak. Az embernek szellemileg ott kell megtorpannia, ahol nem képes tudatosan továbbhaladni. E tény cáfolhatatlan, és bizonyára könnyen is érthető. Aki tehát szellemileg előre akar jutni, az ébredjen fel!

Álmában sohasem járhatja útját az Igazság Fényéhez! Hályoggal sem, vagy lepellel a szeme előtt.

A Teremtő akarata, hogy emberei látók legyenek a Teremtésben. Látónak lenni azonban azt jelenti: tudni! És a tudással nem egyeztethető össze semmiféle vakhit. Az ilyen hitben csupán restség, gondolkodásbeli lustaság lapul, nem nagyság!

A gondolkodás előnyt biztosító képessége az emberre rója a vizsgálódás kötelességét is!

Hogy az ember mindezt elkerülje, kényelemszeretetből egyszerűen úgy megkisebbítette a hatalmas Teremtőt, hogy mindenhatósága bizonyítéka gyanánt önkényes cselekedeteket vár el tőle.

Aki csupán egy kicsit is hajlandó gondolkodni, ebben újra nagy hibát kénytelen felfedezni. Egy önkényes cselekedet feltételezi a létező természettörvényektől való eltérés lehetőségét. Ahol azonban ilyesmi megtörténhet, ott hiányzik a tökéletesség. Hiszen ahol tökéletesség van, ott nem következhet be semmilyen változás. Ugyanígy olyannyira tévesen állítja be Isten mindenhatóságát az emberiség nagy része, hogy ez a mélyen gondolkodó ember számára akár az Ő tökéletlenségének bizonyítéka is lehetne. S ebben rejlik sok rossz gyökere.

Adjátok meg Istennek a tökéletesség tiszteletét! Ebben találjátok majd meg a kulcsot a lét megoldatlan talányaihoz. —

Hogy a komolyan keresőket ide elvezessem, ez a célom. Lélegezzenek hát fel az igazságkeresők körei. Boldogan fogják végre felismerni, hogy az egész világ rendjében semmiféle titok, semmiféle hiányosság nincs. És akkor majd... világosan látják maguk előtt a felemelkedéshez vezető utat. Csupán menniük kell rajta. —

A misztikumnak *(titkos tanításnak) sehol sincs létjogosultsága a Teremtésben! Nincs számára hely; hiszen az emberi szellem előtt mindennek világosnak és hiánytalannak kell lennie, egészen eredetéig visszamenőleg. És ez a térség magában foglalja az egész Teremtést. Csupán annak, ami efölött van, kell a legszentségesebb titoknak maradnia minden emberi szellem számára, mivel ez az ő eredete fölött van, mely a Teremtésben rejlik. Ezért sohasem fogja felfogni azt, ami isteni. A legjobb akarattal és a legnagyobb tudással sem. De minden isteni felfoghatatlanságában benne rejlik az emberek számára a lehető legtermészetesebb történés; hiszen tudvalevően semmi sem képes túljutni eredetének összetételén. Az ember szelleme sem! Mindig határt szab a másféle jellegű összetétel. És az, ami isteni, teljesen más természetű, mint az, ami szellemi, amelyből az ember keletkezett.

Az állat például még a legteljesebb lelki fejlődés során sem válhat soha emberré. Lényszerű jellegéből semmilyen körülmények között sem tud szellemi kivirágozni, amelyből az emberi szellem született. Minden lényszerű összetételéből hiányzik a szellemi alapjelleg. Másrészről azonban a Teremtés szellemi részéből keletkezett ember sem válhat sohasem istenivé, mivel a szellemiben nincs meg az isteni jelleg. Az emberi szellem ugyan kifejlődhet egészen a tökéletesség legfelső szintjéig, de mindig szelleminek kell maradnia. Nem tud önmagán túlra az isteniségbe jutni. A másféle minőség itt is természetes módon alkot a magasabb felé egy soha át nem hidalható korlátot. Az anyagiság itt egyáltalán nem játszik közre, mivel nem hordoz magában saját életet, hanem burokként szolgál, amit a szellemiek és a lényszerűek működtetnek és alakítanak.

A szellem óriási területe végighúzódik az egész Teremtésen. Az ember ezért teljesen fel tudja fogni és meg tudja ismerni, fel is kell fognia és meg is kell ismernie! És tudása révén fog benne uralkodni. Uralkodni azonban, a legszigorúbban véve és helyesen értelmezve csupán azt jelenti: szolgálni! —

Sehol az egész Teremtésben, fel a legmagasabb szellemiségig, nincs eltérés a természetes történéstől! Már csak e körülményből fakadóan is mindenkinek sokkal bizalmasabb lesz minden. Az egészségtelen és titokzatos félelem, az elbújni akarás némely ez idáig még ismeretlen dolog elől, ettől majd magától a semmibe vész. A természetességgel együtt friss levegő áramlik át az olyan emberek sötét agyszüleményeinek nyomasztó légkörén, akik szívesen hallatnak magukról. Betegesen valószerűtlen képződményeik – ijesztője a gyengéknek, gúny tárgya az erőseknek – nevetségesen és gyermeteg idétlenséggel hatnak a tisztuló tekintet előtt, amely frissen és végül boldogan átfogja valamennyi történés pompás természetességét, amely mindig csupán egyszerű, egyenes és világosan felismerhető vonalak mentén mozog.

Egységesen, a legszigorúbb szabályossággal és rendben vonul át mindenen. És ez minden keresőnek megkönnyíti a nagy, szabad áttekintést egészen tulajdonképpeni kiindulópontjáig!

Ehhez nincs szüksége fáradságos kutatásra és semmiféle fantáziára. Az a fő, hogy távol tartsa magát mindenkitől, aki a nyomorúságos és részleges tudását zavaros titokzatoskodásával nagyobbnak akarja feltüntetni.

Oly egyszerűen van ott minden az emberek előtt, hogy gyakran éppen az egyszerűség akadályozza őket a felismerésben, mivel eleve úgy vélik, hogy a Teremtés nagy művének sokkal nehezebben érthetőnek, bonyolultabbnak kell lennie.

Közben ezrek botladoznak a legjobbat akarva, keresőn emelik tekintetüket messze fel a magasba, és nem sejtik, hogy erőlködés nélkül egyszerűen csak maguk elé és maguk köré kell tekinteniük. S látni fogják, hogy már földi létük során a helyes úton állnak, csupán lépkedniük kell nyugodtan előre! Sietség és erőlködés nélkül, de nyitott szemmel, szabad, be nem szűkült lelkülettel! Az embernek meg kell végre tanulnia, hogy igazi nagyság csupán a legegyszerűbb, legtermészetesebb történésben nyugszik. Tulajdonképpen a nagyság feltételezi ezt az egyszerűséget.

Így van ez a Teremtésben, így van ez magában az emberben is, aki mint a Teremtés része, a Teremtéshez tartozik!

Kizárólag egyszerű gondolkodásmódja és intuíciói nyújthatnak neki világosságot! Az olyan egyszerűség, amilyen a gyermekekben még megvan! A nyugodt elmélkedés révén arra a felismerésre jut majd, hogy a felfogás képességében az egyszerűség megegyezik a világossággal és a természetességgel is! Egyiket a másik nélkül egyáltalán nem lehet elképzelni. Ez egy hármashangzat, amely egyetlen fogalmat fejez ki! Aki keresése alapelvévé teszi, gyorsan át fogja törni a ködös zavarodottságot. Közben minden mesterségesen magasra emelt dolog a semmibe vész.

Az ember felismeri, hogy a természetes történést sehol sem szabad kiiktatni, nehogy egyetlen helyen is megszakadjon! És ebben nyilvánul meg Isten nagysága is! Az önműködő teremtői akarat rendíthetetlen elevensége! Hiszen a természettörvények, Isten hajlíthatatlan törvényei, állandóan, észrevehetően ott vannak minden ember szeme előtt, nyomatékosan szólnak hozzá, tanúskodnak a Teremtő nagyságáról, megingathatatlan, kivételt nem ismerő rendszerességéről! Kivételt nem ismerő! Hiszen a zabszemből ismét csupán zab kelhet ki, búzából ugyanúgy csak búza és így tovább.

Így van ez ama első Teremtésben is, amely a Teremtő saját műveként tökéletességéhez a legközelebb áll. Az alaptörvények – az akarat elevenségétől hajtva – ott úgy vannak rögzítve, hogy a legtermészetesebb történésként elő kellett idézniük a további Teremtés létrejöttét, egészen ide le, ezekig az égitestekig. Csupán durvábbá válik a Teremtés, ahogy eltávolodik fejlődése folyamán eredetének tökéletességétől. —

Vegyük csak szemügyre a Teremtést.

Képzeljétek el, hogy minden benne lévő életnek csupán két fajtája van, mindegy, melyik részében található. Az egyik a személyes tudattal rendelkező, a másik a személyes tudat nélküli. Roppant fontos felfigyelni erre a különbségre! Összefügg az „ember eredetével”. A különbözőség szolgáltatja egyúttal az ösztönzést a továbbfejlődésre, a látszólagos küzdelemre. A tudatosság nélküli a viszonyítási alapja minden tudatosnak, ám összetételét illetően teljesen azonos jellegű. A tudatosodás előrelépés és fejlődés a tudatosság nélküli számára. Ez a tudatossal való együttlét által folyamatosan ösztönzést nyer ahhoz, hogy maga is éppúgy tudatossá váljék.

Maga az első Teremtés három nagy alaphasadás egymás utáni lefelé történő kiválását eredményezte: mint legfelsőt és legmagasabbat, a szellemit, az Ősteremtést, amelyhez csatlakozik a sűrűbb és ezért nehezebbé is váló lényszerűség. Végül, mint legalsó és legnagyobb sűrűsége miatt a legnehezebb, az anyagiság nagy birodalma következik, amely fokozatosan kiválva az Ősteremtésből lesüllyedt! Ezáltal legfelsőként csupán a tisztán szellemi rész maradt vissza, mivel tiszta jellegével a legkönnyebbet és a legfényesebbet testesíti meg. Ez a sokszor emlegetett Paradicsom, az egész Teremtés koronája.

Azzal, hogy a sűrűbbé váló lesüllyed, máris érintjük a nehézségi erő törvényét, amely nem csupán az anyagi világban érvényesül, hanem az egész Teremtésben működik, kezdve az úgynevezett Paradicsomtól egészen le hozzánk.

A nehézségi erő törvényének jelentősége annyira meghatározó, hogy minden embernek az emlékezetébe kellene vésnie; hiszen ez a fő mozgatórugója az emberi szellem egész fejlődésének és kibontakozásának.

Már mondottam, hogy a nehézségi erő nem csak a földi minőségekre érvényes, hanem ugyanúgy működik a Teremtés azon részeiben is, amelyet a földi emberek már nem képesek látni, és ezért egyszerűen túlvilágnak neveznek.

A jobb megértés kedvéért az anyagiságot még két nagy részre kell választanom. Finomanyagúságra és durvaanyagúságra. A finomanyagúság az az anyagiság, amely eltérő jellege miatt a földi szem számára nem válhat láthatóvá. Azonban még ez is anyagiság.

Az úgynevezett „túlvilágot” nem szabad összecserélni a hőn áhított Paradicsommal, mely tiszta szellemi. A szellemi alatt nem valamiféle „gondolatbelit” kell érteni, hanem egy minőséget, mint ahogyan a lényszerű és az anyagi is egy-egy minőséget jelent. Az ember tehát ezt a finomanyagúságot egyszerűen túlvilágnak nevezi, mivel túl van mindazon, amit a földi szem látni képes. A durvaanyagúság azonban az evilág, minden földi dolog, ami azonos jellege révén láthatóvá válik durvaanyagú szemünk számára.

Az embernek le kellene szoknia arról, hogy számára láthatatlan dolgokat egyben felfoghatatlannak, természetellenesnek is tekintsen. Minden természetes, még az úgynevezett túlvilág is, és a tőle még nagyon távol lévő Paradicsom is.

Miként itt durvaanyagú testünk érzékeny az azonos jellegű környezetére, amelyet ezért látni, hallani és érzékelni tud, ugyanúgy van ez a Teremtésnek azon részeiben, melyek minősége nem hasonlít a miénkhez. A finomanyagú ember az úgynevezett túlvilágon csupán a vele azonos jellegű finomanyagú környezetét érzékeli, hallja és látja, míg a magasabb szellemi ember újfent csupán saját szellemi környezetét érzékeli.

Így előfordul, hogy néhány földlakó imitt-amott finomanyagú testével, amelyet voltaképpen magában hordoz, már látja és hallja a finomanyagúságot is, mielőtt a finomanyagú test leoldódása a durvaanyagú földi testről – annak elhalása révén – bekövetkezik. Ebben sincs egyáltalán semmi természetellenes.

A nehézségi erő törvénye mellett közreműködik még a nem csekélyebb jelentőségű azonos jellegűek vonzásának törvénye.

Már érintettem ezt a törvényt azzal, hogy egy jelleg mindig csupán a vele azonos jelleget képes felismerni. Úgy tűnik, hogy a közmondásokat: „Megtalálja a zsák a foltját” és „A vér nem válik vízzé” az őstörvényből lesték el. A nehézségi erő törvényével együtt ott lüktet az egész Teremtésben.

A már említett törvények mellett egy harmadik őstörvény is létezik a Teremtésben: a kölcsönhatás törvénye. Abban nyilvánul meg, hogy az embernek feltétlenül le kell aratnia azt, amit egykor elvetett. Nem arathat búzát, ha rozsot vetett, sem lucernát, ha bogáncsot hintett el. Pontosan így van ez a finomanyagú világban is. Végül pedig nem arathat majd jót, ha gyűlöletet érzett, sem boldogságot, ha irigységet táplált magában!

E három alaptörvény alkotja az isteni akarat alapköveit! Ezek azok egyes-egyedül, amelyek jutalmat vagy büntetést eszközölnek ki az emberi szellem számára, önműködően, kérlelhetetlen igazságossággal! A legcsodálatosabb, legfinomabb fokozataikban is olyannyira megvesztegethetetlenek, hogy a gondolatok hatalmas világában sem fordulhat elő még a legapróbb igazságtalanság sem.

Ezen egyszerű törvények működése minden emberi szellemet éppen oda juttat el, ahová benső beállítottsága szerint is tartozik. Ebben bárminemű tévedés lehetetlen, mivel e törvények működésbe lépését csupán az ember legbensőbb állapota indíthatja el, ami azonban minden esetben feltétlenül mozgásba is hozza e törvényeket! A kihatáshoz, tehát a törvények működésbe lépéséhez, hajtóerőként az emberben lévő intuitív érzések tisztán szellemi erejére van szükség! Minden más hatástalan marad rájuk. Ezért kizárólag az ember valódi akarása, intuíciója mérvadó arra, hogy mi alakul ki számára a neki láthatatlan világban, amelybe földi halála után be kell lépnie.

Itt nem segít sem színlelés, sem önámítás. Akkor feltétlenül azt kell learatnia, amit akarásával elvetett! Sőt, mindenkor pontosan akarásának ereje szerint lendíti mozgásba erősebben vagy gyengébben más világok azonos jellegű áramlatait, mindegy, hogy az gyűlölet, irigység vagy szeretet. Ez a legnagyobb egyszerűségben lejátszódó teljesen természetes folyamat, melyben mégis a rendíthetetlen igazságosság kérlelhetetlen hatása mutatkozik meg!

Aki megpróbál e túlvilági folyamatokba komolyan belegondolni, az fel fogja ismerni, hogy micsoda megvesztegethetetlen igazságosság nyugszik ebben az önműködő hatásban, és már ebben meglátja Isten felfoghatatlan nagyságát. Istennek nem szükséges beavatkoznia, minthogy akaratát törvények formájában, tehát tökéletesen, belehelyezte a Teremtésbe.

Aki felfelé emelkedve újra megérkezik a szellem birodalmába, az megtisztult; hiszen előbb át kellett haladnia az isteni akarat önműködő malmain. Másféle út nem vezet Isten közelébe. És, hogy e malmok miként hatnak az emberi szellemre, az korábbi benső életétől függ, saját akarásától. Jótékonyan a fényes magasságokba tudják vinni, de ugyanúgy fájdalmasan a borzalmak éjszakájába is lökhetik, sőt leránthatják egészen a teljes megsemmisülésbe. —

Csak gondoljon bele az ember: a földi születésnél az inkarnálódásra érett emberi szellem már egy finomanyagú burkot vagy testet visel, melyre a finomanyagúságon át vezető útja során volt szüksége. Ez a burok megmarad neki földi életében is, mint a földi testtel való összekötő kapocs. A nehézkedés törvénye viszont legerősebben mindig a legsűrűbb és legdurvább részre hat. A földi létben tehát a földi testre. Ha ez azonban elpusztulván visszahull, akkor a finomanyagú test újra szabaddá válik, és ebben a pillanatban védtelenül most már a legdurvább részként a már előbb említett nehézségi erő törvénye alá esik.

Amikor arról van szó, hogy a szellem alakítja ki saját testét, akkor ez a finomanyagú testre nézve igaz. Az ember benső állapota, kívánságai és voltaképpeni akarása rakják le hozzá az alapot. Az akarásban rejlik az erő ahhoz, hogy a finomanyagúságot alakítsa. Az alacsonyrendű dolgok vagy csupán a földi élvezetek iránti vonzalom által sűrűvé, ezáltal nehezebbé és sötétebbé válik a finomanyagú test, mivel az ilyen kívánságok teljesítése a durvaanyagúságban zajlik. Az ember így a durva, földi dolgokhoz köti magát. Kívánsága magával vonzza a finomanyagú testet, vagyis olyan sűrűvé teszi azt, hogy minőségében a lehető legközelebb kerül a földihez, ami számára ugyanis egyetlen esély arra, hogy részt tudjon venni a földi élvezetekben vagy szenvedélyekben, mihelyt lehullott róla a durvaanyagú, földi test. Aki erre törekszik, annak a nehézkedés törvénye által le kell süllyednie.

Más történik azonban azoknak az embereknek az esetében, akiknek lelkülete főként a magasabb rendű és nemesebb felé irányul. Itt az akarás önműködően könnyebbé és egyszersmind fényesebbé is teszi a finomanyagú testet, ezért mindannak a közelébe juthat, ami után ezek az emberek komolyan vágyódnak! Tehát a fényes magasság tisztaságához.

Más szavakkal kifejezve: A finomanyagú test a földi emberben az emberi szellem mindenkori célja által egyidejűleg oly módon alakul, hogy a földi test elhalása után e cél felé tud törekedni, mindegy, milyen jellegű ez a cél. Itt a szellem valóban a testet alakítja; hiszen akarása, szellemi lévén, magában hordozza az erőt is arra, hogy felhasználhatóvá tegye mindazt, ami finomanyagú. E természetes folyamat alól sohasem tudja magát kivonni. Ez történik minden egyes akarás alkalmával, mindegy, hogy ez számára kellemes vagy kellemetlen. És ezek a formák ott maradnak hozzátapadva mindaddig, amíg akarása és intuíciói által táplálja őket. Támogatják vagy visszatartják őt, mindenkor a szerint a jelleg szerint, amely a nehézségi erő törvénye alá esik. Ám, ha megváltoztatja akarását és intuitív érzéseit, akkor ezzel azonnal új formák keletkeznek, mialatt az eddigiek, akarásának megváltoztatása miatt, nem kapnak többé táplálékot, el kell halniuk és szét kell hullaniuk. Ezzel sorsát is megváltoztatja az ember.

Mihelyt megszűnik a földi rögzítés a földi test elhalálozása révén, az ekképpen eloldozott finomanyagú test a finomanyagúságban, amit az ember túlvilágnak hív, lefelé süllyed, vagy felfelé lebeg, mint a parafa. A nehézségi erő törvénye által pontosan azon a helyen fog megragadni, amelynek vele azonos súlya van; hiszen azután nem tud tovább menni se fölfelé, se lefelé. Itt természetes módon rátalál mindazokra, akik vele azonos jellegűek, vagyis azonos lelkületűek; ugyanis az azonos jelleg feltételezi az azonos súlyt, az azonos súly pedig magától értetődően az azonos jelleget. Amilyen tehát ő maga volt, úgy örvendezhet az azonos lelkületűek között, vagy úgy kell majd szenvednie, ameddig bensőjében újra meg nem változik, s vele együtt finomanyagú teste is, amelynek őt megváltozott súlyának hatására tovább felfelé vagy lefelé kell vezetnie.

Az ember ezért nem panaszkodhat, de köszönetet sem kell mondania; hiszen, ha felemelkedik a Fény felé, akkor az ő saját állapota az, amely a szükségszerű felemeltetést maga után vonja, ha viszont lezuhan a Sötétségbe, akkor szintén az ő állapota az, amely őt erre kényszeríti.

Azonban minden egyes embernek megvan az oka arra, hogy dicsőítse a Teremtőt a miatt a tökéletesség miatt, amely ennek a három törvénynek a kihatásában rejlik. Az emberi szellem így feltétlenül saját sorsának korlátlan urává válik! Mert valódi akarásának, tehát hamisítatlan benső állapotának kell őt felemelnie, vagy a mélybe süllyesztenie.

Ha megpróbáljátok a törvények hatását helyesen elképzelni, egyenként és egymásba kapcsolódva, akkor meglátjátok, hogy ebben rejlik jutalom és büntetés, kegyelem vagy akár a kárhozat is minden egyes ember számára, hajszálpontosan kimérve, mindenkor saját benső állapota szerint. Ez a legegyszerűbb történés, és az embernek minden komoly akarása által mentőkötelet nyújt, amely soha nem szakadhat el, soha nem mondhat csődöt. Az egyszerűség nagysága az, amely felismerőjét azonnal térdre kényszeríti a Teremtő hatalmas magasztossága előtt!

Minden történésben, valamennyi magyarázatomban, mindig tisztán és világosan, újra és újra rábukkanunk ezen egyszerű törvények működésére, melyek csodálatosan egymásba fonódó működését még külön ábrázolnom kell.

Ha az ember ismeri a törvényeknek ezt az egymásba fonódó működését, akkor ezzel megtalálta a létrát is, amely a szellem fényes birodalmába, a Paradicsomba vezet. De akkor látja az utat lefelé is a Sötétségbe!

Neki magának még csak lépkednie sem kell, mert az önműködő mechanizmus által fölemeltetik a magasba vagy letaszíttatik aszerint, ahogyan ezt a mechanizmust benső élete által beállítja önmagának.

Mindig az ő saját döntésére van bízva, hogy melyik úttal akarja vitetni magát.

Az embernek nem szabad hagynia, hogy közben megtévesszék a gúnyolódók.

Kétely és gúny – helyesen nézve – nem más, mint kimondott vágyak. Minden egyes kétkedő teljesen tudattalanul azt mondja ki, amit kíván, és ezzel kiszolgáltatja bensőjét a kutató tekintetnek. Hiszen a tagadásban és a védekezésben is könnyen felismerhető, mélyen elrejtett vágyak jelennek meg. Micsoda elhanyagoltság, micsoda szegénység nyilvánul meg így néha, szomorú és szinte vérlázító, mivel az ember nem ritkán éppen ezáltal zuhan bensőleg mélyebbre, mint bármely tudatlan állat. Részvéttel kellene lenni az emberek iránt, de engedékenység nélkül; hiszen az engedékenység voltaképpen azt jelentené, hogy az ember a restséget többre tartja a komoly vizsgálódásnál. Aki komolyan keres, annak takarékoskodnia kell az engedékenységgel, különben végül önmagát károsítja meg anélkül, hogy ezzel a másik emberen segítene.

Az egyre mélyebb felismerésben azonban az ember ujjongva áll majd a Teremtés csodája előtt, hogy tudatosan emeltesse fel magát a fényes magasságokba, amelyet otthonának szabad neveznie!

Grál-üzenet Abdrushintól


Obsah

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései] 

kapcsolat