Az Igazság Fényében

Grál-üzenet Abdrushintól


1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
Deutsch
English
Francais
Español
Português
Русский
Український
Česky
Slovensky
Obsah


15. A születés titka

Ha az emberek azt mondják, nagy igazságtalanság rejlik abban, hogy ki milyen körülmények közé születik, akkor nem tudják, mit beszélnek!

Egyesek nagy állhatatosan állítják: „Ha létezik igazságosság, akkor hogyan születhetnek gyermekek örökletes betegséggel! Az ártatlan gyermeknek is viselnie kell a szülők bűneit.”

Mások azt mondják: „Az egyik gyermek gazdagságba, a másik koldusszegénységbe és ínségbe születik. Hát hogyan hihet így az ember az igazságosságban.”

Vagy: „Még ha feltételezhető is, hogy a szülőknek bűnhődniük kell, akkor sem helyes, hogy ez a gyermek betegsége és halála által történjék. Hiszen a gyermeknek így ártatlanul kell szenvednie.”

Ezrével kavarognak ilyen és hasonló vélemények az emberek között. Még komoly keresők is gyakran törik rajta a fejüket.

Az egyszerű magyarázat, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek, ám mindent jóra fordítanak”, még nem szünteti meg a „miért” utáni vágyat. Aki ezzel megelégszik, annak elfásultan bele kell törődnie, vagy azonnal el kell nyomnia minden kérdő gondolatot, mint helytelent.

Nem így kell ennek lennie! Az ember úgy talál rá a helyes útra, ha kérdez. Az eltompultság vagy az erőszakos elnyomás csak a rabszolgaságra emlékeztet. Isten azonban nem rabszolgákat akar! Nem azt akarja, hogy az ember eltompultan beletörődjék a dolgok menetébe, hanem hogy szabadon, tudatosan felfelé tekintsen. Fenséges, bölcs rendelkezéseinek nincs arra szükségük, hogy misztikus sötétségbe legyenek burkolva, mert nagyságuk és tökéletességük még magasztosabbá és érinthetetlenebbé válik, ha szabadon átlátjuk őket! Megváltoztathatatlanul és megvesztegethetetlenül, egyenletes nyugalommal és biztossággal, feltartóztathatatlanul végzik örök munkájukat. Nem törődnek az emberek haragjával vagy elismerésével, tudatlanságukkal sem, hanem mindenkinek külön-külön egészen a legfinomabb árnyalatokig azt adják vissza érett gyümölcsként, amit ő magként elvetett.

„Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek” mondja a népnyelv oly találóan a Teremtés egészében fellelhető kérlelhetetlen kölcsönhatás működéséről, a Teremtés rendíthetetlen törvényei ugyanis magukban hordozzák és érvényre juttatják Isten igazságosságát. Az igazságosság a Teremtés törvényein keresztül csörgedezik, folyik és áramlik, majd eláraszt minden embert, mindegy, hogy azok óhajtják-e vagy sem, átadják-e neki magukat vagy ellenállnak neki, úgy kell majd fogadniuk, mint igazságos büntetést és bűnbocsánatot, vagy mint jutalmat, amikor felemelkednek.

Ha valamelyik zúgolódó vagy kétkedő akár egyetlen egyszer is bepillanthatna a szigorú szellem által átjárt és hordozott finomanyagú hullámzásba és annak szövedékébe, mely áthatja, átfogja az egész Teremtést, és amelyben a Teremtés nyugszik, s amely maga is a Teremtés része, oly eleven, akár Isten örökké működő szövőszéke, megszégyenülve rögvest elnémulna, és megdöbbenve ismerné fel elbizakodottságát, amely szavaiban rejlik. A nyugodt fennköltség és megbízhatóság, amit meglátna, arra kényszerítené, hogy bocsánatért esedezve a porba hulljon. Mily kicsinek is gondolta Istenét! És milyen mérhetetlen nagyságot talál műveiben. Akkor majd belátja, hogy még legmagasztosabb földi fogalmaival is csak lebecsülni próbálta Istent, a hatalmas mű tökéletességét azzal a hasztalan fáradozással próbálta lebecsülni, hogy olyan kicsinyes, szűk korlátok közé erőltette, melyeket az ész túlfejlesztése teremtett, az észé, amely soha sem képes tér és idő fölé emelkedni. Az embernek nem szabad elfelejtenie, hogy ő Isten művében él, önmaga is e mű egy része, és feltétlen alá van rendelve e mű törvényeinek.

A mű azonban nem csupán a földi szemmel látható dolgokat öleli fel, hanem a finomanyagú világot is, amely a voltaképpeni emberi lét és emberi tevékenység legnagyobb részét foglalja magába. A mindenkori földi életek csupán annak kicsiny részei, de mindig nagy fordulópontjai.

A földi születés mindig csak egy külön szakasz kezdetét jelenti az ember teljes létében, egyáltalán nem létének kezdetét.

Amikor az ember, mint ember, megkezdi pályáját a Teremtésben, akkor még szabad, nem kötődnek hozzá sorsfonalak, melyek majd csak akarása által indulnak ki belőle és futnak a finomanyagú világba, útközben pedig az azonos jellegűek vonzereje által egyre erősebbé válnak, más fonalakkal kereszteződnek, egymásba szövődnek és visszahatnak az előidézőre, akivel kapcsolatban maradnak, s így idézik elő annak sorsát, vagy karmáját. Az egyidejűleg visszaáramló fonalak kihatásai egymásba folynak, miáltal az eredetileg éles, jellegzetes színek más árnyalatot kapnak, és közösen új képeket hoznak létre. *(Lásd 6. előadás: Sors) Az egyes fonalak addig alkotják a visszahatások útját, ameddig létrehozójuk bensőjével még kapaszkodási lehetőséget kínál a velük azonos jellegű hatások számára, ameddig ezt az utat maga nem ápolja többé és nem tartja frissen, miáltal a fonalak nem tudnak többé rögzülni, képtelenek többé megkapaszkodni, és elszáradva le kell róla hullaniuk, mindegy, hogy a fonalak jók vagy rosszak.

Minden sorsfonal tehát egy cselekedetre irányuló döntéskor fellépő akarat tette által nyer finomanyagúlag formát, elhagyja létrehozóját, de ennek ellenére továbbra is rögzül benne, és így alakítja ki a biztos utat az azonos jellegekhez, azokat erősítve, ugyanakkor azonban erejükből táplálkozva, abból az erőből, ami majd visszaáramlik az úton a kiindulóponthoz. E folyamatban rejlik a segítség, amely a jóra törekvő emberekhez érkezik, ahogy az megígértetett, benne rejlik azonban az a tény is, hogy „a rossznak, tovább szaporítva, rosszat kell szülnie”. *(Lásd 30. előadás: Az ember és szabad akarata)

E létrehozott szálak visszahatásai, melyekhez az ember nap mint nap újakat fűz, eredményezik minden ember sorsát, amelyet önmagának teremtett, és amelynek alá van rendelve. Közben ki van zárva bárminemű önkény, tehát minden igazságtalanság is. A karma, amelyet az ember magával hordoz, amely egyoldalú eleve elrendeltségnek tűnik, a valóságban csupán az ő saját múltjának a feltétlen következménye, amennyiben az a kölcsönhatás révén még nem oldódott fel.

Az ember létének tényleges kezdete mindig jó, és sokak esetében a vége is az, azok kivételével, akik önmagukat pusztítják el azáltal, hogy előbb saját maguk önszántukból nyújtottak kezet a rossznak, amely azután teljesen belerántotta őket a pusztulásba. Változások mindig csak a közbülső időben történnek, a belső alakulás és érés idejében.

Az ember tehát mindig maga formálja eljövendő életét. Ő szolgáltatja a fonalakat és ezáltal ő határozza meg köntöse színét és mintáját is, melyet a kölcsönhatás törvénye által Isten szövőszéke számára készít.

Gyakran messze, az ember távoli múltjában rejlenek az okok, melyek meghatározóan hatnak azokra a körülményekre, amelyek közé a lélek születik, ahogy arra az időszakra is, amelynek hatásai alatt a gyermek a földi világba lép, hogy majd földi léte folyamán folytonosan hatást gyakoroljon rá, és azt érje el, amire éppen e léleknek van szüksége a feloldozáshoz, csiszolódásához, karmája levetéséhez és további fejlődéséhez.

De ez sem egyoldalúan csupán a gyermek részére történik, mert a szálak önműködően úgy fonódnak, hogy a földi körülményekben is kölcsönhatás alakuljon ki. A szülők éppen azt adják a gyermeknek, amire annak fejlődéséhez szüksége van, és fordítva, a gyermek is azt adja szüleinek, amire azoknak szükségük van, legyen az akár jó vagy rossz; hiszen a továbbfejlődéshez és a felemelkedéshez természetesen az is hozzátartozik, hogy az ember megszabadul a rossztól azáltal, hogy a rosszat megtapasztalja, és mint olyat, rossznak ismeri fel és elveti. Az erre szolgáló alkalmat pedig mindig a kölcsönhatás teremti meg. A kölcsönhatás nélkül az ember soha sem tudna valóban megszabadulni a múltbéli dolgoktól. Tehát a kegyelem felbecsülhetetlen ajándékaként a kölcsönhatás törvényében rejlik a szabadsághoz vagy a felemelkedéshez vezető út. Ezért egyáltalán nem lehet büntetésről beszélni. A büntetés téves kifejezés, hiszen éppen a kölcsönhatásban rejlik a leghatalmasabb szeretet, a Teremtő megbocsátásra és szabadulásra nyújtott keze.

Az ember Földre érkezése a fogantatásból, az inkarnációból és a megszületésből áll. Az inkarnáció az ember voltaképpeni belépése a földi létbe. *(Lásd 7. előadás: Az ember teremtése)

Ezrével vannak olyan fonalak, melyek részt vesznek egy inkarnáció meghatározásában. Azonban a Teremtés ezen eseményeiben is mindig a lehető legfinomabb árnyalatú igazságosság nyilvánul meg, és valamennyi érintett személy támogatását szolgálja.

Ezért a gyermek születésének sokkal nagyobb jelentősége és értéke van, mint azt általában gondolják. Hiszen amikor a gyermek a földi világba lép, a Teremtő új, rendkívüli áldását kapja, s a gyermekkel együtt a szülők is, sőt a testvérek és mindazok, akik a gyermekkel kapcsolatba kerülnek, mert ezáltal mindannyian lehetőséget kapnak arra, hogy valamilyen módon előbbre jussanak. A szülőknek a szükségessé vált betegápolás, nehéz aggodalom vagy bánat révén adatik meg az alkalom arra, hogy szellemileg gyarapodjanak, ez lehet akár egyszerű eszköz valamilyen cél elérésére, vagy akár egy régi vétek tényleges feloldozása, sőt talán valamilyen fenyegető karma előzetes feloldozása is. Nagyon gyakran megesik, amikor valakiben már felébredt a jó akarás, hogy saját súlyos betegsége, melynek őt magát kellene karmaként eltalálnia a kölcsönhatás törvénye alapján, jó akarása következtében kegyelemből előre feloldódik azáltal, hogy szabad döntéséből önfeláldozóan gondoskodik valaki más vagy saját gyermekéről. Tényleges feloldozás csupán az átérzésben, a teljes átélésben történhet meg. Ha az ember igaz szeretetből ápol, azt gyakran jobban átérzi, mint saját betegségét. Mélyebben átérzi az aggodalmat, a fájdalmat a gyermeke vagy olyan valaki betegségénél, akit az ember tényleg szeretett felebarátjának tekint. Éppolyan mély az öröme is annak felépülésekor. És már egymaga ez az erős átélés olyan mély nyomokat hagy a belső érzékekben, a szellemi emberben, hogy mássá alakítja, ezzel az átalakulással pedig olyan sorsfonalakat vág el, melyeknek különben még el kellett volna őt találniuk. A fonalak átvágásakor vagy lehullásakor azok kifeszített gumiként iramodnak vissza a túlsó oldalra, a velük azonos jellegű finomanyagú központok felé, melyekre már csak azok egyedüli vonzereje hat. E folyamat kizárja, hogy a fonalak a továbbiakban bármilyen hatást gyakoroljanak az átalakult emberekre, mert hiányzik a hozzájuk vezető összekötő út.

Ebben a formában ezernyi különböző módja van a feloldozásnak, ha az ember szabad akaratából és szívesen, szeretetből valamilyen kötelezettséget vállal magára valaki iránt.

Ennek a legjobb példáit Jézus mutatta meg példabeszédeiben. Az ilyen tettek jó eredményeire egészen világosan rámutatott a hegyi beszédben és az összes többi beszédében is. Közben mindig a „felebarátról” beszélt, és ezzel a legjobb utat mutatta a karma feloldása és a felemelkedés legegyszerűbb, legéletszerűbb formája felé. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, intett, és átadta vele minden felemelkedéshez vezető kapu kulcsát. Nem fontos, hogy minden esetben betegségről legyen szó. A gyermekek a róluk való szükséges gondoskodás által, valamint nevelésük által a legtermészetesebb módon oly sok alkalmat kínálnak erre, hogy azok mindent magukban rejtenek, ami feloldozásként egyáltalán csak szóba jöhet. És ezért hoznak a gyermekek áldást, mindegy, hogyan születnek és fejlődnek!

Ami a szülőkre vonatkozik, az vonatkozik a testvérekre és mindazokra is, akik sokat vannak gyermekek között. Az új földi polgár révén számukra is alkalom nyílik arra, hogy nyerjenek, azáltal hogy igyekeznek, akár csupán úgy, hogy elhagyják rossz tulajdonságaikat vagy hasonló dolgaikat, türelmesebbekké válnak vagy különböző jellegű gondos segítségnyújtást vállalnak.

Ám maga a gyermek sem kap kevesebb segítséget. A születéssel mindegyik megkapja annak lehetőségét, hogy megtegye a felfelé vezető út egy hatalmas szakaszát! Ahol ez nem történik meg, ott maga az illető a hibás. Hiszen ő maga nem akarta. Ezért minden születést Isten kegyes ajándékának kell tekinteni, mely egyformán kerül elosztásra. Még ha valakinek nincs is saját gyermeke, és magához vesz egy idegen gyermeket, az sem részesül kevesebb áldásban, hanem az örökbefogadás tette által még gazdagabban lesz megjutalmazva, amennyiben az örökbefogadás a gyermek érdekében történt és nem saját szükséglete kielégítésére.

Egy szokványos inkarnálódás esetén a szellemileg azonos jellegűek vonzereje vezető szerepet játszik, közreműködve a kölcsönhatásban. Olyan tulajdonságok, amelyeket az emberek örökölt tulajdonságoknak tekintenek, a valóságban nem örököltek, hanem kizárólag erre a vonzerőre lehet visszavezetni. Nincs semmi, amit a gyermek szellemileg az anyától vagy az apától örököl, mert ő önmagában ugyancsak teljes ember, mint maguk a szülők, csupán velük azonos jellegeket hordoz magában, melyek révén vonzást érzett.

De nem pusztán az azonos jellegűek e vonzereje az, melynek hatása mérvadó az inkarnálódáskor, hanem még más, aktív sorsfonalak is közrejátszanak, melyekhez az inkarnálódó lélek kötődik, s melyek valamilyen módon talán annak a családnak az egyik hozzátartozójához fűződnek, ahová a lelket vezetik. Mindez együttesen hat, odavonzza a lelket, végül pedig előidézi az inkarnációt.

Más történik azonban akkor, ha a lélek szabad akaratából vállal magára valamilyen missziót *(küldetést, feladatot), vagy azért, hogy bizonyos földi embereken segítsen, vagy, hogy az egész emberiség megsegítésére irányuló műben működjön közre. Ilyenkor a lélek előre, saját akaratából vállalja magára mindazt, ami majd a Földön éri, s ezért éppoly kevéssé lehet igazságtalanságról beszélni. Jutalomban pedig akkor kell az ilyen lelkeknek a kölcsönhatás következtében részesülniük, ha mindez önfeláldozó szeretetben történik, amely azonban megint csak nem a jutalommal törődik. Azokba a családokba, ahol öröklődő betegségek vannak, olyan lelkek inkarnálódnak, akiknek e betegségekre a kölcsönhatás által előidézett feloldozáshoz, megtisztuláshoz vagy előrejutáshoz van szükségük.

Az irányító és támogató fonalak egyáltalán nem engednek meg téves, tehát igazságtalan inkarnációt. Minden tévedést kizárnak. Különben olyan lenne, mint amikor valaki az ár ellen próbál úszni, amely kérlelhetetlen, rendíthetetlen erővel folyik a maga megszokott medrében, és eleve kizár minden ellenállást, sőt még az ellenállásra tett kísérletet is. Ha azonban pontosan figyelembe veszik sajátosságait, akkor csak áldást hoz.

És olyan önkéntes inkarnációknál is figyelmet kap minden, amikor a lélek a betegségeket szabad akaratából, egy meghatározott cél elérése érdekében vállalta fel. Amikor talán az apa vagy az anya valamilyen vétek által betegséggel terhelte magát, akár csak azáltal, hogy figyelmen kívül hagyták a természetes törvényeket, melyek megkövetelik, hogy az ember feltétlen ügyeljen arra, hogy megőrizze a reá bízott test egészségét, akkor az abbéli fájdalom, hogy ezt a betegséget gyermekükön is viszontlátják, már egyfajta vezeklést fog magában hordozni, mely tisztuláshoz vezet, mihelyt a fájdalmat igazán átérzik.

Kevés értelme volna külön példákat felhozni, mivel minden egyes születés a többszörösen egymásba fonódott sorsfonalak által új, a többitől eltérő képet eredményezne, sőt a kölcsönhatás finom árnyalatainak keveredése révén minden azonos jellegnek is ezernyi változatban kellene megmutatkoznia.

Csak egy egyszerű példát akarok említeni: van egy anya, aki úgy szereti fiát, hogy minden eszközt latba vet, hogy meggátolja fia házasságát, nehogy az elmenjen tőle. Hosszú időre magához bilincselte. E szeretet helytelen, tisztán önző, még akkor is, ha az anya úgy véli, mindent megad fiának, hogy annak földi életét a lehető legszebbé tegye. Önző szeretetével jogtalanul avatkozott fia életébe. Az igaz szeretet soha sem magára gondol, hanem mindig csupán a szeretett másik javát tartja szem előtt, és annak megfelelően is cselekszik, még akkor is, ha ez részéről lemondással jár. Elérkezik az anya órája, elszólítják. A fiú immár egyedül marad. Ahhoz már túl késő számára, hogy saját vágyainak teljesítésére még elő tudja magában teremteni azt az örömteli lendületet, amellyel a fiatalság szolgál. Mindennek ellenére valamit mégis nyert közben; hiszen lemondásával valamit kiegyenlít. Legyen ez akár korábbi életéből származó azonos jellegű dolog, ami által akkor elkerülte a belső magányt, melynek különben a házasság esetén el kellett volna érnie, vagy valami más. Minden ilyen dolog csak nyereséget hoz neki. Az anya azonban magával vitte önző szeretetét. A szellemileg azonos jellegűek vonzereje ezért ellenállhatatlanul a vele egyező tulajdonságú emberekhez fogja őt vonzani, mivel az ő közelükben talál lehetőséget arra, hogy az ilyen emberek érzelmi életében átérezhesse egy kis részét saját szenvedélyének, amikor ezek az emberek önző szeretetüket egymás iránt gyakorolják. Ezáltal földhöz kötött marad. Amikor az emberek körében, akik közelében folyamatosan tartózkodik, nemzésre kerül sor, akkor a szellemi egymáshoz-láncoltság e köteléke által inkarnálódik. Akkor fordul a kocka. Most gyermekként neki kell az apának vagy az anyának az övével azonos tulajdonsága miatt ugyanazt elszenvednie, amitől egykor az ő gyermekének kellett miatta szenvednie. Nem tud kiszabadulni a szülői házból annak ellenére, hogy erre vágyik és alkalom is nyílna rá. Azzal fogja vétkét levezekelni, hogy az ilyen tulajdonságok saját magán való megtapasztalásában felismeri a jogtalanságot, és ezáltal megszabadul tőlük.

A durvaanyagú testtel való összekapcsolódás, tehát az inkarnáció által, minden ember egy kendőt kap a szemére, amely nem engedi, hogy bepillantson előző életeibe. Ez is, mint minden történés a Teremtésben, csak az illető javára válik. Ebben is újra a Teremtő bölcsessége és szeretete rejlik. Ha mindenki pontosan emlékezne korábbi életeire, úgy új földi életében csupán nyugodt, passzív megfigyelő maradna abban a tudatban, hogy éppen előbbre jut vagy oldoz valamit. De pontosan ezért ez nem volna előrehaladás számára, hanem sokkal inkább a visszacsúszás nagy veszélyét hozná magával. A földi életet ténylegesen át kell élni, ha azt akarjuk, hogy értelmet kapjon. Csupán azt teszi az ember magáévá, amit bensőjében minden magasztosságával és mélységével átél, ezért átérez. Ha valaki a kezdettől fogva mindig világosan ismerné a pontos irányt, ami haszonnal jár számára, akkor nem kellene mérlegelnie, döntenie. Ezáltal viszont nem tudna erőt és önállóságot nyerni, amire feltétlen szüksége van. Így azonban valóságosabbnak veszi majd földi élete minden helyzetét. Minden, amit igazán átél, mély nyomot hagy a belső érzékében, abban, ami nem múlik el, amit az ember átváltozásakor sajátjaként, önmaga részeként, benyomásai által alakítva új tapasztalatként magával visz. De csak azt, amit valóban átélt, minden más elenyészik a földi halállal. Az átélt dolgok azonban földi léte letisztított kivonataként megmaradnak nyereségének! Nem tartozik minden az átélt dolgokhoz, amit az ember megtanult. A megtanultakból csak az tartozik oda, amit az ember az átélés által magáévá tett. A megtanultak teljes fennmaradó zagyvaléka, amelynek annyi ember egész földi létét feláldozza, visszamarad, mint a pelyva. Ezért az élet egyetlen pillanatát sem lehet soha elég komolyan venni, nehogy a gondolatok, szavak és tettek valaha is üres szokásba süllyedjenek, hanem az eleven élet melege lüktessen át rajtuk.

Az újszülött gyermeket az inkarnációkor a szemére felrakott kötéssel tökéletesen tudatlannak, és ezért tévesen ártatlannak is vélik. Holott az gyakran óriási karmát hoz magával, amely alkalmat kínál számára, hogy az átélésben levezekelje korábbi tévútjait. A karma az előre elrendeltség tükrében csupán a múltbéli dolgok szükségszerű következménye. Küldetések esetében pedig az ember szabad akaratából vállalja magára a karmát, hogy általa megértse a földi dolgokat és elérje a küldetés teljesítéséhez szükséges földi érettséget, ha az nem magához a küldetéshez tartozik.

Ezért az embernek nem kellene többé zúgolódnia a születések igazságtalansága miatt, hanem tekintsen inkább hálával telve a Teremtőre, aki minden egyes születéssel újabb kegyelmet ad!

Grál-üzenet Abdrushintól


Obsah

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései] 

kapcsolat