Az Igazság Fényében

Grál-üzenet Abdrushintól


1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
Deutsch
English
Francais
Español
Português
Русский
Український
Česky
Slovensky
Obsah


40. A halál

Valami, amiben kivétel nélkül minden ember hisz, a halál! Mindenki meg van róla győződve, hogy bekövetkezik. A halál azon kevés tények egyike, melyről nincs vita és tudatlanság. Annak ellenére, hogy minden ember gyermekkora óta számít arra, hogy egyszer meg kell halnia, a legtöbben igyekeznek a gondolatot elhárítani. Sokan még indulatosak is lesznek, amikor jelenlétükben beszélnek róla. Mások viszont gondosan kerülik a temetőket, kitérnek a temetések elől, és ha valamikor találkoznak az utcán egy gyászmenettel, akkor annak minden benyomását megpróbálják magukból a lehető leggyorsabban kitörölni. Közben mindig nyomasztja őket a titokzatos félelem, hogy egyszer csak hirtelen meglepheti őket a halál. Bizonytalan rettegés tartja vissza őket attól, hogy komolyan foglalkozzanak e megmásíthatatlan ténnyel.

Nincs még egy oly esemény, melyet elkerülhetetlensége mellett gondolatban újra és újra annyiszor félretesznek, mint a halált. De nincs is a földi életben a születésen kívül még egy ennyire jelentőségteljes folyamat. Feltűnő, hogy az ember éppen földi léte kezdetével és végével ilyen keveset akar foglalkozni, holott minden más folyamatnak, ráadásul egészen jelentéktelen dolgoknak is, nagy jelentőséget próbál tulajdonítani. Minden közbenső történést alaposabban vizsgál, hosszasabban töpreng rajta, mint azon, ami mindenre magyarázatot adna: földi életének kezdete és vége. Hiszen a halál és a születés azért van olyan szoros kapcsolatban egymással, mert egyik a másiknak a következménye.

De milyen kevés komolyságot tulajdonítanak az emberek már a nemzésnek is! Bizony csak nagyon ritkán lehet benne valami emberhez méltót találni. Éppen e folyamatban helyezik magukat az emberek előszeretettel egy sorba az állatokkal, de mégsem képesek arra, hogy megtartsák az állatok ártatlanságát. Ez az állat alá helyezi az embert. Hiszen az állat a Teremtésben elfoglalt saját szintjének megfelelően cselekszik. Ám az ember nem képes, vagy nem akarja elfoglalni az őt megillető szintet. Mélyebbre ereszkedik, és aztán még csodálkozik, ha több vonatkozásban az egész emberiség egyre lejjebb jut. Már az esküvő szokásai is mind úgy vannak kialakítva, hogy a házasságkötést pusztán földi ügynek tekintsék. Sok esetben ez egészen odáig is elmegy, hogy a komoly természetű emberek undorral szeretnének elfordulni az egyértelmű, csupán a földi kapcsolatokra utaló részletektől. A lakodalmak sok esetben szabályos kerítő orgiákká fajultak, melyeken a részvételt a magasztos felelősségük tudatában lévő szülőknek a leghatározottabb szigorúsággal kellene gyermekeiknek megtiltaniuk. De az olyan fiatal fiúkat és leányokat, akik az ilyen ünnepek szokásai és célzásai közben nem érzik magukban felébredni az undort, és ezért – viselkedésükért való saját felelősségük tudatában – nem maradnak az ilyenektől távol, amúgy is ugyanarra az alacsony szintre kell sorolni, tehát nem lehet őket figyelembe venni. Olyan ez, mintha az emberek itt is valamiféle mérgező bódulatban olyasvalamivel kapcsolatban próbálnák magukat ámítani, amire nem akarnak gondolni.

Ha aztán a földi életet ilyen könnyelmű alapokra építik, mint ahogy az szokássá vált, akkor érthető, hogy az emberek megpróbálják magukat a halálról is ámítani, és görcsösen igyekeznek, hogy még csak gondolni se gondoljanak rá. Az, hogy minden komoly gondolatot félretolnak, szorosan összefügg saját alacsonyrendűségükkel, melyet nemzéskor tanúsítanak. A meghatározhatatlan félelem, mely árnyékként oson az ember után egész földi életén át, nagymértékben abból fakad, hogy teljes tudatában van könnyelmű, emberhez méltatlan cselekedete teljes helytelenségének. És ha másként nem tudnak megnyugodni, akkor végül görcsösen és erőltetve vagy abba az önámításba kapaszkodnak bele, hogy a halállal mindennek vége, amivel teljes mértékben és tudatosan elismerik alacsonyrendűségüket és gyávaságukat az esetleges felelősségre vonástól, vagy abba a reménybe kapaszkodnak, hogy nem is sokkal rosszabbak, mint más emberek.

De mindezek a képzelgések egy szikrányit sem változtatnak azon a tényen, hogy karjaiba ragadja őket a földi halál. S ez minden nappal, minden órával egyre jobban közeleg! Milyen siralmas, amikor mindazon emberek többségében, akik makacsul próbálják letagadni felelősségüket a halál utáni életben, egyszerre csak nagy, félelmetes kérdések merülnek fel, ami azt bizonyítja, hogy hirtelen mennyire nem bíznak meggyőződésükben. De ez bizony nem sokat segíthet rajtuk; hiszen ez újra csak gyávaság, mely röviddel a nagy lépés előtt, mellyel eltávoznak a földi életből, hirtelen látni engedi a halál utáni élet lehetőségét, és a vele együtt járó felelősséget. De a rettegés, félelem és gyávaság ugyanolyan kevéssé engedi meg, mint a dac, hogy mérséklődjék vagy leoldódjék összes cselekedetének feltétlen kölcsönhatása. Az ember ezért így nem térhet jobb belátásra, vagyis nem ébredhet felismerésre. Félelemből, életük utolsó óráiban a földi életükben oly gyakran bevált észbeli okosságuk még egy gonosz tréfát is űz a haldokló emberekkel, amikor a megszokott elővigyázatossággal hirtelen még gyorsan eszük által ájtatossá szeretné őket tenni, mihelyt a tovább élő finomanyagú emberek durvaanyagú testükből történő kioldódása már elérte azt a fokot, hogy az ember intuitív élete ezen oldozás közben már egy szintre jutott az ész erejével, melynek az korábban erőszakkal alá volt rendelve.

Semmi hasznuk sincs belőle! Azt fogják learatni, amit földi életükben gondolataikkal és cselekedeteikkel elvetettek. Semmin sem javítanak vagy akár változtatnak egy szemernyit sem! Ellenállhatatlanul be lesznek vonzva a kölcsönhatás szigorúan munkálkodó törvényeinek fogaskerekeibe, hogy átéljék általa a finomanyagú világban mindazt, amiben hibáztak, tehát amit téves meggyőződésükből kiindulva gondoltak és cselekedtek. Minden okuk megvan arra, hogy féljék az órát, amikor leválnak földi durvaanyagú testükről, mely hosszú ideig sok finomanyagú folyamat számára volt védőfal. E védőfal pajzsként és fedezékként adatott nekik, hogy mögötte zavartalan nyugalomban sok mindent jobbra tudjanak fordítani, sőt teljesen le tudjanak oldani, ami e védelem nélkül súlyos csapásként érhette volna őket.

Kétszeresen, sőt tízszeresen szomorú ez arra nézve, aki, mintha mámortól lenne ittas, könnyelműen, önmagát ámítva tántorogja át az Isten kegyelméből ajándékul kapott földi léte idejét. A félelem és rettegés tehát sokaknál megalapozott.

Teljesen más a helyzet azokkal, akik földi életüket nem pazarolták el, akik még időben, még ha egy kései órában is, de nem félelemből és rettegésből, a szellemi felemelkedés útjára léptek. Komoly keresésüket vándorbotként és támaszként viszik magukkal a finomanyagú világba. Félelem és szorongás nélkül vállalkozhatnak arra, hogy megtegyék a lépést a durvaanyagú világból a finomanyagúba, mely mindenki számára elkerülhetetlen, mert mindennek, ami mulandó, mint a durvaanyagú test, egyszer el kell enyésznie. Üdvözölhetik e leoldódás óráját, mert számukra mindenképp előrelépést jelent, mindegy, hogy mit kell majd átélniük a finomanyagú életben. A jó boldoggá fogja őket tenni, ami nehéz, meglepően könnyű lesz; hiszen közben erőteljesebben segít a jó akarás, mint azt bármikor is sejtették.

Maga a halál folyamata nem más, mint a finomanyagú világba való születés. Hasonlít a durvaanyagú világba történő születés folyamatához. A finomanyagú test a durvaanyagú testtel, az oldódás után még egy ideig kapcsolatban van, mintha köldökzsinór kötné őket össze, mely annál gyengébb, minél jobban felkészítette magát már földi létében a finomanyagú világba született lélek erre a finomanyagú világra, mint átmenetre az ő Istenének birodalmába. Minél jobban a Földhöz, tehát a durvaanyagúsághoz kötötte magát akarásával, és nem akart semmit sem tudni a finomanyagú világban való továbbélésről, annál szilárdabbá válik saját akarása révén az a zsinór is, mely a durvaanyagú testhez köti, és ezzel finomanyagú teste is, melyre mint a szellem köntösére, szüksége van a finomanyagú világban. Minél sűrűbb azonban finomanyagú teste, annál súlyosabbá is válik az általános törvények szerint, és annál sötétebbnek is kell látszania. Mivel a finomanyagú test nagyon hasonlít mindahhoz, ami durvaanyagú, és közeli rokonságban van vele, nagyon nehezen fog tudni leoldódni durvaanyagú testéről, így megtörténik, hogy egy ilyen léleknek az utolsó durvaanyagú-testi fájdalmakat is éreznie kell, ahogy az egész bomlást a test oszlásának folyamatában. Ugyanígy a hamvasztásnál sem marad érzéketlen. De ha végre levált az összekötőzsinór, a finomanyagú világban egészen addig a helyig süllyed, ahol környezetének ugyanolyan sűrűsége és súlya van. Ott, az azonos súly világában teljesen azonos természetű lelkekre fog majd találni. Érthető, hogy ott rosszabb sora lesz majd, mint a Földön durvaanyagú testében, mert a finomanyagú világban minden intuíció a maga teljességében és akadálytalanul nyilvánul meg.

Más a helyzet azokkal az emberekkel, akik már földi életükben megkezdték a felemelkedést mindahhoz, ami nemes. Mivel az ilyen emberekben elevenen él annak a meggyőződése, hogy haláluk után a finomanyagú világba lépnek, az oldódás is sokkal könnyebb. A finomanyagú test, és vele együtt az összekötő zsinór nem sűrű, és a durvaanyagú testtel kölcsönösen idegen jelleg különbsége megengedi, hogy az oldozás is nagyon gyorsan megtörténjék, úgyhogy a finomanyagú test az egész úgynevezett haláltusa alatt, vagy a durvaanyagú test izmainak utolsó rándulásai közben már régen e test mellett áll, ha egyáltalán lehet egy ilyen ember normális halálánál haláltusáról beszélni. Az összekötő zsinór oldott, nem sűrű állapota nem engedi, hogy a mellette álló finomanyagú ember bármilyen fájdalmat érezzen, mivel e könnyű összekötő zsinór kis sűrűségénél fogva nem képes a durvaanyagúból a finomanyagúba fájdalmat továbbítani. E kötél nagyobb finomságának következtében gyorsabban szakad meg kapcsolat, úgyhogy a finomanyagú test sokkal rövidebb idő alatt teljesen szabaddá válik, és aztán a magasba, abba a régióba lebeg, melynek ugyanolyan finom és könnyű a jellege. Ott ő is csak rokonlelkekkel tud találkozni, és megnemesedett intuitív érzésekkel áthatott életében békességre és boldogságra lel. Az ilyen könnyebb és kevésbé sűrű finomanyagú test természetszerűleg világosabb és könnyebb lesz, míg végül el nem ért egy oly nagymértékű kifinomultságot, hogy a benne nyugvó tiszta szellemi rész kezd rajta ragyogva áttörni, mielőtt teljesen, Fénnyel beragyogva be nem jut a tiszta szellemi-lényszerűségbe.

De a haldokló mellett tartózkodó emberek óvakodjanak attól, hogy hangos siránkozásban törjenek ki. Az elválás túl erősen kimutatott fájdalma érzelmileg magával ragadhatja a leoldódó, vagy talán már a durvaanyagú test mellett álló finomanyagú embert, tehát azt hallhatja vagy érezheti. Ha ezáltal részvét ébred benne, vagy a vágy, hogy vigasztaló szavakat mondjon, akkor ez a vágy újra erősebben köti őt, azáltal, hogy szeretné magát a fájdalmat érző jajgatók számára érthetővé tenni. De földileg érthetővé csak az agy segítségével tudja magát tenni. Ez az igyekezete azonban maga után vonja, megkívánja a szoros összekapcsolódást a durvaanyagú testtel, és ezért ennek eredményeként nem csupán a leoldódó félben lévő finomanyagú test kapcsolódik újra szorosan a durvaanyagú testhez, hanem már a durvaanyagú test mellett álló leoldódott finomanyagú ember is újra vissza lesz vonzva a durvaanyagú testbe. A végeredmény minden fájdalomnak az újra átérzése, melytől már mentesült. Az újbóli leoldódás sokkal nehezebben megy végbe, akár napokig is eltarthat. Ekkor lép fel az úgynevezett elnyújtott haláltusa, mely a leoldódni akarónak tényleg fájdalmas és nehéz. A vétkesek itt azok, akik önző fájdalmukkal visszahívták a természetes fejlődésből. A dolgok normális menetének e félbeszakítása egy új, kierőszakolt kötődést eredményez, legyen ez akár csak az által az összpontosításra tett gyenge kísérlet által, hogy érthetővé tegye magát. És e természetellenes kötődés ismételt feloldása egy olyan valakinek, aki ebben még teljesen járatlan, nem is olyan könnyű. Nem lehet neki ebben segíteni, mert az új kötődést ő maga akarta. E kapcsolat addig könnyen létrejöhet, amíg a durvaanyagú test nem hűlt ki teljesen, és az összekötő zsinór létezik, mely gyakran csak sok hét elteltével szakad el. Ez tehát felesleges szenvedés annak, aki távozik, a körülállók részéről pedig tapintatlanság és durvaság. Ezért a halottas szobában feltétlen nyugalomnak kell uralkodnia, a fontos pillanatnak megfelelő méltóságteljes komolyságnak! Azokat a személyeket, akik nem tudnak maguk felett uralkodni, erőszakkal kellene eltávolítani, még akkor is, ha a legközelebbi hozzátartozók.

Grál-üzenet Abdrushintól


Obsah

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései] 

kapcsolat