A Grál-üzenet utórezgései 1

10. Az eltorzult eszköz

Az emberi lélek legnagyobb terhe, melyet magára vett, és mely mindig akadályozni fogja a felemelkedésben, a hiúság! Pusztulást hozott az egész Teremtésbe. A hiúság a lélek legerősebb mérgévé vált, mert az ember megkedvelte, pajzsként és palástként használja, hogy elfedje vele hiányosságait.

Akár a kábítószer, úgy segíti át a hiúság újból és újból a lelki megrázkódtatásokon. Hogy ez csak egy ámítás, a földi embereknek nem számít, ha közben megelégedettséget éreznek, és ezáltal elérnek egy földi célt, még ha az gyakran csupán néhány pillanatig tartó nevetséges önelégültség is. Nem szükséges, hogy valós legyen, az embernek elég a látszat.

Az ember a hiúságról, gőgről, szellemi önhittségről, kárörömről és az összes földi ember sok más tulajdonságáról jóhiszeműen, szépítően úgy beszél, mint a luciferi elv csapdájáról. De mindez csupán erőtlen önigazolás. Lucifernek egyáltalán nem kellett annyira igyekeznie. Számára ez elegendő volt; hogy az emberek figyelmét a földi ész egyoldalú fejlesztésére irányítsa, amikor arra csábította őket, hogy egyenek a „tudás fájának” gyümölcséből, tehát hogy átadják magukat a tudás élvezetének. A többit, ami ezután következett, az ember maga tette.

Az erősebbé váló és földhöz kötött ész legnagyobb vadhajtásának a hiúságot kell tekinteni, melyet annyi rossz kísér: az irigység és gyűlölet, rágalmazás, a földi élvezetek és mindenféle javak utáni vágy. Minden, ami nem szép e világban, voltaképpen a hiúságban gyökerezik, mely oly sokféleképpen nyilvánul meg.

A külső látszat megszerzésére való törekvés nevelte ki a ma túlsúlyban lévő „torz-embert”! A látszatlényt, mely nem érdemli meg, hogy „embernek” neveztessen, mert a látszat kedvéért hiúságában elszalasztotta a szükséges szellemi felemelkedéshez a lehetőséget, konokul befalazott és Teremtője akaratával szembeszegülve bűnös módon teljesen betemetett minden természetes összekötő utat, melyet szelleme tevékenységéhez és érlelődéséhez kapott.

A földhöz kötött ész bálványozása már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy az emberek teljes útját átállítsa, melyet a Teremtő Teremtésében számára kijelölt.

Lucifer győzelmének könyvelte el, hogy a földi ember lelke olyan beavatkozást mert végrehajtani a durvaanyagú földi testben, mely teljesen lehetetlenné tette annak előirányzott működését a Teremtésben. Hogy az ész még élesebb legyen, megindult a lázas tevékenység az agy azon részének egyoldalú nevelése érdekében, melynek csupán a durvaanyagúság számára kell működnie: ez a rész a nagyagy. Ez teljesen önműködően visszafogta és akadályozta az emberi agy szellemileg befogadó részének a működését. Ezért a szellemi dolgok bárminemű megértése is megnehezedett, sőt az évezredek folyamán a szellemi felfogóképesség a földi ember számára teljesen elveszett. A földi ember így most egyedül, hasznavehetetlenül áll a Teremtésben. Elvágva a szellemi felismerés és felemelkedés lehetőségétől, ezért elvágva Istentől is!

Ez Lucifer műve. Mást nem kellett tennie. Ezután magára hagyhatta a földi embert, és nézhette, hogyan csúszik lefelé, fokról fokra, s ezen egyetlen lépése következményeként hogyan távolodik el egyre jobban Istentől.

Ezt egyáltalán nem nehéz megfigyelni az olyan emberek számára, akik komolyan azon fáradoznak, hogy legalább egyszer tárgyilagosan elgondolkodjanak rajta. Könnyen érthető, hogy az ész működése magában hordozza a jobban tudni akarást is, a makacs ragaszkodást mindahhoz, amit az ilyen működés helyesnek tart; hiszen az ember közben azt „gondolta”, amit képes volt gondolni. A gondolkodás során elérte saját határát.

Az ember képtelen megérteni, hogy e határ a nagyagy földhöz való kötöttsége miatt alacsonyan húzódik, s ezért eszével nem juthat messzebbre, és ezért mindig azt fogja gondolni és állítani, hogy saját határával elérte a helyeset is. Ha ezután egyszer mást hall, akkor azt, amit ő gondolt, mindig értékesebbnek fogja hinni, helyesnek fogja tekinteni. Ez jellemzője marad az észnek, és következésképpen minden észembernek.

Ahogyan egyszer már mondtam, az agy állományának egyik részére az a feladat hárul, hogy a szellemi dolgokat fogadja, mint egy antenna, míg a másik részre, mely az észt hozza létre, a fogadott átalakítása, hogy a durvaanyagúságban felhasználható legyen. Fordítva is éppen így van: a nagyagynak, mely az észt hozza létre, fel kell fognia a durvaanyagúságból érkező minden benyomást, s azt a kisagy felfogóképességének megfelelően átalakítania, hogy az ebből szerzett benyomások a szellem további fejlődését és érését szolgálhassák. Mindkét résznek azonban közös munkát kell végeznie. Így rendelte ezt el a Teremtő.

Mivel azonban a nagyagy egyoldalú megnövesztése általi beavatkozással annak tevékenysége túlzott erőre tett szert, ez zavarta a két agy közötti szükséges harmonikus együttműködést, és így az egészséges működést a Teremtésben. A szellemi dolgok vételére alkalmas rész visszamaradt fejlődésében, míg az iskolázás által a nagyagy tevékenysége egyre intenzívebbé vált, és a munkájához és a durvaanyagúságban történő továbbadáshoz már régóta nem veszi fel a kisagyon keresztül a fényes magasságokból érkező rezgéseket, hanem nagy részben már csupán az anyagi környezetből és a gondolatformákból szippantja fel a működéséhez szükséges anyagot, hogy átalakítva azt mint saját alkotást újból kiküldje.

Már csak kevés az olyan ember, akinél a vevő agyrész legalább némiképpen harmonikusan működik együtt a nagyaggyal. Ezek az emberek kilépnek az általánosság keretei közül, kitűnnek nagy találmányaikkal vagy ráérző képességük meghökkentő biztonságával, mely megengedi, hogy gyorsan fel tudjanak fogni sok mindent, amire mások csak fáradságos tanulás útján juthatnak el.

Ők azok, akikről irigykedve mondják, hogy „megálmodják”, akik igazolják a mondást: „Az övéinek álmukban ad az Úr!”

Az „övéi” azokat az embereket jelenti, akik még úgy használják eszközüket, ahogyan ezen eszköznek a Teremtő rendeltetése szerint dolgoznia kell, tehát akik még akarata szerint cselekednek, és az okos szüzekhez hasonlóan rendben tartják mécsesükben az olajat; hiszen csupán az okos szüzek tudják „felismerni” a vőlegényt, amikor az megérkezik. Csupán ők valóban „éberek”. Mindenki más „alszik” önkéntes beszűkültségében, képtelenné tette magát a „felismerésre”, mivel nem tartotta rendben az ehhez szükséges „eszközt”. Mint a mécses olaj nélkül, olyan a nagyagy a felvevő rész harmonikus együttműködése nélkül a szellemi dolgok számára.

Nem lehet minden további nélkül ezekhez az emberekhez sorolni a mediális képességű embereket. Ugyan náluk is többé-kevésbé jól kell működnie az agy vevő részének, ám a vételnél a földi továbbadásra rendelt nagyagy kifárad, mert a folyamat valamilyen túlvilági lény határozott akarása által különösen erős nyomást gyakorol a felvevőagyra, és ezért közben szükségessé teszi a nagyobb ellennyomást. Ez a nagyagytól teljesen önműködően vért von el, vagyis a mozgás melegét, minek következtében az részben vagy teljesen nyugalmi állapotba kerül. Csak lanyhán vagy egyáltalán nem működik együtt. E vérelvonás nem lenne szükséges, ha a vevőagy az elnyomás révén nem gyengült volna le olyan nagyon.

Ez az oka annak, hogy a médium szóbeli vagy írásbeli közvetítése a földi értelmezés számára miért nem úgy, a földi fogalmak számára átdolgozva jelenik meg, mint ahogy kellene, hogy a földi fogalmakkal, tér- és időmértékekkel pontosan értelmezni lehessen.

Ezért van az is, hogy a médiumok gyakran megpillantanak földhöz közelgő eseményeket, katasztrófákat és hasonlókat, és beszélnek vagy írnak róluk, ám a földi időpontot ritkán találják el helyesen.

A médium befogadja a finomanyagú benyomást, és azt a durvaanyagúság számára némileg átdolgozva vagy átdolgozatlanul, írásban vagy szóban továbbadja. Ennek azután az olyan emberek számára tévedéseket kell eredményeznie, akik csupán a durvaanyagúsággal számolnak. A finomanyagú benyomás másmilyen, mint a durvaanyagú kihatás, mely később mutatkozik meg. Hiszen a finomanyagúságban az ellentétek élesebben, gazdagabban állnak egymással szemben, és ennek megfelelően hatnak is ki. Bizony gyakran megesik, hogy a médiumok csak a finomanyagúságot ábrázolják változtatás nélkül, mivel azt a nagyagy átalakító tevékenységével nem követheti, és közben pihen. Így azután valamilyen történés képe, ahogy az időpontok is, mások, mivel a finomanyagú időfogalmak is különböznek a Földön használatos időfogalmaktól.

Így majdnem minden mediális ember teljesen másképpen fogja ugyanazt a dolgot ábrázolni és előre látni, mégpedig mindenkor a nagyagy kisebb vagy nagyobb mértékben lehetséges együttműködésének a függvényében, mely csak a legritkább esetben alakíthatja át a vételezetteket teljesen a földi fogalmak számára.

De ha a túlvilágiak azon fáradoznak, hogy újra létrejöjjön a földi emberek által megszakított kapcsolat a finomanyagúság és a durvaanyagúság között, akkor semmilyen követelést és nevetséges ítélkezni akarást nem szabad tovább eltűrni a tudatlanoktól és az észemberektől, mert e munkák megkívánják, hogy feltétlen komolyan vegyék, hogy újból helyre lehessen állítani azt, amit az elbizakodott hiúság tönkretett.

A közreműködésből azonban ki kell zárni az összes ábrándozót, vakbuzgót és misztikust, akik a valóságban erre még károsabbak, mint az észemberek.

Ha a földi emberek agyának mindkét része harmonikusan dolgozhatna együtt úgy, ahogyan azt a Teremtő elrendelte, akkor a médiumok a durvaanyagúság számára megfelelő időfogalmakban adnák át közléseiket. Így azonban a nagyagyból való kisebb vagy nagyobb vérelvonás révén torzulások és elcsúszások következnek be. Az, hogy ezek ki legyenek igazítva, megkívánja, hogy az ember tanuljon meg gondosan megfigyelni, de nem érdemli meg, hogy nevetségessé tegyék, sőt, hogy tisztátalan indítékokkal vádolják, ahogyan azt a szellemileg rest emberek előszeretettel teszik.

Természetesen ennél is, mint mindenben, mindig akadnak olyan emberek, akik magukat tudóknak beállítva kényelmesen lubickolnak e dolgokban, és így teszik magukat valóban nevetségessé, s akadnak olyanok is, akiket tisztátalan szándékok vezérelnek. Ezt azonban mindenhol meg lehet találni, és ezért senkinek sincs joga arra, hogy ilyen feltűnő módon mocskolja be az ügyet magát, vagy azokat, akik komolyan foglalkoznak vele.

Ez a mocskolódó magatartás mindaz iránt, amit még nem képesek megérteni, újra csupán a nevetséges hiúság kifejezése, a felelősség nélküli butaság jele, mely elharapódzott az ilyen emberek között. Bizony nem is létezik semmi nagy, semmi fennkölt, amit a földi emberiség kezdettől fogva ne támadott volna! Azt is, amit Jézus Krisztus mondott egykor, sőt vele magával sem járt el másképpen.

Az ilyen gúnyolódók nagyon világosan megmutatják, hogy vakon élik le életüket, vagy legalábbis feltűnő korlátoltságban.

Nézzünk csak körül: Aki manapság gúnyolódva elmegy az iszonyatos történés minden felől gyülemlő jövendölései és jóslatai mellett, aki nem akarja látni, hogy megannyi minden teljesedett már be belőlük, hogy hétről hétre halmozódnak a természeti események, az korlátolt, vagy bizonyos félelemből nem akar semmit sem felismerni!

Korlátoltak vagy gyávák azok, akik nem mernek szembenézni a tényekkel! Minden esetben azonban kártevők.

És aki a súlyos gazdasági ínséget, mely a Föld minden országában feltartóztathatatlanul növekszik, aki az ebből eredő zűrzavart és tehetetlenséget még nem akarja mint vészterhes katasztrófát elismerni, mert talán ő maga még eleget tud enni és inni, az nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék; hiszen az ilyennek bensőleg romlottnak, mások fájdalma iránt fásultnak kell lennie.

„Mindez már itt volt!” mondják az ilyenek könnyelműen. Persze, az egyes részletek már itt voltak! De nem olyan viszonyok között, mint a mai korban, nem olyan tudás birtokában, mint amilyennel a mai korban dicsekednek, nem olyan intézkedések mellett, melyek a mai korban meghozhatók! Olyan különbség ez, mint a nap és az éj!

Mindenekelőtt azonban sohasem halmozódtak fel a történések. Évek múltak el a természeti csapások között, hónapokig beszéltek és írtak ilyen folyamatokról, ami minden kulturált népet izgalomba hozott, míg ma a táncban vagy a köznapi locsogásban már néhány órával később minden elfelejtődik. Ez egy olyan különbség, melyet az emberek nem akarnak látni félelemből, mely könnyelműségben nyilvánul meg! Bűnös meg nem érteni akarásban.

„Az emberiséget nem szabad nyugtalanítani!” szól a jelen parancsa. De nem ám az emberiség iránti szeretetből, hanem csupán félelemből, mert az emberek olyan követelésekkel állhatnának elő, melyekkel szemben már senki sem állná meg a helyét!

A nyugtatásra tett kísérletek bizony gyakran annyira otrombák, hogy az ilyenekre csak egy közönyös emberiség tud némán hallgatni, egy olyan elfásultságban, mint amilyen manapság uralkodik. Ám hogy felismerje, és ki is mondja, hogy ez Isten magasztos akarata ellen történő ellenséges munka, azért senki sem töri magát.

Isten azt akarja, hogy az emberek felismerjék e figyelmeztetéseket, melyek az egymást követő eseményekben világosan benne foglaltatnak! Fel kell ébredniük könnyelmű szellemi szendergésükből, hogy elgondolkodjanak rajta, s még idejében rá tudjanak lépni a visszaforduláshoz vezető útra, mielőtt még szükséges volna, hogy őket is hatalmába kelljen kerítenie mindannak a fájdalomnak, melyet most még csak embertársaiknál láthatnak. Lázad Isten ellen mindenki, aki ezt nyugtatgató beszédekkel meg akarja akadályozni!

De az emberiség bizony sajnos túlontúl fogékony minden olyan szóra, mely fel akarja menteni saját szelleme restségétől, és ezért hagyja, hogy a legfurcsább dolgokat mondják neki, hiszékenyen eltűri azokat, még akarja is, sőt terjeszti és védelmezi csak azért, nehogy nyugalmából és kényelméből fel legyen riasztva.

És a taktust a kedves hiúság üti nekik hozzá, a legjobb támogatója mindama gyomnak, mely ugyanúgy, mint a hiúság, az Istennel szemben álló ész uralkodásának gyümölcseként nő.

A hiúság soha sem akarja megengedni, hogy az ember felismerje az Igazságot, mindegy hol található. Hogy mi mindenre képes, azt megmutatja az emberiség Isten Fia földi életéhez való viszonya, mely igazi, roppant egyszerűségében nem elegendő a hiú emberi értelemnek. A hívő csak saját gondolkodásmódja szerint akarja az „ő” Üdvözítőjét látni! Ezért Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a földi útját kitalált eseményekkel ékesíti.

Csupán az istenivel szemben érzett „alázatból” kell az emberek felfogása szerint az Üdvözítőnek – lévén Isten Fia – feltétlenül „természetfelettinek” lennie. Közben nem fontolják meg, hogy Isten maga a természetesnek a tökéletessége, és a Teremtés ebből a tökéletes természetességből akarata által fejlődött ki. De a tökéletesség magában hordozza a megváltoztathatatlanságot is. Ha a teremtéstörvényekben, melyek Isten akarata szerint vannak, lehetséges lenne kivétel, akkor hiányosságnak kellene lennie bennük, hiányozna belőlük a tökéletesség.

De az emberi alázat mind e fölé emelkedik; hiszen elvárja, sőt megkívánja az Isten Fia földi létekor a Teremtésben fennálló törvények megváltoztatását, tehát megszegését. Pontosan attól, aki éppen azért jött, hogy Atyja valamennyi törvényét teljesítse, ahogyan azt ő maga is mondta! Olyan dolgokat vár el tőle, melyeknek a természetes fejlődés törvényei szerint egyszerűen lehetetlennek kell lenniük. És éppen ezzel kell istenségének megmutatkoznia, az isteninek, mely elevenen hordozza magában a természettörvények alapjait!

Igen, az emberi alázat sok mindenre képes. De valódi arca a követelés, nem az igazi alázat. A legnagyobb elbizakodottság, a legrosszabb szellemi gőg! A kedves hiúság csupán köpenyt terít rá, mely hasonlónak tűnik az alázathoz.

Csak az a szomorú, hogy meglehetősen gyakran még az igazán jóakaratú emberek is a kezdetben teljesen valódi alázatukban lelkesedésből tudtukon kívül a leglehetetlenebb dolgokba lovalják bele magukat, mint ahogy maga Lorber is bőségesen megtapasztalta, oly sok mással egyetemben.

Olyan fantáziaképek keletkeztek, melyek továbbadása nagy károkat okozott.

Szerintük már a gyermek Jézusnak is a legnagyobb csodákat kellett véghezvinnie. Még a leggyermekibb játék közben is, amit minden gyermek tesz, ha egészséges és mozgékony szellemű. A kismadarak, melyeket játékból egyszerű agyagból gyúrt, megelevenedtek, s boldogan, dalra fakadva röppentek fel a levegőbe és még sok más egyéb. E folyamatok egyszerűen lehetetlenek, mivel ellentmondanak Isten valamennyi törvényének a Teremtésben!

Ezzel az erővel az Istenatya Fiát akár készen is a Földre helyezhette volna! Mire kellett az emberi anya! A születés kellemetlenségei! Hát nem tudnak az emberek valahára egyszerűen gondolkodni? Saját hiúságuk miatt nem teszik. Az Isten Fia eljövetelének a Földre nézetük szerint másmilyennek kell lennie. Ők akarják, hogy így az „ő” Üdvözítőjük, az „ő” Megváltójuk ne legyen alávetve Isten törvényeinek a Teremtésben. Valójában szerintük ez nem őneki, az Isten Fiának volna túl kicsi, hanem mindazok számára, akik megváltójukat akarják benne felismerni! Emberi hiúság, semmi más!

Nem gondolnak arra, hogy Jézus részéről jóval nagyobb dolog volt az, hogy megtestesülése révén csupán azért vetette magát önként e törvények alá, hogy elhozza Igéjében az Igazságot azoknak az embereknek, akik földi eszközük eltorzításával bűnös módon képtelenné tették magukat arra, hogy önmagukból kiindulva még befogadják, felismerjék az Igazságot. Túlontúl hiúak voltak ahhoz, hogy magában az Igében lássák teljesítettnek Krisztus küldetését. Számukra, a hiú emberek számára valami nagyobbnak kellett történnie!

Amikor az Isten Fia a kereszten elszenvedte a földi halált, mint ahogy minden embernek meg kell a kereszten halnia, mert így felel meg Isten törvényeinek a Teremtésben, és amikor az emberi test nem léphetett le egyszerűen sértetlenül a keresztről, akkor a hiúságnak nem maradt más, mint az a nézet, hogy az Isten Fiának így kellett meghalnia, nem is akart lejönni a keresztről, hogy szegény emberkékről így vegye le bűnüket, akiket ezek után majd boldogan fogadnak a Mennyek Országában!

És így jött létre – egyedül az emberek hiúságából kiindulva – az alap ahhoz a későbbi felfogáshoz, hogy a kereszthalál szükségszerű volt, amely a mai keresztények között előidézte a szomorú, súlyos tévedést.

Ha már senki nem akar arra a felismerésre jutni, hogy az ilyen gondolkodás – Lucifer örömére, aki hiúságot adott az embernek, hogy elpusztuljon – csupán szégyentelen beképzeltségből képes fakadni, akkor már nem is lehet segíteni az emberiségen és minden hiába, még a legnagyobb, legerősebb figyelmeztetések a természetben sem tudják felébreszteni szellemüket az alvásból. Hát miért nem gondolja ezt az ember tovább!

Ha Krisztus testileg feltámadhatott volna, akkor ebből feltétlenül következik az az elvárás, hogy lehetősége volt testileg éretten a Földre jönni onnan, ahová feltámadásakor testileg kellett mennie. Azonban hogy ez nem így történt, hanem épp ellenkezőleg, az emberi testek fejlődési útját elejétől fogva a születés pillanatától át kellett élnie valamennyi kisebb nagyobb bajával, ez földi életének más szükségszerű történésével együtt elég világosan ellentmond ennek az elképzelésnek, arról nem is beszélve, hogy ez csakis így és nem másképp lehetett, mivel az Isten Fiának is alá kellett magát vetnie Atyja tökéletes törvényeinek a Teremtésben.

Aki a Teremtésben a Földre akar jutni, az alá van vetve a Teremtés megváltozhatatlan törvényeinek.

Ami ennek ellentmond, az költemény, melyet lelkesültségükben maguk az emberek találtak ki, és igazságként hagytak örökül. Így történt minden hagyománnyal, mindegy, hogy szájhagyomány útján vagy írásban került átadásra. Az emberi hiúság játszik benne nagy szerepet. Csak ritkán jut emberi kézből vagy szájból, sőt emberi észből valami tovább anélkül, hogy hozzá ne legyen valami fűzve. Másodkézből származó feljegyzések sohasem bizonyítékok, melyekre az utókornak támaszkodniuk kellene. Pedig az embernek elég, ha csak jól megfigyeli a dolgokat a jelenben. Csak egy példát vegyünk, mely az egész világon ismertté vált.

Az újságok valamennyi országban tudósítást hoztak a Vomperbergen található titokzatos „várról”, melynek tulajdonosa állítólag én voltam! „A tiroli messiásnak” vagy a „vomperbergi prófétának” neveztek! Nagy, feltűnő címmel még a legnagyobb újságok hasábjain is, melyek azt akarják, hogy komolyan vegyék őket. Borzongató és egyben titokzatos tudósítások jelentek meg, melyek számos földalatti összekötő folyosóról, szentélyekről, lovagokról fekete, továbbá ezüst páncélban, valamiféle rendkívüli kultuszról, óriási parkolókról, autókról, istállókról és még megannyi másról, amit a beteges agy kitalálni és híresztelni képes. És még részleteket is fűztek hozzá, néha fantáziadúsan szépeket, néha azonban olyan hallatlan mocsokkal teliket, hogy mindenkinek, aki kicsit is gondolkodik, azonnal meg kellett benne látnia a hazugságot, a gonosz akaratot. —

És az egészből egyetlen szó sem volt igaz!

Ha azonban évszázadok, vagy még inkább évezredek múlva valaki egy ilyen rosszindulatú, uszító hangú cikket olvas... ki veszi majd tőle zokon, ha elhiszi, és azt mondja: „Hiszen itt nyomtatásban tudósítanak róla! Ugyanúgy majdnem minden újságban és nyelven!”

És mindez nem volt más, mint csupán a mai idők romlott agyának tükörképe! Romlottságuk igazolásaként saját művükkel nyomták magukra a bélyeget. Már a közelgő Ítélet számára!

Tehát még ma is ilyen dolgok történnek annak ellenére, hogy lehetőség van még a nyilvánosságra hozatal előtt a hír igaz voltáról gyorsan és könnyedén világos megerősítést nyerni! Hát akkor milyen lehetett ez korábban, Jézus földi ideje alatt, amikor minden csupán szájról szájra járhatott! Mennyire alá van így vetve a hagyomány a változtatásnak. Az írásokban és a levelekben is. Lavinaszerűen növekszik. Már kezdetben részben tévesen értelmezik, és így az ilyen úton mindig valami eltérő keletkezik attól, mint amilyen volt. Mennyi hallomásból ismert dolgot írtak le másod-, harmad-, tizedkézből, amit az ember most kiindulási pontnak tart. Pedig az embereknek ismerniük kellene az embereket!

Mihelyt nem tudják használni saját eszük állványzatát, miként az a nagy egyszerűség miatt minden Igazság esetében megtörténik, akkor az nekik nem elég. Oly módon térnek el tőle vagy változtatják meg, ahogy az kedves hiúságuknak megfelel.

Ezért becsülik többre az egyszerű Igazságnál a „misztikumot”. Az erős vágy a „misztikus”, a titokzatos után, mely ott van minden emberben, hiúság, nem pedig az Igazság utáni vágy, ahogy azt az ember gyakran próbálja állítani. Az öntetszelgés építette meg azt az egészségtelen utat, melyen a hiú ábrándozók seregei sütkérezhetnek, és sok szellemileg rest ember megelégedetten hagyja magát sodortatni.

Mindezekben a dolgokban egészen irtóztató és félelmetes szerepet játszik az ember hiúsága, mely menthetetlenül, kitartóan húzza a pusztulásba, mert megszerette azt!

Az embert elfogná a rémület, ha rá tudná magát egyszer venni arra, hogy öntetszelgés nélkül, tárgyilagosan elgondolkodjék rajta. Ám közben újra itt a bökkenő: Öntetszelgés nélkül semmire sem képes! Ennél fogva bizonyára sok ember számára egészen addig így kell maradnia, ameddig el nem pusztulnak miatta!

A tény minden szomorúságával együtt egy olyan kifejlet, amit az emberre bízott földi testben lezajló, harmonikus agyi fejlődésnek a bűnbeesés általi megakadályozása kellett, hogy maga után vonjon! A durvaanyagúságban szükséges munkaeszköz egyoldalú túlfejlesztéssel történő elferdítése így bosszulta meg magát. Az ember most diszharmonikusan áll durvaanyagú eszközével, földi testével a Teremtésben, s képtelen benne elvégezni a feladatot, melyet teljesítenie kell, használhatatlan e feladatra önmaga miatt.

Ahhoz azonban, hogy mindeme rossz gyökerét újra ki lehessen irtani, szükséges Isten közbelépése! Ehhez minden más erő és hatalom, bármilyen nagy is, kevés. Ez a legnagyobb és a legpusztítóbb fertő az emberiség téves akarásában, mely valaha is eljutott e Teremtésbe. Mindennek össze kell a Földön omolnia, mielőtt javulás állhatna be, mivel semmi sincs, amit menthetetlenül át nem hatott volna már!

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]