Az Igazság Fényében

Grál-üzenet Abdrushintól


1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
Deutsch
English
Francais
Español
Português
Русский
Український
Česky
Slovensky
Obsah


48. Világesemények

Semmi sem jelent nagyobb veszélyt egy dologra nézve, mint olyan hézagot hagyni benne, amely kitöltésének szükségességére gyakran rá lehet érezni. Nem segít, ha az ember át akar felette siklani; hiszen egy ilyen hézag akadályoz minden előrelépést, és ha építményt emelnek rá, egy nap majd össze kell miatta omlania, még akkor is, ha a legnagyobb hozzáértéssel és valóban jó anyagot felhasználva építették fel.

Ilyenek ma a különböző keresztény vallási közösségek. Betapasztják fülüket, és szívós kitartással szemet hunynak tanításuk több olyan pontja felett, ahol logikátlanság érződik. Üres szavakkal próbálnak átlépni felettük ahelyett, hogy egyszer tényleg komolyan elgondolkodnának rajtuk. Jól érzik annak a veszélyét, hogy már nem elég a vakhitre épülő tan révén az ilyen szakadékok fölé ideiglenes hidakat verni, és félnek, hogy eljön a pillanat, amikor az építmény gyenge pontjaira fény derül. Azt is tudják, hogy akkor majd senkit sem lehet rávenni arra, hogy ilyen félrevezető úton járjon, és így természetes, ha az ezt követő alapos építkezésnek és útnak is üresnek kell maradnia. Annak is tudatában vannak, hogy a friss Igazság egyetlen fuvallatának el kell söpörnie az ilyen mesterséges alkotmányokat. Ám jobb híján, minden veszély ellenére igyekeznek megtartani az ingó pallót. Sőt sokkal inkább készek arra, hogy saját művüket minden eszközzel megvédjék, és azt semmisítsék meg, aki éppen az Igazság segítségével merészelne egy szilárdabb átjárót építeni. Habozás nélkül megpróbálnák ugyanazt megismételni, ami közel kétezer évvel ezelőtt játszódott le ezen a Földön, melynek árnyéka egészen a mai napig vetül, és amit éppen ők maguk helyeztek tanításuk és hitük középpontjába, mint súlyos vádat, az elvakult és veszedelmesen makacs emberiség ellen. Az egyházi tisztségviselők és az akkori írástudók voltak azok, akik dogmatikus korlátoltságukban és gyengeségeikről árulkodó gőgjükben nem voltak képesek felismerni az Igazságot és az Isten Fiát, még el is zárkóztak előle, őt és követőit pedig félelemből és irigységből gyűlölték és üldözték, míg más emberek könnyebben nyíltak meg a felismerés előtt, és gyorsabban ráéreztek az Ige Igazságára. Annak ellenére, hogy a mai keresztény vallásközösségek képviselői külön hangsúlyozzák Isten Fia fájdalomútját, mégsem tanultak belőle semmit, és semmi hasznát sem vették. Éppen a Krisztus tanára alapozott közösségek mai vezetői, miként az új mozgalmak vezetői is, ma is újra ártalmatlanná próbálnak tenni minden olyan embert, aki az Igazsággal veszélyeztethetné a tanaikban és magyarázataikban fellelhető kétes hézagokon vagy szakadékokon át vezető illegő-billegő átjárókat. Gyűlöletükkel üldöznék őket, mely félelemből született, és még sokkal inkább hiúságból, pontosan úgy, ahogy az már egyszer megtörtént.

Hiányozna belőlük az emberi nagyság, hogy elviseljék: tudásuk nem volt elegendő ahhoz, hogy felismerjék magát az Igazságot és kitöltsék a hézagokat, s így egyengessék az utat, melyen a könnyebb és teljesebb megértés felé haladhatnak az emberek.

Pedig az emberiség csak a teljes megértés révén emelkedhet fel, sohasem a vak, tudatlan hit által!

Egy ilyen hézag, mely a téves hagyomány által jött létre, az „Ember Fia” fogalom is. Betegesen ragaszkodnak hozzá, mint a farizeusok, akik a hagyományos, merev tanokkal szembenálló Igazság előtt, melyet az Isten Fia hirdetett, nem akartak megnyílni. Krisztus csak mint Isten Fia beszélt magáról. A logikátlanság, hogy ugyanakkor Ember Fiának is nevezze magát, távol állt tőle. Még ha az ember saját kétkedéséből kiindulva, a legnagyobb hozzáértéssel és ügyességgel minden irányból próbálta is megmagyarázni az Isten Fia és Ember Fia között fennálló nyilvánvaló és minden nyugodtan gondolkodó ember által érzett ellentmondást, minden igyekezete ellenére sem lehet állítani, hogy sikerült volna az egyesítés. A legjobb értelmezésnek is újra és újra kettős természetre kellett utalnia, melyek egymás mellett maradtak, tehát sohasem olvadhattak egybe.

Ez is teljes mértékben a dolog természetében rejlik. Az Isten Fia nem válhat az Ember Fiává csak azért, mert emberi test által kellett megszületnie, hogy a Földön vándorolhasson.

Minden keresztény tudja, hogy az Isten Fia csakis szellemi küldetéssel jött, és minden, amit mondott, a szellemi birodalomra vonatkozott, tehát szellemi célzatú volt. Ezért eleve nem szabad másként értelmezni többszöri utalását az Ember Fiára sem! Miért kellene pont itt kivételt tenni. Szellemi értelemben azonban Krisztus egyedül az Isten Fia volt és az is maradt! Tehát amikor az Ember Fiáról beszélt, akkor ezen nem érthette önmagát. Mindebben sokkal hatalmasabb dolog rejlik, mint amit a mai keresztény vallások magyarázatai ábrázolnak. A nyilvánvaló ellentmondásnak már régen komolyabb gondolkodásra kellett volna késztetnie, ha a két elnevezés dogmává vált összekapcsolása be nem sötétít mindent. Ezzel szemben az ember a hagyományban fennmaradt szavakhoz görcsösen ragaszkodott, anélkül hogy az ilyen kulcsfontosságú dolgoknál feltétlenül szükséges komoly vizsgálatot megtette volna, és így szemellenzőket rakott magára, melyek gátolták a szabad látásban. Ennek az a természetes következménye, hogy az ilyen írásmagyarázók és tanítók, habár Istenük teremtésében álltak, sohasem voltak képesek helyesen megismerni azt, pedig csupán így nyílott volna lehetőségük arra, hogy közelebb tudjanak kerülni magához a Teremtőhöz, a mű kiindulópontjához.

Krisztus mindenekelőtt teljes természetességre tanított, tehát arra, hogy az ember illeszkedjék bele a természet törvényeibe, vagyis a Teremtésbe. De a természettörvényekbe csak az tud beilleszkedni, aki ismeri azokat. A természettörvények a Teremtő akaratát hordozzák magukban, és következésképp magának a Teremtőnek a felismeréséhez vezető utat is alkotják. De az, aki ismeri a természettörvényeket, azt is megtapasztalja, mily rendíthetetlenül egymásba kapcsolódik működésük; ezért azt is tudja, hogy ez a működés állandó, előre vivő következetességében megváltoztathatatlan, miként a Teremtő, az Isten Atya akarata is az.

Minden eltérésnek az isteni akarat megváltozását kellene jelentenie. A változás azonban tökéletlenségre utalna. Mivel azonban az Isten Atya, minden lét Ősforrása, egységes és tökéletes, ezért a természettörvények, tehát fejlődéstörvények keretein belül történő akár legkisebb eltérésnek is egyszerűen lehetetlennek és eleve kizártnak kell lennie. Ez a tény szükségessé teszi, hogy a vallástudomány és természettudomány, ha az Igazságot hivatottak ábrázolni, minden vonatkozásban teljes világossággal és logikával egy és ugyanaz legyen.

Hogy a természettudomány, ha az egész Teremtést nézzük, jelenleg a tudás nagyon alacsony szintjén áll még, senki sem tagadja, hiszen megmarad pusztán a durvaanyagú világnál, mivel a mai értelemben vett ész csak a térhez és időhöz kötött dolgokat képes megközelíteni. Eközben az egyetlen, de megbocsáthatatlan hibája az, hogy e tudomány tanítványai gúnyolódva próbálnak meg letagadni mindent, ami időn és téren túlmutat, és úgy kezelni, mint ami nem is létezik – néhány tudós kivételével, akik túllépték a középszerűséget, szélesebb látókörűvé váltak és visszautasították, hogy a tudatlanságot beképzeltséggel takargassák.

A vallástudomány azonban sokkal messzebbre hatol, de ennek ellenére ugyanúgy rá van utalva a térhez és időhöz kötődő dolgokon túlnyúló természettörvényekre, melyek a nélkül érkeznek az Ősforrásból és lépnek be a földileg is látható világba, hogy megszakadnának, vagy jellegük megváltozna. Ezért a vallási tanokban sem szabad hiányosságoknak vagy ellentmondásoknak lenniük, ha valóban meg akarnak felelni az Igazságnak, azaz a természettörvényeknek vagy az isteni akaratnak, ha tehát az Igazságot kell magukba foglalniuk. A vezetésre szolgáló és felelősségteljes tanok nem engedhetik meg maguknak a vakhit szabadságát!

Súlyosan nehezedik Krisztus igaz tanának követőire az Ember Fiáról alkotott fogalom tévedése, mert nyugodtan elfogadják és tovább hurcolják a téves hagyományokat, jóllehet halkan időről időre sok embert egy ezzel ellentétes megérzés figyelmeztet.

Éppen az isteni akarat tökéletességében nyugvó megváltoztathatatlanság az, mely kizárja, hogy Isten önkényesen beavatkozzék a Teremtésbe. És mint ahogy ugyanez a tökéletességben nyugvó megváltoztathatatlanság nem állíthatja egyszerűen félre Lucifert téves cselekedete *(Lásd 45. előadás: Lucifer titka) okozta bukása után, éppígy meg kell engednie az embereknek, hogy visszaéljenek a természettörvényekkel, az isteni akarattal, mert az emberi szellemnek az örök szellemi-lényszerűségből eredő származása révén megadatott a szabad döntés lehetősége. *(Lásd 5. előadás: Felelősség) Éppen a teremtői akarat rendíthetetlen tökéletességének kell egyfajta kötöttséget mutatnia a finom és durvaanyagú teremtésben zajló történésekben! De csupán az alacsonyabb rendű és kicsinyes emberi szellemek láthatják e felismerésben Isten hatalmának és nagyságának a korlátozását. Egy ilyen felfogás pusztán saját korlátoltságuk eredménye lenne.

Megtéveszti őket az egész kérdés mérhetetlen nagysága, mivel ténylegesen csak akkor tudnak róla képet alkotni, ha az – felfogásuknak megfelelően – szűk határokkal rendelkezne.

Aki azonban valóban arra törekszik, hogy Teremtőjét művében felismerje, az a természettörvények útján meggyőző képet fog kapni a messze nyúló folyamatokról, melyek kezdete az Ősforrásban, tehát minden történés kiindulópontjában van, hiszen a természettörvények, akár az elmozdíthatatlan sínek, innen indulnak ki és futnak át a Teremtésen, s rajtuk – mindenkor a váltó állásának megfelelően – gördül le minden további élet. De a váltó állásáról az anyagiságon át futó pályája során az emberi szellem önműködően gondoskodik. *(Lásd 30. előadás: Az ember és szabad akarata) Sajnos a luciferi elv által indíttatva, az emberek többsége helytelenül állítja be a váltót, és ezért élete – a megváltoztathatatlan törvényekkel összhangban, melyek úgy szelik át a durvaanyagúságot, akár a sínek – egyre lejjebb gördül, pontosan a beállítás szerint meghatározott végcél felé.

A szabad döntés váltójának az állását a kiindulási helyről pontosan meg lehet figyelni, vagy rá lehet érezni, amiből azután világosan fel lehet ismerni az út további irányát, mivel az út egy meghozott döntés után csupán a Teremtésben rögzített megfelelő törvény-vágányok mentén haladhat tovább. Ez a körülmény teszi lehetővé, hogy számtalan történést előre lehet látni, mert a fejlődést ösztönző természet- és teremtéstörvények sohasem térnek el irányuktól. Az sem számít, hogy közben évezredek telnek el. Ezekből az előre megpillantott, abszolút végcélokból erednek a nagy kinyilatkoztatások, melyeket képek formájában szellemileg látnak a kegyelemben részesített emberek, továbbadják azt, s így jutnak az emberiség tudomására. De egy valamit nem lehet biztosan megmondani előre: a földi időpontot, amikor az ilyen kinyilatkoztatások és ígéretek beteljesülnek!

Ez az idő akkor érkezik el, amikor az élet egy ilyen folyamata a választott síneken befut egy előre meghatározott közbenső állomásra vagy a végcélba. Az ember, a népek és végső soron az egész emberiség sorsát egy vonathoz lehet hasonlítani, mely egy vágányon áll, s várakozik a minden irányba vezető sínek előtt. Az ember saját tetszése szerint beállít egy váltót, felugrik a vonatra és gőzt ad, vagyis életre kelti. Miután rátér az általa választott útvonalra, csak az egyes állomásokat és a végcélt lehet megnevezni, a beérkezése pontos idejét azonban nem, mert ez az utazási sebességtől függ, mely az ember jellegétől függően változhat; hiszen a gépet az ember kelti életre, és mindig saját jellege szerint nyugodt, egyenletes tempóban, vagy szilaj indulattal, vagy váltakozva, egyszer így, egyszer úgy fog előre haladni. De minél jobban közeleg az egyén vagy a nép, esetleg az emberiség ilyen vonata a pálya- vagy sorsirány egy-egy állomásához, annál biztosabban lehet látni és meghatározni a közelgő beérkezést. A vágányhálózatnak van azonban néhány olyan összekötővonala is, melyeket utazás közben lehet használni a mindenkori váltóátállítások segítségével, hogy az ember másféle irányba haladjon és más végcélt érjen el, mint amilyet eredetileg választott. Ez természetesen azt kívánja, hogy ha az ember közeleg egy ilyen váltóhoz, lassítson, megálljon, s átállítsa a váltót. A lassabb utazás az elgondolkodás, a megállás pedig a döntés, melyet az ember egészen az utolsó döntő pontig megtehet, az átállítás viszont a döntést követő tett.

Az isteni akaratot, mely a lerögzített természettörvényekben sínekhez hasonlóan hálózza be az anyagiságot, nevezheti az ember a Teremtésmű idegszálainak is, melyek a Teremtés hatalmas testében minden egyenetlenséget érezhetővé tesznek a kiindulási pont számára, a teremtői Ősforrás számára, vagy jelzik neki.

Ez a rendíthetetlen törvényeken nyugvó, s minden végső célig elérő biztos áttekintés arra indítja a Teremtőt, hogy kinyilatkoztatásaihoz ígéreteket is fűzzön, melyeket segítők hirdetnek meg, akiket a megfelelő időben, a közelgő legveszélyesebb kanyarok, közbenső vagy végállomások elérésének ideje előtt ő küld ki! Ezeket a segítőket úgy szerelte föl, hogy röviddel az elkerülhetetlen katasztrófák és veszélyes fordulatok előtt az Igazság hirdetésével nyissák fel a téves vágányon futó emberi szellemek szemét, hogy még időben egy másik váltót állíthassanak be, s így elkerülhessék az egyre veszélyesebbé váló helyeket, és egy új irány segítségével megmenekülhessenek a pusztulást hozó végcél elől is. Jaj annak az embernek ezen és a túlvilágon is, aki nem látja meg és lekési az utolsót az összes állítható váltó közül, és ezzel a jobb irány lehetőségét is! Az reménytelenül elveszett.

Mivel a Teremtő nem ingathatja meg akarata tökéletességét, ezért e segítségek alkalmával ő is pontosan be fogja tartani a fönnálló törvényeket. Más szavakkal kifejezve: akarata a kezdet kezdete óta tökéletes. Így tehát akaratának minden új tette magától értetődően szintén tökéletes lesz. Ez azt jelenti, hogy akarata minden új tette is pontosan ugyanazokat a törvényeket hordozza magában, mint az előzőek. Ebből ismét az következik, hogy pontosan beleilleszkedik a finom- és durvaanyagú világban zajló fejlődés történéseibe. Másféle lehetőség éppen Isten tökéletessége miatt egyszer s mindenkorra ki van zárva. A már elmagyarázott előrelátás révén keletkezett az Isten Fia emberré válásának az ígérete, hogy az Igazság hirdetése segítségével az emberiséget a váltó átállítására késztesse. Az átállítás végrehajtása – a törvényekkel összhangban – magukra az emberi szellemekre van bízva. Ezért nem lehet előrelátni, hogyan fognak dönteni; hiszen csupán azokat a pályákat lehet az összes állomással és kanyarral egészen a végcélig pontosan áttekinteni, melyeket az emberi szellemek már kiválasztottak, melyekre szabad akaratuk szerint a váltókat beállították. Ebből természetesen ki vannak zárva azok a fordulópontok, ahol meghatározó az emberiség szabad döntése; hiszen e jog is a keletkezés és fejlődés természetes törvényszerűségéből adódóan – Isten tökéletessége által – éppen úgy rendíthetetlen, mint minden más, és a Teremtő, mivel az emberi szellemeknek e jogot a szellemi-lényszerűségből való származásuk révén adta, nem is kívánja, hogy előre tudja, milyen lesz döntésük. Csupán az ilyen döntés következményeit láthatja egészen a végkifejletig, mert a döntésnek akaratán belül kell megnyilvánulnia, mely a finom- és durvaanyagú Teremtés törvényeiben rejlik. Ha ez másként lenne, akkor ennek az okát csupán a tökéletesség hiányosságában lehetne megtalálni, ami feltétlen ki van zárva.

Az embernek tehát mindig teljes tudatában kell lennie annak az iszonyatosan nagy felelősségnek, hogy alapdöntéseiben tényleg független. Sajnos ő azonban vagy tökéletesen függő szolgának képzeli magát, vagy túlértékelve önmagát, az Istenség egy részének. Valószínűleg ennek az az oka, hogy mindkét esetben azt hiszi, fel van mentve a felelősség alól. Az egyik esetben mint túl kicsi és függő teremtmény, míg a másikban mint aki messze e felelősség felett áll. De mindkét álláspont téves! Tekintheti magát intézőnek, akit bizonyos dolgokban megillet a szabad döntés joga, ám a teljes felelősség is, aki tehát nagy bizalmat élvez, ám nem szabad csalódást okoznia azzal, hogy rosszul gazdálkodik.

Éppen e tökéletesség teszi szükségessé, hogy a Teremtőnek számolnia kell azzal, amikor közvetlen segítséget nyújt a téves irányba haladó emberiségnek, hogy az emberiség a döntés meghozatalakor kudarcot is vallhat. Bölcsességéből és szeretetéből kiindulva, melyek jellemző tulajdonságaiként ismét törvényszerűek és természetesek, ilyen esetekre – hogy segítsen – további utakat tart készenlétben, melyek az emberiség kudarca által esetleg elvágott előző úthoz, annak folytatásaként csatlakoznak.

Így még mielőtt az Isten Fia megtestesült volna, az Atya örök birodalmában küldetés végett elő volt készítve egy másik követ arra az esetre, ha az emberiség az Atya szeretetének nagy áldozata ellenére kudarcot vallana. Ha az Isten Fia a maga tisztán isteni beállítottságával nem találna olyan meghallgatásra, hogy figyelmeztetésére az emberiség átállítja váltóit abba az irányba, amit ő mutatott neki, hanem elvakultságában megmaradna a korábbi, pusztulásba vezető úton, akkor még egy másik küldöttnek kellett elindulnia, aki a maga legbensőbb jellegében közelebb állhatott volna az emberiséghez, mint az Isten Fia, hogy az utolsó órában még egyszer figyelmeztesse őket, és vezesse őket, amennyiben — — — — hallgatni akarnak az Igazság hívó szavára. Ez az Ember Fia.

Krisztus Isten Fiaként tudott erről. Amikor működése során megismerte az emberi lelkek megműveletlen és kiszáradt talaját, tisztán látta, hogy földi vándorlása nem hozza meg azt a gyümölcsöt, melynek, ha az emberiség akarása jó, be kellett volna érnie. Mély szomorúság fogta el, mert a Teremtésben rejlő, számára jól ismert törvények alapján, melyek Atyja akaratát hordozzák magukban, átlátta az elkerülhetetlen, biztos vég felé haladó fejlődést, melyet az emberek jellegének és akarásának maga után kellett vonnia. És ekkor kezdett az Ember Fiáról beszélni, a bekövetkezett történések által szükségessé váló eljöveteléről. Minél többet teljesített nagy küldetésből, mely az emberiség döntése szerint két utat nyitott – vagy tanítása követését a vele járó felemelkedéssel, kikerülve így mindent, ami pusztulást hoz, vagy kudarcot és száguldást tovább a lejtős úton, melynek a pusztulásba kellett vezetnie – annál világosabban látta, hogy az emberiség jelentős többségének döntése a kudarc, következésképp a pusztulás felé hajlott. Ezt követően fogalmazta Jézus az Ember Fiáról szóló kijelentéseit közvetlen ígéretekké és üzenetté, amikor így szólt: „De ha majd eljő az Ember Fia...” stb.

Így jelölte meg az időt röviddel a pusztulás veszélye előtt, amelynek az emberiség Jézus küldetésével kapcsolatos kudarca miatt, mint az állhatatosan tovább követett irány végcélja, az isteni törvények szerint az anyagi világban be kell következnie. Ekkor keservesen szenvedett e felismeréstől.

Téves minden hagyomány, mely azt állítja, hogy Jézus, az Isten Fia, egyúttal az Ember Fiának is nevezte magát. Ilyen logikátlanságot sem az isteni törvényekben nem lehet találni, sem az Isten Fiáról nem lehet feltételezni, aki e törvényeket ismerte és magában hordozta. A tanítványok nem tudták megérteni, mint az kiderült kérdéseikből is. Csakis tőlük indult ki a tévedés, mely máig fenntartotta magát. Úgy vélekedtek, hogy az Isten Fia az Ember Fia kifejezéssel saját magára utalt, és e feltevésből kiindulva tovább adták e tévedést az utókornak is, mely éppen úgy nem foglalkozott komolyabban a benne rejlő logikátlansággal, mint ahogy maguk a tanítványok sem, hanem egyszerűen átlépett rajta részben szégyenérzetből, részben kényelemből annak ellenére, hogy a helyreigazítás jóvoltából a Teremtő mindenre kiterjedő szeretete csupán még világosabban és erőteljesebben mutatkozott volna meg. Az Ember Fia, az Isten Fia nyomdokában haladva, azaz küldetését folytatva és továbbhordozva, Isten második küldöttjeként lép a Földön az emberiség elé, hogy az Igazság hirdetésével azt eddigi útjáról visszarántsa és arra késztesse, hogy szabad akaratából egy másféle magatartás mellett döntsön, mely messze vezeti a reá várakozó pusztulás pontjaitól.

Isten Fia – Ember Fia! Biztosan nem olyan nehéz rájönni, hogy a kettő között különbségnek kell lennie. Az elnevezések mindegyikének megvan a maga élesen körülhatárolt, teljesen eltérő értelme, és az összekeveredés és egybeolvadás egyenesen a gondolkodás restségét bizonyítja. Az előadások hallgatói és olvasói tudatosítani fogják a természetes fejlődést, mely az Ősfényből, az Isten Atyából kiindulva egészen a durvaanyagú világtestig ér. Az Isten Fia az isteni-lénytelenségből jött, gyorsan keresztülsietett a szellemi-lényszerűn és a finomanyagún, hogy inkarnálódhassék a durvaanyagú világba. Ezért kell őt teljes joggal Isten megtestesült részének, vagy Isten Fiának nevezni. Az, hogy keresztülsietett a szellemi-lényszerűségen – csak itt található az emberi szellem kiindulópontja – nem tette számára lehetővé, hogy itt, vagy a Teremtés utána következő finomanyagú részeiben megvesse lábát, s isteni-lénytelen szelleme különböző jellegű erős védőburkokat tudjon fölvenni, s ezért e különben páncélként szolgáló burkok vékonyak maradtak. Ennek az volt az előnye, hogy a belső isteni jelleg könnyebben és erősebben ragyogott, azaz tört át rajta, a hátránya pedig az volt, hogy túl feltűnő volt a Földnek a Fényhez ellenségesen viszonyuló alacsony szintjein, és ezért gyorsabban lehetett ellene harcolni és dühödtebben lehetett támadni. Az erős, ám a burkok által csupán gyengén takart isteni jellegnek a földi-durvaanyagú burokban idegennek, túl távolinak kellett az emberek között maradnia. Képileg kifejezve azt lehet mondani, hogy a szellemi-lényszerűből és a finomanyagúból keveset vett magára, ezért isteni szelleme az alacsony durvaanyagú-földi számára nem volt eléggé felvértezve és felszerelve. Az isteni és a földi közötti szakadék csak gyengén lett áthidalva.

Mivel az emberek nem ügyeltek és nem vigyáztak az isteni szeretet ajándékára, hanem mindannak a természetes ösztönzésétől hajtva, ami sötétebb, ellenségeskedéssel és gyűlölettel fogadták a fényes Isten Fiát, ezért az Ember Fia személyében egy másik küldöttnek kellett érkeznie, aki a durvaanyagú világra erősebben fel van vértezve.

Az Ember Fia is Isten küldötte és az isteni-lénytelenségből származik. De a durvaanyagú világba vezető küldetése előtt az örök tiszta szellemi-lényszerűségbe inkarnálódott, tehát szorosan összekapcsolódott a szellemi jelleggel, melyből az emberi szellem magva származik! Ezzel e második küldött isteni-lénytelen magva az emberi szellem eredetéhez közelebb került, s így több védelmet és közvetlen erőt is nyert ellene.

Az emberi szellem azonos nemű lényegének legmagasabb magaslatain él minden létező számára annak a valóban tökéletes ideálja, ami a szellemi-lényszerűség minden további fejlődését magában foglalja. Ott él minden nőiség örök, tiszta szellemi-lényszerű ideálja is, minden eleven erénnyel, mint a nőiség királynője. Minden női szellemcsíra magában hordozza e tiszta, a legnemesebb formában élő ideál követésének tudattalan vágyát. Sajnos ez a tudattalan vágy az anyagi vándorlás során gyakran hiúsággá fajul, aminek színleléssel és önámítással kell helyettesítenie sokat abból, ami nem kelt életre, pedig áhított volt. Ám ez a vágy még a finomanyagú világban, a Fényhez való emelkedés során tudatosabbá válik. Mihelyt kezdenek leperegni az alacsony vágyódások, ott egyre erősebben tör előre, hogy végre felélessze és megerősítse az erényeket. E női erények iránti nemes vágy mágnese és középpontja a nőiség királynője, az Atya örökkévaló birodalmában, a tiszta szellemi-lényszerűben. A másik isteni követ isteni-lénytelen magja lett most belemerítve a nőiség eme szellemi-lényszerű ideáljába, és általa, mint szellemi-lényszerű anya által neveltetett fel az Atya Isten örök birodalmában, a Grál-várban, mint az Ő szellemi ifjúságának otthonában. Aztán csak innen került sor az ő kiküldetésére a durvaanyagú világba egy olyan időben, hogy a megfelelő pillanatban a harctérre léphessen, s meg tudja mutatni a szellemi vezetést kérő, Istent komolyan kereső embereknek az Atya birodalmába vezető helyes utat, és ugyanakkor védelmet biztosítson a velük ellenséges, mélységbe igyekvők támadásai ellen.

Mivel az Isten Fiával ellentétben szellemi ifjúságát a szellemi-lényszerűségben, vagyis az emberi szellemek származáshelyén és kiindulópontján töltötte, így egyidejűleg az isteni-lénytelenségen kívül a szellemi-lényszerűségben is szilárdan legyökerezett, ezért jellegével közelebb kerül az emberiséghez, és a származás meg az ifjúság összekapcsolódásában Ő a valóságos Istenember! Az isteni-lénytelenségből és a tiszta szellemi-lényszerűségből, az emberiség őskezdetéből indul ki. Emiatt nevezik az Isten Fiával ellentétben az Ember Fiának, akinek származásánál fogva nyitott az út az isteni-lénytelenséghez! Ezért van benne Isteni erő és hatalom, és így az egész emberiséggel szemben és Lucifer ellenében is jól fel van szerelve a harcra.

Ezért őrködjetek, hogy felismerjétek Őt, amikor eljön az Ő ideje; mert számotokra is Ő hozza meg az időt!

Grál-üzenet Abdrushintól


Obsah

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései] 

kapcsolat