Az Igazság Fényében

53. Én vagyok az Úr, a te Istened!

Hol vannak azok az emberek, akik a parancsolatok e legmagasztosabbikát valóban megvalósítják? Hol az a pap, aki tisztán és az igazsághoz hűen tanítja?

„Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyenek más isteneid mellettem!” E szavak oly világosan szólnak, oly ellentmondást nem tűrő módon, hogy egyáltalán nem lenne szabad, hogy valamilyen eltérés lehetséges legyen! Krisztus is világosan és szigorúan rámutatott erre, újra meg újra. Annál sajnálatosabb, hogy emberek milliói hagyják figyelmen kívül, és olyan kultuszoknak hódolnak, melyek egyenesen ellentmondanak minden parancsolat e legmagasztosabbikának. Mindemellett az a legrosszabb, hogy Istenük és Uruk e parancsolatát hívő buzgósággal veszik semmibe abbeli tévhitükben, hogy Istent parancsolatának e nyilvánvaló megszegésével tisztelik, és kedvesek előtte!

E nagy hiba csakis a vakhitben maradhat élő, melyben bármilyen vizsgálódás ki van zárva; hiszen a vakhit nem más, mint olyan emberek meggondolatlansága és szellemi restsége, akik naplopókhoz és hétalvókhoz hasonlóan megpróbálják elkerülni – amennyire csak lehet –, hogy fel kelljen ébredniük, és fel kelljen kelniük, mivel ez kötelességet von maga után, melynek teljesítésétől irtóznak. Minden fáradozás borzalomnak tűnik számukra. Hiszen sokkal kényelmesebb, ha hagyják, hogy mások dolgozzanak és gondolkodjanak helyettük.

De az, aki másokat hagy maga helyett gondolkodni, hatalmat ad azoknak maga felett, szolgálóvá alacsonyítja le magát, és megfosztja magát szabadságától. Pedig Isten szabad döntést adott az embernek, megadta neki a képességet, hogy gondolkodjék, intuitív módon érezzen, és ezért természetszerűleg számadást is kell majd adnia mindazért, amit e szabad döntési képesség magával von! Szabad embereket akart, nem szolgákat!

Szomorú, ha az ember lustaságból földileg szolgává teszi magát, de szörnyűek a következmények, mihelyt szellemileg annyira elértékteleníti magát, hogy olyan tanok eltompult követőjévé válik, melyek ellentmondanak Isten szigorú parancsolatainak. Mit sem használ, ha az olykor-olykor ébredező kételyeket az emberek azzal a kifogással próbálják elaltatni, hogy a legnagyobb felelősséget végül is azoknak a személyeknek kell viselniük, akik tévedéseket vittek a tanokba. Ez önmagában véve ugyan helyes, de ezen kívül minden egyes ember még külön felelős mindazért, amit saját maga gondol és tesz. Teljes mértékben, semmit sem lehet neki elengedni belőle.

Aki az intuíció és gondolkodás neki ajándékozott képességeit nem használja teljes és számára lehetséges mértékben, az vétkezik!

Az nem bűn, hanem kötelesség, hogy az ember érettsége ébredezésekor, melynek révén teljes mértékben felelőssé válik önmagáért, azon is elkezdjen gondolkodni, amit eddig tanítottak neki. Ha e tanból valamivel nem tudja intuícióit összhangba hozni, akkor azt nem is szabad vakon helyesnek elfogadnia. Ha így cselekszik, csak önnön magát károsítja meg, mint a rossz vásárral. Amit meggyőződésből nem tud megtartani, azt el kell hagynia; különben gondolkodása és cselekvése képmutatássá válik.

Az, aki valami valóban jót elhagy, mert nem tudja megérteni, távolról sem olyan elvetemült, mint azok, akik meggyőződés nélkül csatlakoznak egy olyan kultuszhoz, melyet nem értenek teljesen. Minden ilyen, a megértés hiányából kiinduló cselekvés és gondolkodás üres, és ilyen ürességből nem is adódik semmilyen jó kölcsönhatás, mert az ürességben semmilyen élő alap sincs valami jónak a megszületéséhez. Így képmutatássá válik, mely felér a gyalázással, mivel az ember Isten előtt olyasvalamit próbál színlelni, ami nincs meg benne. A hiányzó eleven intuíciókat! Ez megvetésre méltóvá teszi a gyakorlóját, egy kitaszítottá!

Az emberek azon milliói, akik meggondolatlanságukban olyan dolgoknak hódolnak, melyek az isteni parancsolatokkal szöges ellentétben állnak, a talán meglévő buzgóság ellenére is teljes mértékben kötve vannak, és a szellemi fölemelkedéstől teljesen el vannak vágva.

Csak a szabad meggyőződés élő és tud valami élőt alkotni is! Viszont az ilyen meggyőződés csak szigorú vizsgálat és benső átérzés révén ébredhet fel. Ahol a legcsekélyebb értetlenség is jelen van, hogy a kétkedésről már ne is beszéljünk, ott sohasem jöhet létre meggyőződés.

Csak a dolgok teljes, hiánytalan megértése jelenti ugyanazt, mint a meggyőződés, egyedül csak ebben vannak szellemi értékek!

Valósággal fájdalmat okoz azt látni, amikor a templomokban a tömegek gondolkodás nélkül szórják magukra a keresztet, hajlongnak és térdelnek. Ilyen automatákat nem szabad a gondolkodó emberek közé számítani. A kereszt jele az Igazság jele, és ezért Isten jele! Bűnnel terheli magát tehát az, aki az Igazság e jelét használja, míg bensője a jel használatának pillanatában nem minden tekintetben igaz, ha intuitív érzései nincsenek teljesen ráhangolva az abszolút Igazságra. Az ilyen embereknek százszor jobb lenne, ha elhagynák a keresztvetést, és olyan pillanatra tartogatnák, amikor teljes lelkükkel az Igazságra, tehát Istenre magára és akaratára vannak hangolódva; hiszen Isten, az ő Uruk, az Igazság.

Azonban bálványimádás, és Istenük legszentebb parancsolatának nyílt megszegése, ha egy szimbólumnak olyan tiszteletet adnak, mely egyedül Istennek jár ki!

Félreérthetetlenek a szavak: „Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyenek más isteneid mellettem!” Tömören, érthetően és világosan szólnak, nem engedik meg még a legcsekélyebb eltérést sem. Krisztus is külön rámutatott e parancsolat betartásának szükségességére. Szándékosan és jelentőségteljesen nevezte éppen a farizeusok előtt a legfőbb parancsolatnak, vagyis annak a parancsolatnak, melyet semmilyen körülmények között sem szabad megszegni, vagy bármilyen módon megváltoztatni. Ez a megnevezés ugyanakkor azt is kifejezi, hogy semmilyen más jó dolog, és semmilyen más vallásosság sem nyerheti el teljes értékét, ha e legfőbb parancsolat nincs maradéktalanul betartva! Sőt minden tőle függ!

Vizsgáljuk meg egyszer ebből a szempontból minden előítélet nélkül például a szentségtartóba helyezett ostya tiszteletét! Sok ember esetében ez ellentétben van a félreérthetetlen, legfőbb parancsolattal.

Azt várja talán az ember, hogy Istene lejön e kicserélhető ostyába, csak azért, mert azt isteni tiszteletadásban részesíti? Vagy, hogy egy ilyen ostya megszentelésével Isten arra van kényszerítve, hogy lejöjjön? Az egyik épp annyira elképzelhetetlen, mint a másik. De éppoly kevéssé lehet egy ilyen szentelés által közvetlen kapcsolatot teremteni Istennel; hiszen az oda vezető út nem olyan könnyű és egyszerű. Az emberek és emberi szellemek egyáltalán nem is tudnak eljutni egészen a végéig.

Ha tehát az egyik ember egy fából faragott alak előtt borul le, a másik a nap előtt, a harmadik pedig a szentségtartó előtt, akkor mindegyik megszegi Isten legfőbb parancsolatát, mihelyt magát az eleven Istent látja benne, és ezért közvetlen isteni kegyelmet és áldást vár el tőle! Ilyen téves feltevésben, elvárásban és átérzésben a parancsolat tényleges megszegése, kendőzetlen bálványimádás rejlene!

És az ilyen bálványimádást sok vallás követői gyakran áhítattal végzik, még ha eltérő módon is.

De minden embernek, aki gyakorolja a képességeiből adódó komoly gondolkodás kötelességét, itt ellentétbe kell kerülnie önmagával, melyet csak a vakhit jogtalanságával, ideiglenesen, erőszakkal tud túlharsogni, úgy, ahogy a naplopó is lusta alvással hanyagolja el napi kötelességeit. De a komoly ember feltétlenül érezni fogja, hogy elsősorban tisztánlátást, bizonyosságot kell keresnie mindenben, aminek szentnek kell a számára lennie!

Hányszor magyarázta Krisztus, hogy az embereknek életté kellene váltaniuk tanítását, hogy hasznuk legyen belőle, tehát, hogy szellemileg felemelkedhessenek és eljuthassanak az örök életre. Már maga az „örök élet” kifejezés szellemi elevenséget fejez ki, nem pedig szellemi restséget. Amikor arra hívta fel az emberek figyelmét, hogy tanítását életté kell váltani, érthetően és világosan óva intett tanításának tompa elfogadásától, mint ami helytelen, és nem hoz semmi hasznot.

Az ember természetszerűen csak akkor tud átélni valamit, ha arról meg van győződve, semmilyen más esetben. A meggyőződés viszont teljes megértést kíván. A megértés pedig komoly utánagondolást és saját vizsgálódást. Az embernek az egyes tanokat megérzéseinek mérlegére kell tennie. Ebből magától értetődően az következik, hogy a vakhit teljesen téves. Viszont minden, ami téves, könnyen pusztuláshoz vezethet, hanyatláshoz, és sohasem fölemelkedéshez. A felemelkedés ugyanazt jelenti, mint a minden nyomástól való megszabadulás. Mindaddig, míg valakire nyomás nehezedik, a szabadulás és megváltás teljesen ki van zárva. Viszont minden olyan dolog, amelyet nem értett meg, nyomásként nehezedik az illetőre, és addig nem oldódik fel, míg a teljes megértés el nem távolítja a nyomás okát vagy a megértés hiányát.

A vakhit mindig ugyanazt fogja jelenteni, mint a megértés hiánya, ezért nem is lehet soha meggyőződés, és ennélfogva nem hozhat fölszabadulást, megváltást sem! Azok az emberek, akik a vakhit korlátai közé szorították magukat, szellemileg nem lehetnek, nem tudnak elevenek lenni. Hasonlítanak a halottakhoz, és nincs semmi értékük.

Ha az ember elkezd helyesen gondolkodni, nyugodtan és figyelmesen követ minden történést, és logikusan sorakoztatja föl őket egymás után, akkor magától eljut arra a felismerésre, hogy Isten saját teremtői akarata nem teszi lehetővé, hogy Ő tökéletes tisztaságában lejöjjön a Földre!

Az abszolút tisztaság és tökéletesség, tehát éppen az, ami isteni, zárja ki, hogy Isten lejöjjön az anyagiságba. A különbség túl nagy ahhoz, hogy egyáltalán lehetséges lenne közvetlen kapcsolat anélkül, hogy szigorúan figyelembe ne lennének véve a szükséges átmenetek, melyeket a közbeeső lényi és anyagi jellegek megkívánnak. De ezeknek az átmeneteknek a figyelembe vétele csak megtestesülés útján valósulhat meg, mint ahogyan az az Isten Fia esetében történt!

Mivel Isten Fia „visszatért az Atyához”, vagyis saját eredetéhez, így ismét az isteni szférában van, és emiatt el van választva a földi világtól.

Ha valami kivételt képezne ez alól, az az isteni teremtői akarat elhajlítá­sát jelentené, az pedig a tökéletesség hiányáról adna tanúbizonyságot.

Mivel azonban a tökéletesség elválaszthatatlan az isteniségtől, ezért nem lehet másként, mint hogy a teremtői akarat is tökéletes, ami azt is kell, hogy jelentse, hogy nem lehet elhajlítani. Ha az emberek is tökéletesek lennének, akkor a dolog természetéből adódóan minden embernek mindig ugyanazon az úton kellene járnia, mint a másiknak.

Csak a tökéletesség hiánya tesz lehetővé különbözőségeket!

Az „Atyához való visszatérés” után éppen a tökéletes isteni törvények teljesítése miatt nincs már lehetősége az Isten Fiának és az Atyának arra, hogy személyesen legyenek jelen az anyagiságban, tehát, hogy lejöjjenek a Földre. A Teremtés törvényeivel összhangban lévő testet öltés nélkül!

Ezen okok miatt minden anyagi dolog isteni jellegűként való tiszteletének a Földön Isten legfőbb parancsolatának megszegését kell jelentenie; mivel egyedül az élő Istenhez szabad közeledni Istennek kijáró tisztelettel, Ő pedig éppen istenisége következtében nem lehet a Földön.

Isten Fia durvaanyagú testének azonban – ismét azért, mert Isten teremtői akaratában tökéletes – teljes egészében földinek kellett lennie, s ezért nem is szabad isteninek nevezni vagy tekinteni. *(Lásd 58. előadás: Krisztus földi testének feltámadása)

Logikus, hogy minden, ami ennek ellentmond, kétségbe vonja Isten abszolút tökéletességét, és ennélfogva tévesnek is kell lennie! Ez vitathatatlanul az Istenbe vetett helyes hit csalhatatlan mércéje.

Más a helyzet a tiszta szimbolikával. Minden szimbólum mindaddig támogató módon tölti be a rendeltetését, míg valóban annak tekintik; hiszen ezek szemlélése nagyon sok embert segít hozzá egy zártabb és nagyobb összeszedettséghez. Sokaknak könnyebb így, vallásuk szimbólumait szemlélve megvalósítani, hogy gondolataikat akadálytalanabbul irányítsák a Teremtő felé, mindegy, hogy milyen néven tudják őt felfogni. Téves lenne ezért kételkedni a vallási szokások és szimbólumok magas értékében, csak nem szabad, hogy ez egészen a tárgyak közvetlen imádásáig és tiszteletéig fokozódjék.

Mivel Isten maga nem tud a Földre, a durvaanyagú világba jönni, így tehát egyedül az emberi szellem kötelessége, hogy megtegye útját egészen a szellemi-lényszerűségig, ahonnan származik. Az isteni jelleg azért jött le a Földre a megtestesülés révén, hogy ezt az utat megmutassa, mert kizárólag az isteni jellegben rejlik az az őserő, melyből az eleven Ige eredhet. Ámde az embernek nem szabad azt képzelnie, hogy az isteni jelleg azért maradt a Földön, hogy bárkinek, mihelyt erre kedve szottyan, egészen különleges módon enyhítve legyen, vagy el legyen engedve a büntetése. Ennek elnyerésére Isten örök érvényű törvényei szolgálnak a Teremtésben, melyek feltétlen betartása az egyetlen, ami a büntetés enyhítését vagy eltörlését hozhatja! Eszerint igazodjék, aki a fényes magasságokba akar jutni!

Senkinek sem szabad a tökéletes Istent egy olyan földi királyhoz hasonlítania, aki tökéletlen emberi megítélésében a hozzá hasonló bírák által kimondott ítéletekben önkényesen adhatja meg a kegyelmet. Ilyen eset a Teremtő és akarata – aki a Teremtővel egy – tökéletességében lehetetlen!

Az emberi szellemnek végre hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy neki magának és minden erejét összeszedve kell mozognia, hogy büntetésének enyhítését vagy elengedését és bűnbocsánatot nyerjen, és mozgása révén végre teljesítse kötelességét, melyet restül figyelmen kívül hagyott. Össze kell szednie magát, és dolgoznia kell önmagán, ha nem akar az elkárhozottak sötétségébe zuhanni! Az Üdvözítőre hagyatkozni azt jelenti: az ő Igéjére hagyatkozni. Tettel életre kelteni azt, amit mondott! Semmi más nem tud segíteni! Az üres hit mit sem segít. Benne hinni nem jelent mást, mint neki hinni. Menthetetlenül elvész minden ember, aki nem azon dolgozik minden erejével, hogy felhúzza magát azon a kötélen, mely az Isten Fia Igéje által adatott a kezébe!

Ha az ember valóban azt akarja, hogy legyen Üdvözítője, akkor rá kell végre magát bírnia a szellemi mozgékonyságra és munkára, mely nem csupán földi előnyökre és élvezetekre irányul, és azon kell fáradoznia, hogy feljusson hozzá. Nem szabad elbizakodottan elvárnia, hogy az Üdvözítő jöjjön le hozzá. A hozzá vezető utat megmutatja neki az Ige. Isten nem futkos könyörögve az emberiség után, ha az téves képet alkot róla, emiatt elfordul tőle, és téves utakra tér. Ennyire nem kényelmes ez. Mivel azonban egy ilyen ostoba nézet a téves felfogás miatt sok ember számára megszokottá vált, az emberiségnek előbb meg kell tanulnia Istenét félni, azáltal, hogy egy kényelmes vagy halott hit elmaradhatatlan kölcsönhatásaként felismeri, hogy Isten akarata tökéletességben rendíthetetlen és megingathatatlan. Aki nem illeszkedik bele az isteni törvényekbe, az megsérül, vagy teljesen szétőröltetik, mint az végül azokkal is meg kell, hogy történjen, akik ilyen bálványimádásnak hódolnak, nem isteninek adnak Istennek kijáró tiszteletet! Az embernek rá kell ébrednie a fölismerésre: az Üdvözítő vár rá, de nem jön el érte!

A hitnek, vagy helyesebben mondva, a tévhitnek, melyet ma az emberek többsége magában hordoz, el kellett buknia, és ezen felül ínséghez és pusztuláshoz kellett vezetnie, mert halott, és nincs benne igaz élet!

Ahogy Krisztus egykor megtisztította a templomot a pénzváltóktól, úgy kell előbb az emberekből is korbáccsal kiűzni Istenről való gondolkodásuk, és Istenük iránti érzésük minden restségét! De nyugodtan aludjon csak tovább az, aki nem akar megváltozni, és csak nyújtózzon kényelmesen az önámítás puha heverőjén, abban a hitben, hogy az a helyes, ha minél kevesebbet gondolkodik, s hogy töprengeni végül is bűn. Iszonyatos lesz majd ébredése, mely hamarabb bekövetkezik, mint sejtené. Neki majd restsége szerint lesz mérve a mértékkel!

Hogyan várhatja el egy ember – aki hisz Istenben, elgondolkodott annak létén és nagyságán, s aki mindenekelőtt tudja, hogy Isten tökéletes akarata a Teremtésben működő természettörvényekben nyilvánul meg –, hogy szöges ellentétben az abszolút kölcsönhatás isteni törvényével, meg lehessen bocsátani bűneit akármilyen reá kirótt bűnbánattal. Még magának a Teremtőnek sem lenne ez lehetséges; hiszen az ő tökéletességéből eredő teremtés- és fejlődéstörvények hordozzák magukban a jutalmat és a büntetést, az emberi szellem jó vagy rossz vetésének az érése és aratása által, megváltoztathatatlan igazságossággal, kizárólag kihatásaikban, és tökéletesen önállóan működve.

Bármit is akar Isten, minden egyes új akarat-megnyilvánulásának újra és újra magában kell hordoznia a tökéletességet, és ezért a legcsekélyebb eltérést sem idézheti elő a korábbi akarat-megnyilvánulásokhoz képest, hanem azokkal minden tekintetben meg kell egyeznie. Isten tökéletessége által mindennek, de mindennek, újra és újra ugyanazon az úton kell haladnia. A megbocsátás nem lehetséges másként, mint az isteni törvények teljesítése által – melyek a Teremtésben működnek, és melyeken minden egyes emberi szellemnek feltétlenül keresztül kell mennie az útján, ha el akar jutni Isten országába –, és ezek szerint semmilyen közvetlen megbocsátás sem lehetséges.

Hogyan várhat el az ember bármilyen eltérést, ha egy kicsit is gondolkodik? Ez nem volna más, mint tökéletes Istenének nyilvánvaló lekicsinylése! Ha Krisztus földi életében valakinek azt mondta: „Bűneid meg vannak bocsátva”, akkor az teljesen helyes volt; hiszen az őszinte kérésben és szilárd hitben jelen van annak a záloga, hogy az illető ember Krisztus tanítása szerint fog élni a jövőben, és ezáltal rá kellett találnia bűnei bocsánatára, mivel az előbbiek révén helyesen illeszkedett a Teremtés törvényeibe és már nem cselekedett ellenük.

Ha tehát az egyik ember a másiknak saját megítélése szerint ró ki vezeklést, hogy majd annak bűneit eltöröltnek nyilvánítsa, akkor ezzel önmagát és a nála segítséget kereső embert is ámítja, mindegy, hogy tudatosan vagy tudatán kívül teszi, és lelkiismeret-furdalás nélkül magának az Istenségnek helyezi fölébe magát!

Bárcsak végre természetesebbnek tekintenék az emberek Istenüket! Őt, akinek csak akarat-megnyilvánulásai alkották meg az eleven természetet. De így belőle, aki pedig a legnagyobb valóság, hitük elvakult megszállottságában csak egy fantomot csinálnak. Éppen a természetes tökéletességben, vagy tökéletes természetességben, mint minden lét Ősforrása, és minden élő kiindulópontja, mutatkozik Isten nagysága oly hatalmasnak és az emberi szellem számára felfoghatatlannak. Sok tan tételeiben azonban gyakran erőszakos ferdítés és összekuszáltság rejlik, ami az ember számára bármiféle tiszta hitet szükségtelenül megnehezít, és néha teljesen lehetetlenné tesz, mert az embernek az adott tan esetén minden természetességet nélkülöznie kell. Szinte hihetetlen, hogy mennyi ellentmondás van némely tanban!

Gyakran szerepel bennük például az az alapgondolat, hogy Isten akarata, és belőle származó Igéje végtelenül bölcs és tökéletes! De a tökéletességben természetszerűleg olyan megváltoztathatatlanságnak is kell lennie, melyet még egy hajszálnyira sem lehet elmozdítani, mivel a tökéletességet másmilyennek el sem lehet képzelni. Sok vallási képviselő tettei azonban a saját tanukban való kételyt mutatják, mivel cselekedeteik teljesen ellentmondanak ezeknek, és vallási tanaik alapgondolatait tetteikkel egyértelműen tagadják! Például fülbegyónás az azt követő bűnbánattal, visszaélések a bűnbocsánattal pénz vagy ima révén, mely a bűnök azonnali megbocsátását vonja maga után, és más ehhez hasonló szokások, melyek – ha az ember nyugodtan utánagondol – a teremtéstörvényekben nyugvó isteni akarat tagadásai. Aki nem tesz ugrásokat gondolatban, és nem téved olyan területre, mely minden alapot nélkülöz, nem találhat benne mást, mint Isten tökéletességének megkicsinyítését.

Teljesen természetes, hogy annak a téves emberi feltételezésnek, hogy egy ember feloldozást adhat a bűnök alól és más hasonló, az isteni akarat tökéletessége ellen irányuló erőteljes kritikának durva vadhajtásokhoz kellett vezetnie. Meddig marad még meg az az esztelenség, hogy az ember ily tisztátalan kereskedelmet űzhet az igazságos Istennel és megváltoztathatatlan akaratával!

Amikor Jézus, Isten Fiaként, egykor azt mondta tanítványainak: „Akinek megbocsátjátok bűneit, azoknak meg lesz bocsátva”, akkor ez nem valamilyen általános és önkényes cselekedetre való jogosultságra vonatkozott.

Hiszen ez a kölcsönhatások rendíthetetlen erejében álló isteni akarat megdöntésével lett volna egyenlő, mely kölcsönhatások elevenen működve magukban hordozzák a jutalmat és büntetést, megvesztegethetetlen, tehát isteni és ezáltal tökéletes igazságosságban. Az isteni akarat engedélyezett felfüggesztését jelentette volna.

Jézus ezt sohasem tehette volna és nem is tette, Ő azért jött, hogy „beteljesítse”, és nem azért, hogy megdöntse a törvényeket!

E szavakkal arra a Teremtő akaratában nyugvó törvényszerű folyamatra utalt, hogy az egyik ember a másiknak azt a rosszat meg tudja bocsátani, amit személyesen a másik követett el ellene! Ahhoz van joga és hatalma is, hogy ezt mint érintett fél megbocsássa; hiszen őszinte megbocsátásával már eleve a másik ember részére a kölcsönhatásban különben feltétlenül kifejlődő karma élét és erejét elveszi, mely eleven folyamatban ugyanakkor benne rejlik az igazi megbocsátás is.

De ez is csak magától az érintett féltől indulhat ki az okozó vagy elkövető irányába, másként nem. Ezért rejlik oly sok áldás és oldás a személyes megbocsátásban, mihelyt az ember őszintén gondolja és érzi.

Egy nem közvetlenül érintett személy a dolog természetéből adódóan ki van zárva a kölcsönhatás szálaiból, és nem is képes elevenen, tehát hatékonyan közbelépni, mert ő nem kapcsolódott bele a folyamatba. Ilyen esetekben csak a közbenjárás lehetséges számára, de ennek hatása függni fog az érintett dologban közvetlen részt vevő emberek lelki állapotától. Neki magának kívül kell maradnia, ezért nem is hozhat megbocsátást. Az kizárólag Isten akaratában rejlik, mely az igazságos kölcsönhatások törvényeiben nyilvánul meg, melyek ellen Ő maga soha nem cselekedne, mivel azok az Ő akaratából kifolyólag a kezdet kezdetétől tökéletesek.

Az Isten igazságosságában rejlik, hogy bármi is történik vagy történt, azt csak az bocsáthatja meg, akinek kárt okoztak, a Földön vagy később a finomanyagú világban, máskülönben a kölcsönhatás súlyának el kell találnia az okozót, s annak kihatásával aztán a bűn el van törölve. De ez a kihatás ugyanakkor magával hozza majd az érintett személy megbocsátását is, egy olyan módon, mely bele van szőve a kihatásba, vagy az illető személy van összekapcsolva azzal. Mivel az összekapcsoló szálak mindaddig feloldatlanok maradnak, ez nem is lehetséges másképp. Ez nemcsak az okozónak jelent előnyt, hanem az érintett személynek is, mert az a megbocsátás nélkül éppoly kevéssé tudna visszatérni a Fényhez. A könyörtelenségnek, engesztelhetetlenségnek föl kellene őt ebben tartóztatnia.

Így tehát senki sem tud idegen bűnöket megbocsátani, melyekben ő személyesen nem érintett. A kölcsönhatás törvényét semmiben sem befolyásolná az, ami nem egy élő szállal van beleszőve, melyet csak a közvetlen érintettség hozhat létre. A megbocsátáshoz vezető élő út egyedül a jobbá levésben van! *(Lásd 6. előadás: Sors)

„Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyenek más isteneid mellettem!” ennek minden emberi szellembe úgy kellene beleégetve maradnia, mintha lángbetűkkel írták volna, a legtermészetesebb védelemként, mindenféle bálványimás ellen!

Aki elismeri Istent az Ő nagyságában, annak rá kell éreznie, hogy minden cselekedet, mely ettől eltér, az gyalázás.

Az ember elmehet és menjen is el egy paphoz, hogy útmutatást kapjon tőle, ha az tényleg tud ilyet adni. Ám, ha valaki azt kívánja, hogy Isten tökéletessége valamilyen cselekedettel, vagy téves gondolkodásmóddal meg legyen csorbítva, akkor forduljon el tőle; hiszen Isten szolgája egyúttal nem Isten fölhatalmazottja, akinek joga volna az Ő nevében követelni vagy biztosítani valamit.

Ennek is egy egészen természetes és egyszerű magyarázata van, mely kertelés nélkül megmutatja a helyes utat.

Isten fölhatalmazottja a dolog természetéből adódóan egyáltalán nem lehet ember, hacsak nem közvetlenül az isteniségből érkezik, tehát isteni jelleget hordoz magában! Kizárólag csak ebben lehet teljhatalom.

Mivel azonban az ember nem isteni jellegű, már az is teljesen lehetetlen, hogy Isten fölhatalmazottja vagy képviselője legyen. Isten hatalma egyetlen emberre sem ruházható át, mivel az isteni hatalom csakis magában az isteniségben rejlik!

Ez a logikus tény abszolút egyszerűségében önműködően is teljesen kizárja, hogy emberek válasszák meg Isten földi helytartóját, vagy kihirdessék a Krisztust. Ez a tény minden ilyen kísérletre rányomja a lehetetlenség bélyegét.

Ennélfogva ilyen dolgokban nem jöhet számításba sem az emberek általi megválasztás, sem pedig kihirdetés, csak az Isten általi közvetlen küldés!

Az emberek véleményének ebben nincs meghatározó szerepe. Ellenkezőleg, minden, ami eddig történt, azt mutatja, hogy mindig távol állt a valóságtól, és nem volt összhangban Isten akaratával. A gondolkodó emberek számára felfoghatatlan, hogy az emberek egyre fokozódó beteges próbálkozással újra és újra a saját értékükön túlra akarnak nyúlni. Éppen azok az emberek, akik legmagasabb szellemi fejlettségük esetén is csak a tudatosság legalacsonyabb szintjét képesek elérni az örök szellemi-lényszerűségben! Ráadásul a földi emberek nagy hányadát épp a jelen korban érzésében, gondolkodásában és törekvésében a nagy eszén kívül alig különbözteti meg valami a legmagasabb szintre fejlődött állatoktól.

Úgy nyüzsögnek és mászkálnak serényen egymás hegyén-hátán, mint a rovarok, mintha az számítana, hogy szorgos vadászattal és futkosással érjék el a legmagasabb célt. De mihelyt közelebbről és figyelmesebben megnézzük céljaikat, nagyon hamar megmutatkozik lázas igyekezetük üressége és értéktelensége, és hogy tényleg méltatlan ilyen buzgalomra. És e nyüzsgés káoszából kiemelkedik az az eszelős nagyképűség, hogy joguk van Isten küldöttét megválasztani, elismerni vagy visszautasítani. Ebben valami olyannak a megítélése lenne, melyet sohasem lesznek képesek felfogni, hacsak nem az, aki náluk magasabban áll, le nem ereszkedik hozzájuk, s érthetővé nem teszi magát. Ma az ember mindenhol tudományra, észre és logikára hivatkozik, és közben elfogadja a legdurvább ellentmondásokat, melyek a mostani időkben oly sok áramlatban vannak jelen.

Több ezren vannak, akikre kár volna további szavakat pazarolni. Annyira el vannak telve a saját tudásuktól, hogy elveszítették minden abbeli képességüket, hogy egészen egyszerűen elgondolkodjanak valamin. Ez csak azoknak szól, akik még meg tudtak őrizni annyi természetességet, hogy ki tudják fejleszteni egészséges ítélőképességüket, mihelyt megadatik hozzá a vezérfonál. Azoknak, akik nem csapódnak vakon egyszer ehhez, másszor ahhoz a divatirányzathoz, hogy majd a dologban járatlan emberek első kétsége hallatán ugyanolyan gyorsan elpártoljanak.

Pedig nem kell sok hozzá, ha az ember nyugodtan gondolkodik, hogy eljusson arra a felismerésre, hogy egy bizonyos jellegből nem keletkezhet egy másfajta jelleg, ha semmi közös sincs bennük. Hogy erre példát találjon valaki, elegendőek a természettudományok alapismeretei. Mivel azonban a durvaanyagú világban lévő természettörvények nyúlványai Isten eleven Ősforrásából származnak, ezért világos, hogy ugyanazzal a rendíthetetlen logikával és szigorúsággal megtalálhatóknak kell lenniük a hozzá vezető út további szakaszán is, sőt annál tisztábban és világosabban, minél közelebb állnak a kiindulóponthoz.

Amilyen kevéssé lehet egy ember szellemét egy állatba átültetni, hogy az élő állat ennek révén emberré váljon, éppoly kevéssé lehet egy emberbe isteni jelleget ültetni. Sohasem fejlődhet ki belőle valami más, mint az, amit származásával magával hozott. A származás megengedi ugyan az összeillesztés különböző formáit és módjait a fejlődés folyamán, mint ahogy azt az ember megtapasztalhatja a fák oltása, vagy a nemzéskor létrejövő keveredés esetén, de még a legmeglepőbb eredményeknek is a származás által meghatározott alap alkotóelemeken belül kell maradniuk.

Ember és állat közötti keveredés csak a durvaanyagú testek keretein belül történhet, mert ugyanabban az anyagiságban lelik eredetüket. Ember és állat belső eredete viszont áthidalhatatlan. *(Lásd 49. előadás: Az ember és az állat származásbeli különbsége)

Lehetetlen belevinni vagy kihozni belőle olyasvalamit, ami a voltaképpeni eredete felett áll, tehát amit nem foglalt magába, úgy ahogy ez az ember szellemi eredete és az isteni jelleg közötti különbség esetén is van. *(Lásd 51. előadás: Szellem)

Krisztus Isten Fiaként az isteni-lénytelenségből érkezett; ő származásánál fogva magában hordozta az isteni jelleget. De lehetetlen lett volna számára, hogy ezt az élő isteni jelleget átruházza egy másik emberre, aki csak a szellemi-lényszerűségből származhat. Ezért senkit sem tudott olyan cselekedetekre felhatalmazni, melyek kizárólag az isteniségből érkezőt illetik meg, mint például a bűnök megbocsátása. Ez csak a magát pontosan egyensúlyba hozó kölcsönhatás kihatása által tud megvalósulni, amely a Teremtés alapját képező isteni akarat része, mely kölcsönhatásokban az emberi szellem számára felfoghatatlan tökéletességben önállóan él a Teremtő megváltoztathatatlan igazságossága.

Az Isten Fia által az embereknek adott fölhatalmazás tehát mindenképpen csak olyan dolgokra vonatkozhatott, melyek az emberi szellem eredetének megfelelően emberiek, sohasem isteni dolgokra!

Magától értetődő, hogy végeredményben az ember eredetét is logikusan vissza lehet vezetni Istenre, de az ember eredete nem Istenben magában rejlik, hanem az isteniségen kívül, ezért az ember csak közvetve származik Istentől. Ebben van a nagy különbség.

Az a teljhatalom, mely például egy helytartó hivatalához tartozik, önműködően csak ugyanabban a közvetlen származásban lehetne jelen. Ezt bárki könnyen megértheti, mivel a felhatalmazottnak rendelkeznie kell fölhatalmazója valamennyi képességével, hogy annak helyén egy bizonyos tevékenységet vagy hivatalt lásson el. A fölhatalmazottnak ezért közvetlenül az isteni-lénytelenségből kell érkeznie, úgy, mint Krisztusnak.

Ha mégis vállalkozik rá valaki, még ha jó szándékkal is, akkor ismét a dolog természetéből adódik, hogy határozatainak nem lehet messzebb ható érvényessége és élete, mint pusztán földi. De azok, akik ennél többet látnak benne, téveszmét követnek, mely majd csak távozásuk után fog, mint ilyen, világosan megmutatkozni, és ami miatt kárba vész a fölemelkedésükre adott teljes földi idejük. Megtévedt juhok, akik hamis pásztort követtek.

Mint e legfőbb parancsolatot: „Én vagyok az Úr, a te Istened ne legyenek más isteneid mellettem”, úgy a többi parancsolatot is nagyon gyakran a megértés hiánya miatt szegik meg, és nem tartják be.

Pedig a parancsolatok a valóságban nem mások, mint az isteni akarat magyarázatai, mely már a kezdet kezdete óta a Teremtésben nyugszik, s melyet egy hajszálnyival sem lehet megkerülni.

Mily balga e vonatkozásban oly sok ember minden isteni gondolattal, minden tökéletességgel szemben álló alaptétele, hogy „a cél szentesíti az eszközt”! Micsoda őrült zűrzavart kellene az isteni akarat törvényeiben okoznia, ha így el lehetne őket torzítani. Aki akár csak egy kicsit is el tudja képzelni a tökéletességet, annak nem marad más hátra, minthogy ilyen lehetetlenségeket eleve visszautasítson. Mihelyt az ember arra törekszik, hogy helyes képet alkosson magának Isten tökéletességéről, akkor ez vezérfonallá válhat számára, és a Teremtésben található valamennyi dolog könnyebb megértésére szolgálhat! Az Isten tökéletességéről való tudás és ennek szem előtt tartása a kulcs Isten művének megértéséhez, melyhez maga az ember is hozzátartozik.

Akkor majd fölismeri a következő szavak kényszerítő erejét és komoly figyelmeztetését: „Isten nem hagyja magát kigúnyolni!” Más szavakkal kifejezve: törvényei megváltoztathatatlanul beteljesednek vagy kihatnak. Hagyja, hogy a kerekek úgy fussanak, mint ahogy megteremtésükkor beállította őket. Egy emberke semmit sem változtat rajta. Ha megpróbálja, legfeljebb csak azt érheti el, hogy mindazok, akik vakon követték, vele együtt lesznek elsöpörve. Semmit sem segít neki, ha másként hiszi.

Áldás csak azt érheti, aki teljesen és egészen beleilleszkedik Isten akaratába, mely természettörvényeiben hordozza a Teremtést. De erre csak az képes, aki azokat helyesen ismeri.

Azokat a tanokat, melyek vakhitet követelnek, el kell vetni, mint halottakat, és ezért kárt okozókat; csak azok hozhatnak szabadulást és megváltást, melyek úgy, mint Krisztus, arra szólítják fel az embert, hogy váljék élővé, vagyis mérlegeljen és vizsgálódjék, hogy a tényleges megértésből meggyőződés alakulhasson ki!

Csak a legmegvetendőbb meggondolatlanság képzelheti azt, hogy az ember létének célja főként a testi szükségletek és élvezetek megszerzésére irányuló hajszában van, hogy aztán végül valamilyen külső forma és szép szavak által nyugodtan megszabadíttassa magát minden bűnétől, és a földi élet során elkövetett lusta gondatlanságának következményeitől. A földi életen át vezető út, és a halál pillanatában történő átlépés a túlvilágra nem olyan, mint egy mindennapos út, melyre elég a menetjegyet az utolsó pillanatban megváltani.

Az ember az ilyen hittel megkétszerezi vétkét! Mert a tökéletes Isten megvesztegethetetlen igazságosságában való bármilyen kétkedés Isten gyalázása, káromlása! A bűnök önkényes és fáradság nélküli megbocsátásába vetett hit azonban éppen hogy Istennek és törvényeinek a megvesztegethetetlen igazságosságában való kételkedés nyilvánvaló bizonyítéka, ráadásul így még közvetlenül el is ismeri, hogy hisz Isten önkényességében, ami ugyanazt jelentené, mint Isten tökéletlensége és hiányossága!

Szegény, sajnálatra méltó hívők!

Jobb lenne nekik, ha még hitetlenek lennének, mert így akadály nélkül és könnyebben meg tudnák találni az utat, melyről úgy gondolják, hogy már meg is találták.

Csak az hoz szabadulást, ha az ember nem fojtja el bátortalanul a benne kibontakozó gondolkodást, és a gondolkodással együtt oly sok minden iránt ébredező kételyét; hiszen ebben szólal meg az egészséges, Igazság utáni vágy!

A kétségekkel való vívódás azonban vizsgálódást jelent, melyet vitathatatlanul követnie kell a dogmatikus ballaszt elvetésének. Csak a megértés minden hiányától teljesen megszabadított szellem képes örömteli meggyőződéssel felemelkedni a fényes magasságok, a Paradicsom felé!

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]