Az Igazság Fényében

37. Szimbolika az emberi sorsban

Ha az emberek nem vesznének el teljesen a hétköznapok szükségszerűségeiben és sok semmiségében, hanem egy kis figyelmet szentelnének annak, hogy a környezetükben lejátszódó nagy és kis történéseket valamivel éberebben kövessék nyomon, akkor hamarosan új felismerésre kellene jutniuk. Elcsodálkoznának önmagukon, és szinte el sem hinnék, hogy egy ennyire feltűnő dolgot egészen eddig hogyhogy nem vettek észre. És az embernek meg is van minden oka arra, hogy önmaga iránti részvéttel csóválja a fejét. Ha csak egy kicsit is figyelmes, egy teljes, szigorúan rendezett, eleven történésekből álló világ fog előtte feltárulni, mely világosan mutatja egy magasabb kéz szigorú vezetését: ez a szimbolika világa!

Ez a világ mélyen a Teremtés finomanyagú részében gyökerezik, csupán a legkülső szélei lépnek nyúlványokként a földileg látható világba. Olyan, mint a látszólag teljes nyugalomban lévő tenger, melynek állandó mozgásai ugyan nem láthatóak, de külső nyúlványainál, a tengerparton, meg lehet őket figyelni. Az ember nem is sejti, hogy egy kis fáradsággal, s azzal, hogy egy kicsit figyelmesebb, tisztán meg tudná figyelni a számára oly meghatározó és félelmetes karma működését. Ezzel lehetővé válik számára, hogy nagyobb bizalommal legyen iránta, és ezért a gondolkodó emberben gyakran felébredő félelem idővel fokozatosan elmúlik, és a karma többé nem lesz rémisztő. Sok ember számára válhat a felemelkedés útjává, ha a földileg látható történések segítségével megtanulják a finomanyagú élet mélyebb hullámait érzékelni, és képessé válnak követni azokat, ami idővel létrehozza a feltétlen következetességű kölcsönhatás létezéséről való meggyőződésüket. De ha az ember egyszer eljutott idáig, akkor lassan, lépésről lépésre alkalmazkodni fog, míg végül felismeri a tudatos isteni akarat szigorúan logikus és tökéletes hajtóerejét az egész Teremtésben, tehát a durvaanyagú és finomanyagú világban. E pillanattól kezdve számítani fog rá, önszántából fog előtte meghajolni. De ez azt jelenti számára, hogy ebben az erőben úszik, s kihatásai ezért már csak hasznot hozhatnak neki. Az erő szolgálja őt, mert fel tudja használni azáltal, hogy helyesen bele tud illeszkedni. Így hát a kölcsönhatás csak boldogságot hozhat neki. Mosolyogva látja, hogyan válik valóra minden egyes bibliai mondat, melyek gyermeki egyszerűségük miatt gyakran akadállyá váltak számára, és úgy érezte, túl nehéz teljesíteni azokat, mert eddigi véleménye szerint rabszolgalelkűséget kívántak. Az általa kellemetlennek érzett engedelmesség megkövetelése látóvá váló szeme előtt fokozatosan a legmagasztosabb megkülönböztetéssé válik, ami egy teremtménnyel megtörténhet; igaz isteni ajándékká, mely lehetőséget hordoz magában a szellemi erő leírhatatlan mértékű kibontakoztatására, és így lehetővé válik, hogy személyesen, tudatosan működjön közre a gyönyörű Teremtésben. A kifejezések: „csak az lesz felmagasztalva, aki megalázza magát”, az embernek „alázatosan meg kell Istene előtt hajolnia”, hogy be tudjon jutni országába, „engedelmeskednie”, „szolgálnia” kell és még a többi bibliai tanács egyszerű, gyermeki, és mégis annyira találó kifejezésmódja már valahogy eleve visszataszítja a modern embert, mert sérti büszkeségét, mely az észbeli tudás tudatában rejlik. Már nem akarja, hogy így vakon vezessék, hanem felismerve a dolgokat, saját maga akar tudatosan mindenben közreműködni, hogy a minden nagy dologhoz nélkülözhetetlen benső, felfelé ívelő lendületet meggyőződéséből nyerje. És ez nem helytelen!

Ahogy az ember fejlődik, tudatosabban kell a Teremtésben állnia, mint azt korábban tette. És ha majd örömmel felismeri, hogy az egyszerű bibliai kifejezések a mai idők számára annyira idegen módon pontosan ugyanazt mondják, mint amihez a hatalmas természeti törvények ismeretével önként és teljes meggyőződésével ő is csatlakozik, akkor olyan lesz az egész, mintha hályog esne le a szeméről. Megrendülten áll a tény előtt, hogy eddig csak azért utasította el a régi tanokat, mert tévesen értelmezte őket, és sohase próbált meg komolyan és helyesen beléjük hatolni, hogy összhangba hozza őket a mai felfogóképességgel.

Ha tehát az ember azt mondja: „Alázatosan meghajolni Isten akarata előtt” vagy „felhasználni a hatalmas teremtéstörvények jellegét és működését miután az ember helyesen felismerte őket”, egy és ugyanaz.

Az ember csak akkor tudja felhasználni azokat az erőket, melyek Isten akaratát hordozzák, ha pontosan tanulmányozza azokat, tehát felismeri őket, majd igazodik hozzájuk. Az azonban, hogy az ember számol velük, vagy igazodik hozzájuk, a valóságban nem más, mint hogy beilleszkedik a törvényekbe, tehát meghajol előttük! Azt, hogy nem helyezkedik ezen erőkkel szembe, hanem velük együtt halad. Az ember csak akkor képes az erők hatalmát kihasználni, ha akaratát az erők jellegéhez igazítja, tehát ugyanabba az irányba halad. Ez nem azt jelenti, hogy az ember diadalmaskodik az erők felett, hanem, hogy alázatosan meghajol az isteni akarat előtt! Még ha az ember megannyi mindent saját okosságának nevez is vagy a tudás vívmányának, ez mit sem változtat a tényen, hogy minden csupán a létező természettörvények, tehát az isteni akarat kihatásainak úgynevezett „felfedezését” jelenti, amit ezzel az ember „felismert”, és kihasználásával vagy felhasználásával „alkalmazkodik” ehhez az akarathoz. Ez jelenti kétséget kizáróan az alázatos meghajlást Isten akarata előtt, az „engedelmességet”!

De térjünk most vissza a szimbolikához! A Teremtésben, tehát az anyagiságban, minden történés körforgásának megfelelően le kell zárulnia, vagy úgy is mondhatjuk: a körnek be kell zárulnia. Ezért a teremtéstörvények értelmében minden feltétlenül visszatér kiindulópontjához, mert csakis ott tudja megtalálni végét, tehát ott kioltódik, megszűnik, vagy működésben kialszik. Így van ez magával a Teremtés egészével, mint minden egyes történéssel is. Ebből keletkezik a feltétlen kölcsönhatás, amely pedig maga után vonja a szimbolikát.

Mivel minden cselekedetnek ott kell befejeződnie, ahol keletkezett, ebből az következik, hogy minden cselekedetnek ugyanabban az anyagi jellegben kell befejeződnie, amelyben létrejött. Tehát a finomanyagú kezdetnek finomanyagú végének kell lennie, a durvaanyagú kezdetnek azonban durvaanyagú végének. A finomanyagú cselekedeteket az emberek nem képesek látni, de minden esemény durvaanyagú végét szimbolikának nevezik. Számukra ez jól látható, de sok embernek hiányzik hozzá a megfelelő kulcs, vagyis a kezdet, mely az esetek többségében egy előző, már elmúlt durvaanyagú létben található.

Még ha a kölcsönhatás minden eseményének legnagyobb része csupán a finomanyagú világban játszódik is le, a működésben lévő karma sohasem tudna teljesen leoldódni, ha a végkihatása valamilyen módon meg nem nyilvánulna a durvaanyagú világban, és ott láthatóvá nem válna. Egy nyitott kör csak a kölcsönhatás értelmének megfelelő, látható folyamattal zárulhat le, mellyel megtörténik a tökéletes leoldozás, mindegy, hogy ez az egykori kezdet jellege szerint jó vagy rossz, szerencsét vagy szerencsétlenséget hoz, áldást vagy az oldozás által megbocsátást. Ennek az utolsó látható kihatásnak el kell érkeznie ugyanarra helyre, ahol az eredete van, tehát ahhoz az emberhez, aki valamilyen cselekedet által egykor azt elindította. Ezt egyetlen esetben sem lehet elkerülni.

Ha az illető ember eközben bensőleg olyan irányba változott meg, hogy valami jobb kelt benne életre, mint amilyen egykori cselekedete volt, akkor a visszahatás a maga jellegében nem tud megkapaszkodni benne. Már nem talál azonos jellegű talajra a felfelé törekvő lélekben, mely a szellemi nehézség törvénye szerint *(Lásd 6. előadás: Sors) fényesebb, és ezért könnyebb lett. Ennek az a természetes következménye, hogy a közelgő sötétebb kihatást áthatja az illető ember fényesebb környezete, és így jelentősen meggyengíti. De a körforgás és a kölcsönhatás törvényének önműködő ereje által ennek ellenére maradéktalanul teljesülnie kell. Lehetetlen bármelyik természettörvényt is megszüntetni.

Ezért az így meggyengült visszatérő kölcsönhatásnak a rendíthetetlen törvényeknek megfelelően durvaanyagúlag látható formában is ki kell majd hatnia, hogy tényleg fel legyen oldva, tehát ki legyen törölve. A végnek a kezdetbe kell visszafolynia. A fényessé vált környezet miatt azonban a sötét karma nem képes az illető embernek kárt okozni, és így történik az meg, hogy ez a meggyengült kölcsönhatás csak úgy hat a közvetlen környezetre, hogy az illető személy abba a helyzetbe kerül, hogy valami önkéntes dolgot cselekedjen, melynek jellege már csak a visszaáramló kölcsönhatás értelmének felel meg. A számára elrendelt, visszatérő sötét áramlat visszahatásának tényleges töretlen erejéhez képest az a különbség, hogy ez egyáltalán nem okoz neki fájdalmat, nem szenved kárt, hanem akár még örömet is szerez.

Így történik sok nehéz karma tisztán szimbolikus oldása, azonban a Teremtésben működő törvényekkel teljes összhangban, a lelkiállapot megváltozása által önműködően kiváltva. Ezért a legtöbb ember számára gyakran egyáltalán nem válik tudatossá. A karma így fel van oldva a rendíthetetlen igazságosságnak eleget téve annak legfinomabb áramlatáig. Ezekben a teremtéstörvények szerint magától értetődő folyamatokban oly hatalmas kegyelem rejlik, amilyet csupán a Teremtő végtelen bölcsessége volt képes előidézni az Ő tökéletes művében.

Sok ilyen csupán szimbolikus kihatás van különben súlyosan lecsapódó kölcsönhatások esetén!

Vegyünk egy példát: egy valamikor keményszívű, uralkodó jellemű ember az ilyen tulajdonságok gyakorlásával súlyos karmát vett magára azzal, hogy embertársait elnyomta, ez a karma pedig jellegével elevenen hatol bele a körforgásba, és aztán azonos, sokszorosan felerősített jellegével vissza kell rá hullania. Amikor a karma közeledik, a kíméletlen uralkodni akarás gyakran iszonyatosan felerősödött áramlatai – a finomanyagú azonos jellegek vonzereje törvényének hatására – annyira áthatják az illető személy teljes finomanyagú környezetét, hogy az döntően befolyásolja a vele szorosan összefüggő durvaanyagú környezetet, és így olyan körülményeket teremt, melyek arra kényszerítik az egykori okozót, hogy hasonló uralkodni akarástól sokkal nagyobb mértékben szenvedjen, mint korábban az általa meggyötört embertársai.

De ha az ilyen ember ezalatt jobb belátásra tért, és a fölemelkedésre való nemes törekvésével egy fényesebb és könnyebb környezetre tett szert, akkor ezzel természetszerűleg megváltozik az utolsó kihatás jellege is. A visszaérkező sűrűbb sötétséget az illető ember új környezetének fényerősségétől függően kisebb vagy nagyobb mértékben áthatja a Fény, és ennek megfelelően többé vagy kevésbé ártalmatlanná teszi. Ha a korábban annyira uralkodni vágyó ember nagy haladást tett felfelé, tehát, ha a bűnös rendkívüli módon megjavult, megtörténhet, hogy a voltaképpeni kihatás gyakorlatilag megszűnik, és az ilyen csak átmenetileg tesz valamit, ami külsőleg úgy néz ki, mint a vezeklés. Tegyük fel, hogy egy nőről van szó. Elég lenne, ha a szolgáló kezéből egyszer kivenné a kefét, hogy a lehető legbarátságosabban megmutassa, hogyan kell súrolni a padlót. Még ha csak néhány ilyen jellegű mozdulatról van is szó, a szolgálás szimbolikájának már ez is eleget tesz. E rövid cselekedet feloldozást ad, melynek látható formában kellett megtörténnie, és jelentéktelensége ellenére képes véget vetni egy súlyos karmának.

Ugyanígy egyetlen szoba átrendezése lehet a szimbóluma valamilyen vétek befejezésének vagy megszüntetésének, melynek levezeklése vagy visszahatása nagyobb, fájdalmasan mélyreható átalakulást követelt volna. Ezek a dolgok valamilyen módon a visszahatás meggyengített befolyásából adódnak, vagy gyakran véletlen cselekedeteket is ügyesen felhasznál a szellemi vezetés arra, hogy végrehajtson egy feloldozást.

Ezen esetek mindegyikében azonban természetes feltétel, hogy már rendkívül sokat haladt felfelé, és az ezzel kapcsolatos lelkiállapot megváltozása. Ezek olyan körülmények, melyeket az asztrológus természetesen képtelen tekintetbe venni, s ezért számításaival gyakran felesleges gondokat okoz, néha ráadásul olyan félelmet, melynek ereje egyedül is képes valami kellemetlent előidézni, vagy valami újat alkotni, aminek következtében, persze csak látszatra, egy olyan számítás válik valóra, mely különben tévesnek mutatkozott volna, ha nincs e félelem. Ilyen esetekben azonban az illető ember félelmével saját maga nyitott kaput az őt körülvevő fénykörben. Ahol az ember maga nyújtja ki a kezét az őt védelmező burkon át, annak egyik oldalról sem lehet segíteni. Saját tulajdon akarata minden védelmet áttör belülről, míg kívülről saját akarása nélkül semmi sem képes a Fényen keresztül elérni őt.

És így egy embertársnak tett legapróbb szívesség, egy másik ember fájdalmának valódi átérzése, egyetlen baráti szó a karma szimbolikus feloldozásává válhat, mihelyt benső alapként a komoly jó akarás szolgál.

E komoly akarásnak természetesen meg kell lennie; különben semmilyen szimbolikus feloldozásról nem lehet beszélni, mert minden visszaáramló hatásnak minden tekintetben teljes mértékben ki kell hatnia. De mihelyt az emberben valóban megszületik a komoly akarás a fölemelkedésre, akkor nagyon hamar megfigyelheti, hogy fokozatosan egyre több és több élet érkezik környezetébe, mintha minden lehetséges dolgot az útjába raknának, de mindig minden jól sikerül. Szemébe fog tűnni. A végén azonban ugyanilyen feltűnően egy békésebb korszak fog beköszönteni, vagy minden történés tisztán felismerhetően a földi anyagi föllendülést is szolgálja. Ekkor túljutott a feloldozás időszakán. Boldog köszönettel adhatja magát át a gondolatnak, hogy sok vétek hullott le róla, melyekért különben súlyosan vezekelnie kellett volna. De akkor aztán vigyázzon, hogy az összes sorsfonal, melyet akarása és kívánságai által újonnan köt, csak jó legyen, hogy csak jó visszahatás érhesse őt!

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]