Az Igazság Fényében
Grál-üzenet Abdrushintól
1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
47. A Fény régiói és a Paradicsom
Sugárzó fény! Vakító tisztaság! Boldogító könnyedség! Mindez már magában oly sokat mond, hogy talán nem is szükséges részleteket említeni. Minél kevésbé van a finomanyagú test, tehát az emberi szellem köntöse a túlvilágon alacsonyrendű hajlammal megterhelve, esetleg durvaanyagú dolgok és élvezetek iránti vággyal, annál kevésbé vonzódik feléjük, annál kevésbé sűrű, és ezért annál kevésbé lesz nehéz finomanyagú teste, mely akarásának megfelelően épül fel, és könnyűsége révén annál gyorsabban fog tudni felemelkedni a fényesebb, finomanyagú teste kisebb sűrűségének megfelelő régiókba.
Minél átbocsátóbb, tehát lazább és finomabb ez a finomanyagú test az alacsonyrendű vágyaktól való letisztultabb volta miatt, annál világosabbnak és fényesebbnek kell lennie, mivel a szellemi-lényszerű magva, mely természetéből adódóan sugárzó, az emberi lélek bensőjéből egyre jobban átragyogja az átbocsátóbbá váló finomanyagú testet, míg az alsó régiókban ez a sugárzó mag a finomanyagú test nagyobb sűrűsége és súlya által el van fedve, és egy sötétebb burokkal van körülvéve.
A Fény régióiban is minden emberi lélek finomanyagú teste természete szerint mindig az azonos jellegűeket, tehát az azonos lelkületűeket fogja megtalálni. Minthogy csak az képes felfelé a magasba emelkedni, aki igazán nemes, jóakaró, aki mentes minden alacsony vágytól, ezért az emberi lélek is csak a nemes lelkekkel, melyek az ő jellegével egyeznek, fog találkozni. Az is könnyen érthető, hogy egy ilyen régió lakójának nem kell semmilyen kínoktól szenvednie, hanem csak a hozzá hasonló nemes lelkek áldását élveznie, közben boldognak éreznie magát, másrészt saját cselekedetei által ő maga is örömöt ébreszt másokban, és azt velük együtt érzi. Azt mondhatja, hogy a boldogok mezein vándorol, tehát azok mezein, akik magukat boldognak érzik. Ez arra sarkallja, hogy a tiszta és magasztos dolgok szerezte öröme egyre erősebb legyen, ami egyre tovább és tovább fogja emelni. Finomanyagú testét áthatja ez az intuitív érzés, egyre finomabb és egyre kevésbé sűrű lesz, és ezért szellemi-lényszerű magjának ragyogása egyre sugárzóbban fog áttűzni, és végül lehullanak róla e finomanyagú test utolsó porszemecskéi is, mintha lángra lobbannának, és az ekképpen teljessé és tudatossá, személyessé vált emberi szellem tökéletes szellemi-lényszerű jellegében átlépheti a szellemi-lényszerűség határát. Csak ekkor lép az Isten Atya örök birodalmába, az örök Paradicsomba.
Ahogyan egy festő nem lenne képes megfesteni a tényleges élet gyötrelmeit a sötét régiókban, éppoly kevéssé lenne képes ábrázolni azt az elragadtatást, mely a Fény régióiban található életben rejlik, még akkor sem, ha e régiók még a mulandó finomanyagú világhoz tartoznak, és az emberi szellem még nem lépte át a határt az Isten Atya örök birodalmába.
Az élet képi ábrázolása és minden erre tett kísérlet a valóság feltétlen megkisebbítését jelentené, melynek ezért az emberi léleknek csupán kárt kellene okoznia, ahelyett hogy hasznot hozna.
