Az Igazság Fényében

30. Az ember és szabad akarata

Azért, hogy az ember szabad akaratáról teljes képet lehessen nyújtani, meg kell magyarázni sok mindent, ami rajta kívül áll, de többé vagy kevésbé érezhetővé teszi rá gyakorolt hatását!

Szabad akarat! Ez olyasvalami, mely előtt még a kiváló emberek is tűnődve állnak meg, mert az igazságosság törvényeinek megfelelően ott, ahol felelősség van, ott a szabad döntéshozatalra is feltétlenül lehetőségnek kell lennie.

Bármerre fordul is az ember, mindenhonnan ezt hallja: hol az ember szabad akarata, ha a valóságban gondviselés, vezetés, rendeltetés, csillagok hatása és karma *(sors) létezik? Az embert valami ide-oda tolja, csiszolja, alakítja, akár akarja, akár nem!

A komoly keresők buzgón vetik rá magukat mindenre, ami a szabad akaratról szól, mert egészen helyesen felismerték, hogy éppen a szabad akarat magyarázatára van szükség. Ameddig ez hiányzik, az ember nem is képes a helyes viszonyulásra, hogy ahhoz méltón álljon helyt a hatalmas Teremtésben, aki valójában. De ha viszonya a Teremtéshez nem helyes, idegennek kell benne maradnia, ide-oda fog bolyongani, bele kell törődnie, hogy tologatva, csiszolva és alakítva van, mert nem tudatosította élete célját. Tehát az egyikből következik a másik, és természetes következményként végül az ember azzá lett, ami ma, de amivé voltaképpen nem kell lennie!

Az a nagy hibája, hogy nem tudja, miben is rejlik tulajdonképpen szabad akarata, és hogyan működik. Ez a tény azt is mutatja, hogy teljesen elvesztette a szabad akaratához vezető utat, és már nem tudja, hogyan találja meg.

A szabad akarat megértéséhez vezető ösvény kezdete az összegyülemlett futóhomok miatt már felismerhetetlen. A nyomok eltűntek. Az ember azzal fárasztja ki magát, hogy tanácstalanul szalad körbe-körbe, míg valamilyen friss szél végre újra szabaddá nem teszi az utat. Az természetes, magától értetődő, hogy a felkavart futóhomok előbb vadul kavarogva mindenen átsöpör, és mielőtt eltűnne, még sok ember szemét el tudja homályosítani, akik az út kezdete után vágyakozva egyre tovább keresnek. Ezért minden embernek a lehető legelővigyázatosabbnak kell lennie, hogy nyitva tudja tartani szemét, amíg a szél a futóhomok legutolsó szemcséjét is elfújja. Különben az is megtörténhet, hogy látja ugyan az utat, de ha látása mégis, akár kissé is zavaros, félrelép, megbotlik, elbukik, és ezért elsüllyed, jóllehet az út már ott van előtte. —

Az az értetlenség, melyet az emberek a szabad akarat valódi megléte iránt újból és újból csökönyösen tanúsítanak, főleg abban gyökerezik, hogy nem értik, mi is tulajdonképpen a szabad akarat.

Bár a magyarázat már benne van a megnevezésben, mégis, mint általában, az ember itt is éppen az egyszerűsége miatt nem látja a valóban egyszerűt, ehelyett rossz helyen keres, és ezért nem is képes elképzelni a szabad akaratot.

Ma a legtöbb ember a földi agynak azt az erőszakos szerkezetét érti a szabad akaraton, amikor a térhez és időhöz kötődő ész a gondolkodásnak és érzésnek valamilyen meghatározott irányt szab.

De ez nem a szabad akarat, hanem a földi agy által kötött akarat!

Hogy a kettőt sok ember összetéveszti, nagy tévedést okoz, olyan falat emel, mely lehetetlenné teszi a lényeg felismerését és felfogását. És az ember még csodálkozik is, hogy hiányosságokat talál, ellentmondásokba ütközik, és semmiféle logikát sem képes találni.

A szabad akarat teljesen másmilyen, a valódi életre már önmagában is annyira döntő befolyást tud gyakorolni, hogy az átnyúlik messze a túlvilágba, rányomja bélyegét a lélekre, képes azt alakítani. Sokkal hatalmasabb annál, hogy ennyire földi legyen. Ezért nincs is semmilyen kapcsolata a földi-durvaanyagú testtel, így az aggyal sem. Kizárólag magában a szellemben nyugszik, az ember lelkében.

Ha az ember nem biztosítana az észnek újra és újra korlátlan hatalmat, akkor a szellemi, voltaképpeni „énjének” szélesebb látókörrel bíró szabad akarata az intuitív érzékenységből kiindulva meg tudná szabni az észagynak az irányt. Így a kötött akaratnak, mely feltétlenül szükséges minden földi, a térhez és időhöz kötődő cél megvalósításához, nagyon gyakran más utat kellene választania, mint amilyet most választ. Könnyen meg lehet magyarázni, hogy ezzel a sors is más irányt venne, mert a karma a másféle úton másmilyen szálakat húz, és másmilyen kölcsönhatást eredményez.

Ez alapján természetesen még nem lehet a szabad akaratot valóban megérteni. A teljes képhez tudni kell, hogy eddig hogyan nyilvánult meg. Azt is, hogy hogyan jött létre a már létező karma többszöri összegabalyodása, mely kihatásaival képes a szabad akaratot olyannyira elfedni, hogy csak nehezen, vagy már egyáltalán nem lehet felismerni, hogy létezik.

Egy ilyen magyarázatot azonban csak akkor lehet adni, ha a szellemi ember egész fejlődését megvizsgáljuk, egészen attól a pillanattól kezdve, amikor az ember szellemi magja először merült az anyagiság legkülső peremét alkotó finomanyagú burokba. —

Akkor majd látni fogjuk, hogy az ember egyáltalán nem az, aminek képzeli magát. Soha nem is volt semmilyen feltétlen előjoga arra, hogy boldog legyen és személye örökké éljen. *(Lásd 20. előadás: Az utolsó ítélet) A kijelentés: „mind Isten gyermekei vagyunk”, abban az értelemben, ahogy azt az emberek magyarázták és gondolták, téves! Nem minden ember Isten gyermeke, hanem csupán akkor lesz az, amikor azzá fejlődött.

Az ember szellemi csíraként ereszkedett alá a Teremtésbe. Ez a csíra mindent magában hordoz ahhoz, hogy Isten gyermekévé fejlődhessen. Ennek azonban az a feltétele, hogy kibontakoztassa és ápolja e célnak megfelelő képességeit, nehogy elcsenevészedjenek.

Óriási a folyamat, hatalmas erők működnek benne, és a történés minden egyes szintjén mégis teljesen természetes. Semmi sem esik a logikus keletkezésen és fejlődésen kívülre; hiszen minden isteni tettben logika van, mert tökéletes, és semmi sem nélkülözheti a logikát, ami tökéletes. Minden egyes szellemi csíra azonos képességeket hordoz magában, hiszen egyazon Szellemből származnak, és a képességek mindegyike ígéretet rejt magában, melynek beteljesedése feltétlenül bekövetkezik, mihelyt az adott képességet fejlődésre használják. De csak akkor! Minden csíra ilyen jövő elé néz vetéskor. És mégis...!

Elindult a vető, hogy vessen: ahol az isteni, örök, lebeg a Teremtés fölött, és ahol a Teremtés legfinomanyagúbb része a lényszerűségig ér, ott van az a terület, ahol az emberi szellemi csírákat elvetik. Szikrák haladnak át a lényszerűség határán, mint zivatarkor az elektromos kisülések, és elmerülnek a Teremtés legfinomanyagúbb részének szűzi talajában. Olyan ez, mintha a Szent Szellem teremtő keze magokat hintene szét az anyagi világban.

Míg a vetés növekszik, és lassan megérik az aratásra, sok mag elvész. Nem kel ki, azaz nem fejlesztette ki magasabb szintű képességeit, hanem elrothadt vagy elszáradt, és el kell vesznie az anyagi világban. De azok, amelyek kikeltek, és a föld fölé igyekeznek emelkedni, aratáskor szigorúan megrostáltatnak, az üres kalászok elválasztatnak a teli kalászoktól. Az aratás után pedig a pelyva újra gondosan elválasztatik a búzától.

Ilyen nagy-vonalakban a keletkezés és fejlődés képe. Azért azonban, hogy felismerjük a szabad akaratot, szükséges, hogy alaposabban végigkövessük az ember voltaképpeni keletkezését és fejlődését:

Mint ami a legmagasabb és a legtisztább, olyan a maga ragyogásában az örök, az isteni, mindennek a kiindulópontja, a kezdet és a vég, körülvéve fényes lényszerűséggel.

Amikor a szellemi szikrák átpattannak a lényszerűségből az anyagi teremtés finomanyagú nyúlványainak talajába, azonnal egy gázszerű burok zárul köréjük, mely ugyanabból az anyagból van, mint az anyagi világ e legfinomabb régiója. Ezzel az ember szellemi csírája belépett a Teremtésbe, mely, mint minden, ami anyagi, változásnak és elmúlásnak van alávetve. A szellemi csíra még mentes a karmától, és várja azokat a dolgokat, melyek érkezni fognak.

Egészen ezekig a legkülsőbb nyúlványokig elérnek az erőteljes élmények rezgései, melyek a Teremtés belsejében minden keletkezésben és elmúlásban szakadatlanul jelen vannak.

Még ha csak a rezgések legfinomabb, alig érzékelhető formáiról is van szó, melyek leheletként járják át a finomanyagúságot, ahhoz mégis elegendőek, hogy felébresszék a szellemi csírában lévő érzékeny akarást, és magukra vonják figyelmét. A szellemi csíra szeretne „belekóstolni” egyik vagy másik rezgésbe, követni azt, vagy másként kifejezve, szeretné, ha a rezgés magával vonzaná, vagy – ami ugyanaz – magához vonzaná. Ebben rejlik a sok különböző képességgel rendelkező szellemi csíra első döntése, mely csírák választásuk szerint ide vagy oda lesznek vonzva. Közben kezdődnek már szövődni az első legfinomabb szálak ahhoz a szövethez, mely később életük szőnyegévé válik.

De most a gyorsan fejlődő csíra bármely pillanatot felhasználhat arra, hogy átadja magát az útját állandóan és többszörösen keresztező más jellegű rezgéseknek. Mihelyt elhatározza magát, tehát kívánja, megváltoztatja haladása irányát, és az újonnan választott jelleget követi, vagy másként kifejezve, hagyja, hogy az vonzza.

Kívánságával, akár egy kormánnyal, képes megváltoztatni az áramlatokban irányát, mihelyt az áramlat, melyet követett, nincs már kedvére. Így bele tud „kóstolni” egyikbe is, másikba is.

A kóstolgatás révén egyre jobban érlelődik, lassan megkülönböztető képességre, végül ítélőképességre tesz szert, mígnem egyre tudatosabbá és biztosabbá válva egy meghatározott irányt követ. Az általa követni kívánt rezgés választásának reá gyakorolt mély hatása nem marad el. Ebből egészen természetesen és logikusan az következik, hogy a rezgések, melyekben a szellemi csíra szabad akarása révén úgymond úszik, a kölcsönhatás során jellegük szerint fogják őt befolyásolni.

A szellemi csíra azonban csak nemes és tiszta képességet hordoz magában! Ez az a talentum, mellyel a Teremtésben „sáfárkodnia” kell. Ha nemes rezgéseknek adja át magát, akkor ezek a kölcsönhatás révén felébresztik, felrázzák, megerősítik és felnevelik a csírában szunnyadó képességeket, hogy idővel gazdagon kamatozzanak, és nagy áldást hozzanak a Teremtésre. Az így növekvő szellemi emberből jó gazda lesz.

De ha túlnyomórészt értéktelen rezgések mellett dönt, akkor ezek idővel olyan erősen befolyásolhatják, hogy jellegük rátapad a szellemi csíra saját, tiszta képességeire, és beboríthatja azokat, belepheti, és nem engedi, hogy ténylegesen felébredjenek és kivirágozzanak. Ezek végül szükségszerűen „betemetettnek” számítanak, s ezért az ilyen ember a reá bízott javak rossz gazdája lesz.

A szellemi csíra tehát önmagából kiindulva képtelen tisztátalan lenni, mert a tisztaság világából jön, és csak tisztaságot hordoz magában. De az anyagiságba történő alámerülése után a szintén anyagiságból lévő köntösét bepiszkíthatja, ha saját akarásával összhangban tisztátalan rezgéseket „kóstolgat”, tehát enged a kísértésnek, sőt azokat lelkileg látszólag sajátjává is képes tenni, mert nagyon eluralkodnak nemes képességein, ezáltal tisztátalan tulajdonságokat szerez, szemben a szellem magával hozott, örökölt képességeivel. A lélek csak a legfinomanyagúbb gázszerű burok, és csak az anyagi teremtésben létezik. A magasabban fekvő tiszta szellemi-lényszerűségbe való esetleges visszatérés után a lélek leválik, és már csak a szellem marad, mely egyébként egyáltalán nem léphetne be az anyagi teremtés határán keresztül a szellemibe. Az ő ismételt belépése illetve visszatérése akkor majd természetesen eleven, tudatos formában történik, ami kezdetben a kilépő szikránál még nem volt meg.

Minden vétek és karma csupán anyagi jellegű! Kizárólag az anyagi teremtésen belül létezik, máshol nincs! Nem is tud a szellem részévé válni, hanem csak ráakaszkodni. Ezért lehetséges a szellemet minden vétektől tisztára mosni.

Ez a felismerés nem borítja fel, hanem csak megerősíti mindazt, amit a vallások és az egyházak képletesen mondanak. Mindenekelőtt egyre jobban felismerjük azt a hatalmas Igazságot, melyet Krisztus hozott az emberiségnek.

Az is magától értetődő, hogy az a szellemi csíra, mely az anyagi világban tisztátalansággal terheli magát, nem tud e teherrel újra visszatérni a szellemiségbe, hanem mindaddig az anyagi világban kell maradnia, míg e terhét le nem veti, le nem tudja magát oldozni róla. Ezalatt természetszerűen mindig abban a régióban kell maradnia, ahová terhének súlya kényszeríti, a tisztátalanság kisebb vagy nagyobb mértékétől függően. Ha az ítélet napjáig nem sikerül a tehertől megszabadulnia, terhét levetnie, akkor nem sikerül felemelkednie annak ellenére, hogy szellemi csírájának tisztasága mindig megmarad, ám a tisztátalanság túlburjánzása miatt valódi képességeit nem tudta megfelelően kibontakoztatni. A tisztátalanság visszatartja súlyával, és magával húzza az egész anyagi világ bomlásába. *(Lásd 20. előadás: Az utolsó ítélet)

Minél tudatosabbá válik a szellemi csíra fejlődése során, külső köntöse annál jobban átveszi a szellemi csíra saját belső jellegének alakját. Vagy a nemesre törekvőt, vagy a nem nemesre törekvőt, tehát szép vagy csúnya lesz.

Minden irányváltás, melyet tesz, egy csomót köt a szálakra, melyeket maga után húz, s ezek, ha sokszor lépett téves utakra, össze-vissza bolyongott, a számtalan hurok hálóvá válhat, melybe belegabalyodik, s így vagy elpusztul benne, mert szilárdan tartja, vagy erőszakkal kell belőle kitépnie magát. A rezgések, melyeket kóstolgatott vagy élvezett utazása során, s melyeknek átadta magát, összeköttetésben maradnak vele, és fonalakként húzódnak mögötte, miközben folyamatosan utána küldik a saját jellegüknek megfelelő rezgéseket. Ha hosszú ideig megtartja ugyanazt az irányt, akkor a távolabbra nyúló fonalak, ahogy a közelebbiek is változatlan erővel hatnak. De ha megváltoztatja irányát, akkor a távolabbról érkező rezgések útjuk keresztezése miatt lassanként egyre gyengébben tudják befolyásolni, mert előbb egy csomón kell áthaladniuk, mely akadályozva hat rájuk, minthogy a csomó az új, másféle jellegű iránnyal már összeköttetést és egybeolvadást jelent. A következő új irány a maga más jellegében továbbra is bomlasztó és zavaró módon hat az eddigire, amennyiben nem tartozik ahhoz a fajtához, mint az első. Így megy ez egyre tovább és tovább. A fonalak a szellemi csíra növekedésével egyre sűrűbbek és erősebbek lesznek, alakítják a karmát, s ennek utóhatása végül oly erőre tud szert tenni, hogy a szellemet valamilyen „hajlammal” ruházza fel, mely végül képes akadályozni szabad döntéseit, és már egy előre megállapítható irányt szab neki. A szabad akarat ezzel elsötétül, nem tud többé szabadon működni.

A szabad akarat tehát a kezdettől fogva létezik, csak később nagyon sokan annyi terhet raknak szabad akaratukra, hogy az a már említett módon erősen befolyásolva lesz, így az nem lehet többé szabad akarat.

Az ily módon egyre jobban fejlődő szellemi csírának egyre közelebb kell a Földhöz kerülnie, mert a rezgések innen jönnek a legerősebben, és ő egyre tudatosabban feléjük kormányozza magát, s követi őket, vagy jobban mondva, hagyja, hogy a rezgések „magukhoz vonzzák”, mert egyre jobban akarja ízlelgetni a saját vonzalmának megfelelően választott jellegeket. Az ízlelgetés után az igazi „kóstolást” szeretné, majd az „élvezést”.

A Földről kiinduló rezgések azért olyan erősek, mert itt egy új, nagyon erőteljesen ható valami járul hozzájuk: a durvaanyagú-testi nemi erő! *(Lásd 62. előadás: A nemi erő jelentősége a szellemi felemelkedésben)

Ennek az a feladata és képessége, hogy „átizzítsa” a teljes szellemi intuíciót. A szellem majd csak ezáltal tud valódi kapcsolatot létesíteni az anyagi teremtéssel, és ezért csak ekkor tud teljes erejéből tevékenykedni benne. Ekkor ölel fel a szellem mindent, ami szükséges ahhoz, hogy teljes mértékben érvényesüljön az anyagiságban, minden tekintetben szilárdan meg tudjon állni, áthatón és erőteljesen tudjon működni, minden ellen fel legyen vértezve, és minden ellen meg legyen a védelme is.

Ezért vannak ezek a hatalmas erőhullámok, melyek az emberek földi átéléseiből erednek. Igaz, hogy mindig csak oly messze érnek, ameddig az anyagi teremtés ér, de ott rezegnek annak legfinomabb nyúlványaiban is.

Az olyan ember, aki szellemileg ugyan magas szinten állna és nemes lenne, és ezért magasztos, szellemi szeretettel érkezne embertársaihoz a Földre, idegen maradna, bensőleg nem tudná őket megközelíteni, ha nem rendelkezne a nemi erővel. A megértéshez és lelki átérzéshez hiányozna egy híd, s ezért szakadék keletkezne.

De abban a pillanatban, amikor e szellemi szeretet tiszta kapcsolatba lép a nemi erővel, és a nemi erő átizzítja azt, kiáramlása az összes anyagiság felé teljesen másmilyen életet nyer, földileg valóságosabbá válik, és képes lesz a földi emberekre és az egész anyagiságra a maga teljességében és érthetően hatni. Csak ekkor fogják az emberek a szellemi szeretetet befogadni és átérezni, és ekkor hozhatja majd a Teremtésre azt az áldást, melyet az ember szellemének hoznia kell.

Van valami hatalmas e kapcsolatban. Ez is a voltaképpeni célja, legalábbis a fő célja ennek a sokak számára talányos és mérhetetlen nagy természetes ösztönnek, hogy ezzel segítse a szellemi jelleg teljes hatóerejének kibontakozását az anyagiságban! E természetes ösztön nélkül idegen maradna a szellemi erő, és nem tudná a megfelelő hatást elérni. A nemzés céljának csak másodlagos szerepe van. A legfontosabb azonban az emberben létrejövő magasba lendülés. Ezzel az emberi szellem ereje teljébe jut, elnyeri melegségét és elevenségét, e folyamattal válik úgymond teljessé. Ezért lép fel éppen ezen a ponton a teljes felelőssége!

Isten bölcs igazságossága e jelentős fordulóponton ugyanakkor nem csupán a lehetőséget adja meg az embernek, hanem még természetes ösztönzést is arra, hogy könnyedén lerázza magáról teljes karmáját, mellyel egészen eddig terhelte szabad akaratát. Így az embernek újra sikerül tökéletesen szabaddá tenni akaratát, hogy aztán tudatosan, ereje teljében állva a Teremtésben Isten gyermekévé váljon, Isten akarata szerint cselekedjen, és tiszta, fennkölt átérzésekben emelkedjék felfelé azokba a magaslatokba, ahová később, durvaanyagú testének levetése után lesz vonzva.

Ha az ember nem így cselekszik, akkor az az ő hibája; hiszen a nemi erő föllépésével elsősorban egy hatalmas, felfelé, az eszmények, a szépség és a tisztaság felé késztető lendítő erő mozdul meg benne. Ezt mindig világosan meg lehet figyelni mindkét nem romlatlan fiataljain. Innen fakad a felnőttek által sajnos gyakran csak megmosolygott ifjúkori lelkesedés, ami nem összetévesztendő a gyermekkorral. Ezért jelentkeznek ezekben az években a megmagyarázhatatlan, enyhén mélabús, a komolyság leheletével érintett érzések. Azok az órák, amikor úgy tűnik, mintha egy ifjúnak vagy egy leánynak a világ összes fájdalmát hordoznia kellene, amikor a mélységes komolyság megsejtése ragadja el őket, nem véletlenül vannak. A valóságban a gyakorta előforduló meg nem értettség érzése is sok igazságot hordoz magában. Ez a körülöttük lévő világ téves felépítésének időnként bekövetkező felismerése, mely nem is akarja, és nem is tudja megérteni a tiszta szárnyalás megszentelt hajlamát, és csak akkor elégedett, ha ezt az erőteljes, figyelmeztető érzést az érlelődő lélekben lehúzhatja az emberek számára érthetőbb, „reálisabb” és józanabb talajra, mely, úgy vélik, jobban illik az emberhez, és melyet egyoldalú észbeli értelmezésükben az egyedüli normálisnak tartanak.

De ennek ellenére megszámlálhatatlan olyan megcsontosodott materialista akad, aki életének ugyanebben az időszakában ezt komoly intelemként szintúgy megérezte, sőt imitt-amott néha még egy leheletnyi szentimentalizmussal, vagy akár bánatosan, szívesen beszél az első szerelem aranykoráról, mely akaratlanul is egy bizonyos fájdalmat fejez ki a fölött, hogy elveszített valamit, amit nem lehet pontosan megnevezni. És ebben mindegyiküknek igaza van! A legértékesebbet vették el tőlük, vagy könnyelműen maguk dobták el, amikor a munka szürke hétköznapjaiban, vagy az úgynevezett „barátok” és „barátnők” gúnyolódása miatt, vagy rossz könyvektől és példáktól vezetve szégyenkezve elásták az ékszert, melynek ragyogása később az életük folyamán imitt-amott mégis újra feltör, és ilyenkor valamiféle talányos szomorúság és vágyakozás megmagyarázhatatlan érzései egy pillanatra erősebben megdobbantják az elégedetlen szívet.

Még ha ezeket az érzéseket mindig újra gyorsan el is nyomják, és fanyar öncsúfolás közepette kinevetik, akkor is e kincs létezését bizonyítják, és szerencsére kevés az olyan, aki azt állíthatja, hogy sohasem voltak ilyesfajta érzései. Az ilyeneket csak sajnálni lehetne; hiszen sohasem éltek.

De maguk az ilyen romlott, vagy mondjuk inkább, sajnálatra méltó emberek is vágyakozást éreznek, ha alkalmuk van olyan emberrel találkozni, aki helyes hozzáállással használja ki ezt a lendítőerőt, aki ezáltal tisztává vált, és ezért bensőjében már a Földön magas szinten áll. A vágyakozás kihatása azonban az ilyen embereknél az esetek többségében előbb a saját alantasságuk és mulasztásuk akaratlan felismerése, mely aztán gyűlöletbe csap át, s ez egészen az elvakult dühöngésig képes fokozódni. Az sem ritka, hogy egy lelkileg már feltűnően magasan álló ember egész tömegek gyűlöletét vonja magára anélkül, hogy ehhez maga valóban külsőleg felismerhető okot adott volna. Az ilyen tömegek aztán nem tudnak mást, mint azt kiabálni, hogy: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Ezért volt olyan hosszú a mártírok sora, akiket feljegyzett az emberiség történelme.

A marcangoló fájdalom oka, hogy az ember olyan értékes valamit lát a másiknál, amit saját maga már elvesztett. Olyan fájdalom ez, melyet csak mint gyűlöletet ismernek fel. Ha azok az emberek, akikben több a benső melegség, akiket csak a rossz példák tartottak alacsony szinten vagy ráncigáltak le a mocsokba, találkoznak egy bensőleg magasan álló emberrel, akkor a saját maguk által el nem ért szint utáni vágyuk gyakran határtalan szeretetet vagy tiszteletet vált ki. Bárhol is jár egy ilyen nemes ember, mindig vagy szeretet, vagy ellenszenv támad körülötte. A közömbösség lehetetlen.

Egy romlatlan leány vagy romlatlan ifjú titokzatosan sugárzó bája nem más, mint a környezet által az erős rezgésekből megérzett ébredező nemi erő tiszta feltörése, s ennek a magasztosabb, nemesebb felé törekvő szellemi erővel való egyesülése! Gondosan ügyelt arra a Teremtő, hogy ez az ébredés csak olyan korban történjék az embereknél, amikor akarásuk és cselekedetük teljes tudatában lehetnek. Akkor érkezik el az az időpont, amikor az ember összekapcsolódva a benne nyugvó teljes erővel, játszva képes lerázni, és le is kellene ráznia mindent, ami a múltjában van. Sőt magától is lehullana, ha az ember a jónak az akarásához tartaná magát, amire ekkor szakadatlan késztetést érez. Akkor fáradság nélkül fel tudna emelkedni arra a szintre, ahogyan azt a megérzések helyesen sejtetik, ahová mint ember tartozik! Nézzétek a romlatlan fiatalok álmodozását! Nem más ez, mint a lendület megérzése, a minden szennyestől való szabadulni akarás, az ideálok utáni hő vágyakozás. De a sürgető nyugtalanság annak az intő jele, hogy ne pazarolják el az időt, hanem erőteljesen rázzák le karmájukat, és lássanak hozzá a szellem felfelé emeléséhez.

Ezért van a Földnek oly nagy jelentősége, ezért ez a nagy fordulópont az emberiség számára!

Van valami gyönyörűséges ebben az erőben állni, és benne és vele működni! Míg a választott irány jó. De nincs is attól szánalmasabb, mint amikor az ember egyoldalúan, vak érzéki bódulatban tékozolja el ezeket az erőket, és ezzel szellemét lebénítja, lendületének java részét elveszíti, melyre oly nagy szüksége van, hogy felfelé tudjon jutni.

És az ember az esetek zömében mégis elpazarolja ezt az értékes átmeneti időt, hagyja, hogy „bölcs” környezete téves utakra vezesse, melyek alacsony szinten tartják, és sajnos túl gyakran még lejjebb is vezetik. Ezért nem lesz képes levetni a reá akaszkodó, látását zavarossá tevő rezgéseket, melyek éppen ellenkezőleg, csak újabb erőutánpótlást kapnak, és szabad akaratát egyre jobban behálózzák, míg végül nem képes többé fölismerni azt.

Ez történik az emberi szellem első földi inkarnálódásakor. A további szükségessé váló inkarnálódásokkor az ember már egy sokkal erősebb karmát hoz magával. A karma lerázására szolgáló lehetőség azonban ennek ellenére minden alkalommal újra fennáll, és semmilyen karma sem lehet erősebb, mint az ember ereje teljébe jutó szelleme, mihelyt a nemi erő által maradéktalan kapcsolatra tesz szert az anyagisággal, melyhez viszont hozzátartozik a karma.

De ha az ember elpazarolta az időt, melyet arra kapott, hogy levesse karmáját, és ennek eredményeképpen visszaszerezze szabad akaratát, karmájába még jobban belegabalyodott, sőt talán mélyre süllyedt, még ekkor is, ennek ellenére kínálkozik egy további hatalmas szövetséges, hogy legyőzze karmáját és fölemelkedjék. A legnagyobb győztes, mely valaha is létezett, ami képes mindenen diadalmaskodni. A Teremtő bölcsessége úgy rendelte az anyagi világban, hogy az ember ne kizárólag a fent említett időszakokban találja meg a lehetőséget a gyors segítségre, hogy képes legyen megtalálni saját magát és voltaképpeni értékét, ráadásul ehhez még egy rendívül erős ösztönzést is nyer, hogy felfigyeljen rá.

E varázserő, mely minden embernek egész földi léte alatt állandóan rendelkezésére áll, készen arra, hogy segítsen, amely azonban ugyanúgy a nemi erő és a szellemi erő kapcsolatából ered, és képes a karmát lerázni, a szeretet! Nem a durvaanyagú világ vágyakozó szeretete, hanem a magasztos, tiszta szeretet, mely semmi mást nem ismer és nem akar, mint a szeretett ember javát, mely soha nem magára gondol. A szeretet is beletartozik az anyagi teremtésbe, és nem kíván lemondást, aszkézist, hanem a másiknak mindig csak a legjobbat akarja, érte aggódik, vele szenved, de megosztja vele az örömét is.

Az ilyen szeretet alapját a romlatlan ifjaknál, a nemi erő kezdetekor fellépő ideálok utáni vágyakozáshoz hasonló érzések jelentik, de a felelősségteljes, tehát érett embereket is, minden képességüket latba vető legteljesebb erőkifejtésre, sőt egészen a hősiességig sarkallja, úgyhogy alkotóerejükkel és harci kedvükkel a lehető legtöbbet viszik véghez. Az életkor nem határolja be a lehetőségeket! Mihelyt az ember teret enged a tiszta szeretetnek, legyen az akár a férfi nő iránti szeretete, vagy fordítva, esetleg egy barát vagy barátnő, szülő, vagy gyermek iránt érzett szeretet, mindegy, csak tiszta legyen, mert akkor első ajándékként az embernek alkalmat ad minden karmájának levetéséhez, mely így már csak pusztán „szimbolikusan” fog oldódni, *(Lásd 37. előadás: Szimbolika az emberi sorsban) hogy felvirágoztassa a szabad és tudatos akaratot, mely csak felfelé a magasba tud irányulni. Természetes következményként aztán megkezdődik a fölemelkedés, a megszabadulás a méltatlan láncokból, melyek lenn, kötve tartották.

A tiszta szeretet ébredezésekor az elsőként mozgolódó intuitív érzés az, hogy az ember nem érzi magát méltónak a szeretett másikhoz. E folyamatot más szavakkal úgy is le lehet írni, hogy ez a szerénység és az alázat ébredezése, tehát két hatalmas erény elnyerése. Ehhez csatlakozik a vágy, hogy az ember oltalmazón a másik fölött tartsa kezét, hogy ne érhesse őt bántalom, hanem útja virágokkal övezett, napfényes ösvényen vezessen. Az, hogy „a tenyeremen akarlak hordozni”, nem üres mondás, hanem egészen pontosan jellemzi a felfelé törő ösztönszerű érzést. Ebben az érzésben azonban benne rejlik az ember saját személyiségének a feladása, a másik szolgálatának erős akarása, ami már maga elég lehetne ahhoz, hogy rövid időn belül levessen minden karmát, ha akarása kitart, és esetleg nem pusztán érzéki ösztönöknek ad helyet. Végül a tiszta szeretethez járul még az ember abbeli hő vágya, hogy a szeretett másikért valami igazán nagyot és nemeset tudjon tenni, a másikat még pillantásával sem, gondolattal, szóval, még kevésbé valamilyen visszatetszést keltő cselekedettel meg ne sértse, vagy meg ne bántsa. Megelevenedik a másik ember iránti legfinomabb figyelem.

Az a fontos, hogy megőrizzük e tiszta intuitív érzések erejét, és minden más fölé állítsuk. Akkor majd senki sem fog a másiknak semmi rosszat akarni vagy tenni. Egyszerűen nem lesz rá képes, ellenkezőleg, a legjobb védelemre talál benne, a legnagyobb erőre, a legjóindulatúbb tanácsadóra vagy segítőre.

Ezért Krisztus is mindig újra és újra a szeretet mindenhatóságára mutatott rá! Csak a szeretet győz le mindent, képes mindenre. Persze mindig csupán akkor, ha ez nem csak a földi követelőző szeretet, mely a féltékenységet és a vele rokon szenvedélyeket hordozza magában.

Ezzel a Teremtő bölcsességében egy mentőövet dobott a Teremtésbe, mellyel minden ember nem csupán egyetlen egyszer találkozik földi életében, hogy megkapaszkodjék benne és fellendítse magát általa!

E segítség itt van mindenki számára. Nincs tekintettel sem korra, sem nemre, nem tesz különbséget se szegény, se gazdag, előkelő vagy alacsony származás között. Ezért a szeretet Isten legnagyobb ajándéka. Aki ezt megértette, az biztos lehet abban, hogy minden ínségből és minden mélységből megmenekül! Kiszabadítja magát, s a leggyorsabban és legkönnyebben nyer újra tiszta szabad akaratot, mely felfelé vezeti.

És még ha oly mélységekben feküdne is, melynek kétségbe kell ejtenie, a szeretet a viharhoz mérhető erejével képes a magasba ragadni a Fényhez, Istenhez, aki maga a Szeretet. Mihelyt az emberben valamilyen indíttatásra megmozdul a tiszta szeretet, akkor a legközvetlenebb kapcsolatba lépett Istennel, minden szeretet Ősforrásával, és ezzel a legerősebb segítséggel is. De ha az embernek mindene meg is volna, szeretet pedig nem lenne benne, akkor csak olyan lenne, akár a zengő érc vagy pengő cimbalom, melegség nélkül, élet nélkül... semmi lenne!

De ha valamelyik embertársa iránt mégis igaz szeretet ébred benne, mely csak arra törekszik, hogy Fényt és örömöt hozzon a szeretett embernek, esztelen vágyakozással nem akarja leráncigálni, hanem védelmezve a magasba emelni, akkor szolgálja őt anélkül, hogy a voltaképpeni szolgálás tényének tudatában lenne, mert így önzetlenebbül adakozó és ajándékozó emberré teszi magát. És ez a szolgálás kivívja számára a szabadságot!

Sokan mondják majd ezen a ponton: hát pontosan így csinálom én is, vagy legalábbis igyekszem így csinálni! Minden erőmet latba vetve igyekszem feleségem vagy családom földi életét megkönnyíteni, örömöket kínálni nekik, és közben megteszek mindent, hogy elég anyagi eszközt teremtsek arra, hogy kényelmes, kellemes életet biztosíthassak nekik, és gondtalanok legyenek. Ezrek fogják verni a mellüket, emelkedett hangulatban fogják magukat érezni, és ki tudja milyen jónak és nemesnek fogják magukat tartani. Tévednek! Nem ez az élő szeretet! Az élő szeretet nem ennyire egyoldalúan földi, hanem ezzel együtt sokkal erősebben ösztökél a magasztos, nemes, eszményi felé. Persze senki sem feledkezhet meg büntetlenül, tehát anélkül, hogy valamilyen hátrányt ne szenvedne, a földi szükségletekről, nem szabad figyelmen kívül hagynia őket, de gondolkodása és cselekvése fő tárgyává sem válhatnak. Mindezek fölött lebeg a nagy és erős, sokak számára oly titokzatos óhaj, hogy önmaga előtt is valóban olyanná tudjon válni, mint amilyennek azok tartják, akik szeretik. És ez az óhaj az igaz út! Mindig csak felfelé vezet.

Az igaz, tiszta szeretetet nem kell jobban elmagyarázni. Minden ember egészen pontosan érzi, milyen. Az ember gyakran csak önmagát próbálja ámítani, amikor látja saját hibáit, és világosan ráérez arra, hogy valójában mennyire távol áll attól, hogy igazán, tisztán szeressen. De ha ezt fölismerte, össze kell magát szednie, nem szabad tétovázva megállnia és végül mindent feladnia; hiszen igaz szeretet nélkül nem létezik számára szabad akarat!

Mennyi alkalmuk kínálkozik az embereknek arra, hogy összeszedjék magukat és a magasba emelkedjenek, és mégsem használják ki. A többség panaszkodása és keresése ezért nem igazi! Egyáltalán nem akarnak semmit, mihelyt valamivel saját maguknak is hozzá kell járulniuk, legyen ez akár csak a szokásaik és nézeteik kis átalakítása. Legnagyobb részt hazugságról, önámításról van szó! Istennek kell hozzájuk eljönnie, és magához emelnie őket anélkül, hogy szeretett kényelmüket és önimádatukat fel kelljen adniuk. Akkor esetleg rászánnák magukat, hogy csatlakozzanak, de nem úgy, hogy Istentől ne várnának még külön köszönetet is érte.

Hagyjátok e heréket, menjenek a maguk útján a pusztulásba! Nem érdemlik meg, hogy bárki is fáradozzon értük. Panaszkodva és imádkozva újból és újból el fognak menni a számukra kínálkozó alkalmak mellett. De ha az ilyen embernek mégis meg kellene egyszer ragadnia az alkalmat, akkor azt minden bizonnyal megfosztaná legnemesebb ékességeitől, a tisztaságtól és önzetlenségtől, hogy a szenvedélyek sarába rángassa le e drága kincset.

A keresőknek és tudással rendelkezőknek végre össze kellene szedniük magukat, és ki kellene kerülniük az ilyen embereket! Ne gondolják, hogy Istennek tetsző dolgot csinálnak, ha Igéjét és Szent Akaratát olcsón körbehurcolják, és másokat tanítva állandóan kínálgatják, hogy már-már azt a látszatot keltik, mintha a Teremtőnek kellene hívei által könyörögnie, hogy kiterjessze követői körét. Ez az Ige beszennyezése, ha olyanoknak kínálják, akik piszkos kezekkel nyúlnak érte. Nem szabad elfelejteni a mondást, mely tiltja, hogy az ember „a disznók elé szórja a gyöngyöket”.

És az ilyen esetekben sem történik más. Szükségtelen időpazarlás, melyet ilyen mértékben nem lehet többé eltékozolni anélkül, hogy visszahatva ne váljék károssá. Csak a keresőknek kell segíteni.

A sok emberben felmerülő nyugtalanság, a szabad akarat hollétének kutatása és keresése teljesen indokolt, és annak a jele, hogy a keresésnek itt a legfőbb ideje. A tudatalatti sejtelem, hogy egyszer túl késő lehet, felerősíti az érzést. Ez tartja most a keresést állandóan életben. Mindez mégis nagyrészt hiába van. Ma az emberek többsége nem képes többé használni szabad akaratát, mert túlságosan behálózta önmagát!

Eladták és elkótyavetyélték... semmiért!

Ezért azonban nem tehetik Istent felelőssé, mint ahogy azt minden elképzelhető magyarázattal egyre újra megpróbálják, hogy a rájuk várakozó saját felelősség gondolata alól kibúvót találjanak, csupán saját magukat okolhatják. És még ha a legfanyarabb keserűséggel és legmaróbb fájdalommal lenne is átitatva ez az önvád, akkor sem lenne elég erős ahhoz, hogy valahogy is ellensúlyozhassa az elveszített kincs értékét, mely értelmetlenül el lett fojtva vagy el lett tékozolva.

De mihelyt az ember komolyan igyekszik, mindennek ellenére még meg tudja találni az utat szabad akarata visszanyeréséhez. Persze mindig csak akkor, ha ezt lelke legmélyéből kívánja. Ha ez a kívánság tényleg él benne, és sosem lankad. A legforróbb módon kell ezután vágyakoznia. És még ha teljes földi életét kellene is ráfordítania, csak nyerhetne általa; hiszen égetően fontos, hogy az ember visszanyerje szabad akaratát! Visszanyernie helyett azt is mondhatnánk kiásnia vagy tisztára mosnia. Lényegében ugyanaz jelentik.

De ameddig az ember csak gondol rá és töpreng rajta, semmit sem ér el. A legnagyobb erőfeszítésnek és kitartásnak is csődöt kell mondania, mert gondolkodással és töprengéssel sose képes az idő és tér határát átlépni, tehát egészen addig a pontig eljutni, ahol a megoldás található. És mivel a gondolkodás és a töprengés jelenleg minden kutatás legfontosabb útjának számít, ezért semmilyen kilátás sincs arra, hogy a pusztán földi dolgokon túl bármi másban előrelépést lehessen várni. Ez akkor lenne lehetséges, ha ebben gyökeresen megváltoznának az emberek.

Használjátok ki a földi élet idejét! Gondoljatok a nagy fordulópontra, mely mindig magával hozza a teljes felelősséget!

A gyermek még szellemileg azért kiskorú, mert a nemi erő még nem teremtette meg a kapcsolatot a szellemi és anyagi világ között. Csak abban a pillanatban, amikor ez az erő megjelenik, akkor válnak intuitív képességei olyan erőssé, hogy képesek az anyagi teremtést átjárni, belehatolni, átalakítani és újjáalakítani, s a gyermek így önműködően átveszi a teljes és tökéletes felelősséget. Korábban a kölcsönhatás sem annyira erős, mivel intuitív képessége sokkal gyengébben hat. A karma az első földi inkarnálódáskor *(az ember belépésekor a földi létbe) ezért nem lehet olyan hatalmas, s legfeljebb a születéskor van szerepe azoknak a körülményeknek a meghatározásában, amelyek közé a szellem születik, hogy földi életében e körülmények segítsenek neki felismerni saját tulajdonságait, s segítségükkel fel tudja karmáját oldani. Ilyen esetben nagy szerepet játszanak az azonos jellegűek vonzási pontjai. De mindezek a hatások gyengék csupán. A tényleges, erőteljes és mélyreható karma csak akkor lép fel, amikor az emberben a nemi erő összekapcsolódik a szellemi erővel, s így az ember nem csupán teljes értékűvé válik az anyagi világban, hanem, ha megfelelően alkalmazkodik, azt minden vonatkozásban messze felül tudja múlni.

Eddig az időpontig a Sötétség, a rossz sem képes az emberekhez közvetlenül hozzáférni. A gyermeket megvédi mindettől az a szakadék, mely az anyagi világ és közte húzódik. Mintha el volna szigetelve. Hiányzik a híd.

Ezért sok olvasónak az is érthetőbbé válik, miért élveznek a gyermekek sokkal nagyobb, szinte már közmondásos védelmet a rossztól. Azonban ugyanazon az úton, amely a hidat alkotja a fellépő nemi erő számára, melyen az ember ereje teljében kivonulhat küzdeni, természetesen minden más is el tud hozzá jutni. Ez azonban semmi esetre sem történhet meg korábban, csak akkor, amikor már rendelkezik a szükséges védelem erejével. Egyetlen pillanatig sem áll fönn egyenlőtlenség, mely mentségül szolgálhatna.

Ezzel óriási mértékben megnő a szülők felelőssége! Jaj azoknak, akik felesleges gúnnyal vagy téves neveléssel, vagy akár rossz példákkal, melyekhez az élet számtalan területén megnyilvánuló törtetés is hozzátartozik, megfosztják saját gyermekeiket annak a lehetőségétől, hogy karmájukat levessék és fölemelkedjenek. A földi élet kísértései amúgy is mindenfelé csábítgatnak. És ha a serdülőknek nem magyarázzák el voltaképpeni hatalmi állásukat, akkor vagy egyáltalán nem, vagy túl kis mértékben alkalmazzák erejüket, vagy a legfelelőtlenebb módon elpazarolják, vagy akár egyenesen méltatlanul és rosszul alkalmazzák azt.

Így a tudatlansággal egyre erőteljesebben jelentkezik az elháríthatatlan karma, sugárzásait valamilyen hajlam révén fejti ki ez iránt vagy az iránt, s a döntések meghozatalakor már jó előre annyira befolyásolja és korlátozza a tényleges szabad akaratot, hogy az kötötté válik. Innen ered az is, hogy az emberek többsége ma már nem tudja érvényesíteni saját szabad akaratát. Az emberek saját hibájukból kötötték meg, láncolták le, s döntötték magukat szolgasorsba. Mily gyerekesen és szégyentelenül cselekednek az emberek, amikor megpróbálják visszautasítani a feltétlen felelősség gondolatát, és inkább a Teremtőnek tesznek szemrehányást igazságtalansága miatt! Mily nevetségesen hangzik, ha azt állítják, hogy soha nem is volt semmilyen szabad akaratuk, hanem vezetve, lökve, csiszolva és alakítva vannak anélkül, hogy bármit is tudnának ellene tenni.

Bárcsak egyetlen pillanatra is rá akarnának ébredni, hogy voltaképpen mily siralmas szerepet játszanak, amikor ilyet tesznek. Ha egyszer mindenek előtt saját magukat akarnák végre igazán kritikusan szemügyre venni, figyelembe véve a nekik kölcsönzött hatalmi állást, hogy felismerjék, milyen értelmetlenül fecsérlik el e hatalmat jelentéktelen és értéktelen mulandóságokra, hogyan emelnek ehelyett limlomokat megvetendő rangra, s nagynak érzik magukat olyan dolgokban, amelyekben viszont oly kicsinynek kell látszaniuk ahhoz képest, hogy mi tényleges emberi rendeltetésük a Teremtésben. A ma embere olyan, mint az a férfi, akire ugyan egy egész országot bíztak, de idejét ennek ellenére a legközönségesebb gyermekjátékokra pazarolja!

Az csak természetes, mást nem is lehetne várni, mint hogy az embernek adatott roppant erőknek szét kell őt zúzniuk, ha nem tudja, hogyan irányítsa azokat.

Itt a legfőbb ideje, hogy végre fölébredjen! Az embernek maradéktalanul ki kellene használnia az időt és a kegyelmet, melyet minden földi élet révén ajándékként kap. Nem is sejti, mennyire sürgető a helyzet. Abban a pillanatban, amikor újra szabaddá teszi a most még kötött akaratát, a segítségére lesz minden, ami most gyakran látszólag ellene van. Még a csillagok sokak által rettegett sugárzásai is csupán azért vannak, hogy segítsenek neki. Mindegy, milyen jellegűek.

És erre mindenki képes, még akkor is, ha karmája hatalmas súllyal nehezedik rá! Még akkor is, ha a csillagok sugárzásai túlnyomóan kedvezőtleneknek tűnnek. A sugárzások csakis azért hatnak kedvezőtlenül, mert akarata nem szabad. De ebben az esetben is csak látszólag; hiszen a valóságban javára van, ha nem tud sehogy másként segíteni magán. Arra kényszerítik, hogy védekezzen, ébredjen fel és éber legyen.

A csillagok sugárzásaitól való félelem persze alaptalan, mivel általuk mindig csak azok a karmaszálak hatnak ki mint kísérő jelenségek, melyek az adott személyhez kötődnek. A csillagok sugárzásai csak csatornákat alkotnak, melyekbe az adott időben az embert körüllebegő teljes karma be van vonzva, feltéve, hogy karmája jellege megegyezik a mindenkori sugárzások jellegével. Ha tehát a csillagok sugárzásai kedvezőtlenek, akkor ebbe a csatornába csak az ember számára kedvezőtlen karma fog kerülni, mely pont megfelel a sugárzások jellegének, és nem másféle. Ugyanez vonatkozik a kedvező sugárzásokra is. Az így összegyűjtve vezetett karma kihatása az ember számára is egyre érezhetőbb. De ahol nem esedékes semmilyen rossz karma, ott a csillagok kedvezőtlen sugárzásai sem hathatnak rosszul. Az egyik a másiktól elválaszthatatlan. Ebben is a Teremtő nagy szeretetét ismerjük fel. A csillagok ellenőrzik vagy irányítják a karma kihatásait. Ezért a rossz karma nem tudja hatását egyfolytában kifejteni, hanem közben időt is kell az embernek hagynia, hogy föllélegezzék, mert a csillagok váltakozva sugároznak, és a rossz karma nem tud akkor kihatni, amikor a sugárzások kedvezőek! Meg kell szakadnia, és addig kell várnia, amíg újra fel nem lépnek a kedvezőtlen sugárzások, ezért tehát nem oly könnyen nehezedhetik teljes súlyával az emberre. Ha valaki rossz karmája mellett nem lebeg ott a jó is, mely a csillagok kedvező sugárzásaikor fejti ki hatását, akkor a kedvező sugárzások által legalább annyi történik, hogy a szenvedés a kedvező besugárzás idejére abbamarad.

Így illeszkedik itt is a történés egyik fogaskereke a másikba. Szigorú logikával és következetességgel vonja maga után egyik a másikat, és ezzel egy időben ellenőrzik is egymást, hogy semmilyen szabálytalanság se történhes­sék. Így megy ez egyre tovább, mint egy óriás fogaskerékrendszerben. Szigorúan és pontosan illeszkednek a kerekek fogai, egyik a másikba minden oldalról, mindent továbbmozgatnak, előre, a fejlődés irányába hajtanak.

Ennek az egésznek a közepén azonban az ember áll, a reá bízott mérhetetlen erővel, hogy akarásával megszabja e mérhetetlen nagy fogaskerékrendszernek az irányt. De mindig csak önmaga számára! Felfelé vagy lefelé vezetheti őt a fogaskerékrendszer. A végcél szempontjából egyedül a beállítottság a döntő.

De a Teremtés fogaskerékrendszere nem merev anyagból készült, hanem minden eleven formákból és lényekből áll, melyek együttműködnek és még erőteljesebb benyomást tesznek. Az egész csodálatos szövedék azonban pusztán arra szolgál, hogy segítsen az embernek, feltéve, hogy az ember ezt nem zavarja azzal, hogy gyermetegen elpazarolja, és tévesen használja fel a neki adott hatalmat. Végre másképp kell beilleszkednie, hogy azzá tudjon válni, aminek lennie kell. Engedelmeskedni a valóságban nem jelent mást, mint megérteni! Szolgálni annyi, mint segíteni. De segíteni azt jelenti, uralkodni. Rövid időn belül mindenki szabaddá teheti akaratát, olyanná, amilyennek lennie kell. Így megváltozik minden, mert előbb bensőleg változtatta meg magát.

De ezrek és ezrek számára, sőt milliók számára lesz túl késő, mert nem akarnak mást. Természetes, hogy a helytelenül alkalmazott erő szétrombolja a gépet, mely különben szolgálhatta volna, hogy áldásos munkát végezzen.

És ha ez bekövetkezik, akkor egyszerre csak minden tétovázónak újra eszébe jut az imádkozás, de már nem lesznek képesek megtalálni a megfelelő módot, az egyedülit, mely segítséget hozhatna. Mihelyt felismerik a bukást, kétségbeesésükben gyorsan átkozódásba csapnak majd át, és vádaskodva azt fogják állítani, hogy nincs Isten, ha ilyesmit megenged. Sem a rendíthetetlen Igazságosságban nem akarnak hinni, sem abban, hogy hatalom adatott nekik arra, hogy még mindent időben megváltoztassanak. És hogy ezt elég gyakran elmondták nekik.

De gyermeteg daccal olyan szerető Istenre vágynak, aki megfelel elképzeléseiknek, s mindent megbocsát. Csak ha ilyen, akarják nagyságát elismerni! Mit kellene ennek az Istennek elképzeléseik szerint azokkal tennie, akik mindig komolyan keresték őt, de akiket éppen e keresés miatt azok tapostak el, gúnyoltak ki és üldöztek, akik megbocsátásra várakoznak?

Balgák, akik a mindig újra maguk által választott vakságban és süketségben rohannak a pusztulásba, akik saját pusztulásukon buzgólkodnak. Nyugodtan át lehet az ilyeneket engedni a Sötétségnek, mely felé csökönyösen, mindent jobban tudni akarva igyekeznek. Csak saját tapasztalásuk révén térhetnek még észhez. Ezért lesz a Sötétség a legjobb iskolájuk. De elérkezik a nap, az óra, amikor erre is túl késő lesz, mert már nem lesz elég idejük arra, hogy miután végre az átélés által felismerésre jutottak, még ki tudják magukat tépni a Sötétség szorításából, és felemelkedjenek. Ezért itt az idő, amikor végre komolyan kell foglalkozni az Igazsággal.

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]