Az Igazság Fényében

80. Volt egyszer...!

Két szó csupán, mégis mint egy varázsige; e két szó ugyanis magában hordozza azt a sajátosságot, hogy minden embernél azonnal valamilyen különleges intuitív érzést váltson ki. Ritkán azonos természetű ez az érzés. Hasonlít a zene hatásához. Éppen úgy, ahogyan a zene, e két szó is közvetlenül az ember szelleméhez találja meg az utat, voltaképpeni „én”-jéhez. Természetesen csupán azoknál, akik a szellemet nem tartják magukban teljesen elzárva, és ezzel nem veszítették el máris itt a Földön voltaképpeni emberi mivoltukat.

E szavak hallatán azonban minden ember önkéntelenül is azonnal valamilyen korábbi élményre fog visszagondolni. Ez az élmény élőn feltámad előtte, s a képpel együtt egy annak megfelelő intuíció is.

Vágyakozással teli gyengédség az egyik embernél, mélabús boldogság, vagy akár csendes, teljesíthetetlen vágy. Másoknál pedig büszkeség, harag, borzalom vagy gyűlölet. Az ember mindig valami olyanra gondol, amit egykor átélt, ami rendkívüli benyomást gyakorolt rá, amiről azonban úgy vélte, hogy már rég kialudt benne.

Ám semmi sem aludt ki benne, semmi sem veszett el abból, amit egykor valóban átélt önmagában. Abból még mindent a magáénak mondhat, mint amire valóban szert tett, s ami ezáltal nem múlik el. De csakis azt nevezheti sajátjának, amit átélt! Más nem támadhat fel a szavak hallatán.

Az ember figyeljen erre egyszer gondosan, éber tudattal, akkor majd hamarosan felismeri azt, ami valóban élő benne, és azt is, amit halottnak lehet tekinteni, mint céltalan emlékek lélek nélküli héját.

Az ember számára, akin nem szabad a testet értenünk, csupán annak van értelme és haszna, ami földi élete során elég mély hatást gyakorolt ahhoz, hogy rányomja bélyegét a lélekre, ami nem múlik el, amit nem lehet újra kitörölni. Csak ilyen bélyegek befolyásolják az emberi lélek alakulását, s továbbmenve, ezáltal a szellem folyamatos fejlődésének elősegítését.

Az ember a valóságban tehát csupán azt élte át, és ezáltal azt tette magáévá, ami ilyen mély benyomást hagy hátra. Minden más hatás nélkül zúg tova, vagy legfeljebb segédeszközként szolgál ahhoz, hogy olyan események alakuljanak ki, amelyek képesek ilyen nagy hatást kiváltani.

Boldog, aki sok ilyen erőteljes élményt mondhat magáénak, mindegy, hogy öröm vagy fájdalom volt az, ami előidézte őket; ugyanis ezen élmények hatása lesz egykor a legértékesebb, amit egy emberi lélek túlvilági útjára magával visz. —

A tisztán földi észmunka, ahogyan az manapság szokásos, csak annak helyes alkalmazása esetén használ a földi lét testi megkönnyítésére. Szigorúan átgondolva, ez az ész mindennemű működésének a voltaképpeni végcélja! A végén sohasem lesz más az eredmény. Így van ez minden iskolában szerzett tudás esetén, mindegy, mely területéről van szó, és minden alkotó tevékenységnél is, legyen az az államszervezetben vagy a családban, az egyéneknél vagy a nemzeteknél, mint ahogyan végül az egész emberiségnél is. Sajnos azonban minden csak az észnek rendelte alá magát teljesen feltétel nélkül, és ezért a felfogóképesség földi korlátoltságának súlyos láncaiban hever, aminek magától értetődően vészterhes következményeket kellett maga után vonnia, és még fog is maga után vonni minden tevékenységben és történésben.

Csupán egyetlen kivétel van ez alól ezen az egész Földön. A kivételt azonban nem ám az egyház szolgáltatja, mint oly sokan gondolni fogják, s ahogyan annak lenni is kellene, hanem a művészet! A művészetben bizony az ész tagadhatatlanul másodrendű szerepet játszik. Ott azonban, ahol az ész diadalmaskodik, a művészetet azonnal iparossággá alacsonyítják le, ott rögtön és teljesen vitathatatlanul mélyre is süllyed. Ez egy olyan következmény, amely egyszerű természetességében másként egyáltalán nem lehetséges. Egyetlen kivételt sem lehet ezen a téren találni.

De magától értetődően ugyanezt a következtetést lehet levonni minden más dolog esetében is! Nem gondolkodtatja ez el az embert? Pedig úgy kellene ezt felismernie, mintha hályog esne le a szeméről. A gondolkodó és összehasonlító ember számára ez teljesen világosan azt mondja, hogy minden másnál, amit az ész ural, csupán valamilyen pótlékot kaphat: valami alacsonyabb rendűt! Ebből a tényből kellene az embernek felismernie, hogy természeténél fogva milyen hely jár az észnek, hogy valami helyes és értékes keletkezzék!

Eddig még csak egyedül a művészet született az élő szellem működéséből, az intuícióból. Egyedül a művészetnek volt természetes, tehát normális és egészséges eredete és fejlődési folyamata. A szellem azonban nem az észben nyilvánul meg, hanem az intuíciókban, s csak abban mutatkozik meg, amit az ember általánosságban „szívtől jövőnek” nevez. Éppen abban, amit az önmagára oly mérhetetlenül büszke mai észember szívesen kicsúfol és kinevet. Ezzel a legértékesebbet gúnyolja ki az emberben, igen, kimondottan azt, ami az embert egyáltalán emberré teszi!

A szellemnek semmi köze az észhez. Ha az ember végre-valahára mindenben javulást akar, akkor Krisztus eme mondását kell figyelembe vennie: Tetteikről ismerjétek meg őket! Itt az idő, amikor ez meg fog történni.

Csupán a szellem művei hordoznak magukban már keletkezésük pillanatától életet, ezáltal tartósságot és fennmaradást. S minden másnak össze kell omlania, amikor elmúlt virágzásának ideje. Mihelyt gyümölcsöket kellene hoznia, nyilvánvalóvá válik az üresség!

Csak nézzetek végig a történelmen! Egyedül a szellem alkotása, tehát a művészet élte túl azokat a népeket, akik az önmagában élettelen, hideg eszük működésétől már összeomlottak. Nagy, sokat dicsért tudásuk nem tudta megmenteni őket. Így jártak az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak, később a spanyolok és a franciák is, most meg a németek – de az igazi művészet alkotásai mindannyiukat túlélték! Soha nem is múlhatnak el. Azonban senki sem látta meg a szigorú szabályszerűséget ezen események ismétlődésben. Egyetlen ember sem gondolt arra, hogy kikutassa ennek a súlyos bajnak a voltaképpeni gyökerét.

Ahelyett, hogy az ember ezt kereste volna, és a mindig visszatérő hanyatlásnak egyszer útját állta volna, vakon beletörődött, majd siránkozással és haraggal alkalmazkodott ehhez a nagy „megváltoztathatat­lansághoz”.

Most végül eltalálja az egész emberiséget! Sok nyomorúság van már mögöttünk, még nagyobb áll előttünk. S mély fájdalom járja át azok sűrű sorait, akiket részben már most elért.

Gondoljatok mindazokra a népekre, akiknek már akkor el kellett bukniuk, mikor beléptek virágzásuk korába, és az ész eljutott a csúcsra. A virágzásból fakadt gyümölcsök mindenütt ugyanazok voltak! Erkölcstelenség, szemérmetlenség és tobzódás megannyi formában, melyekkel elkerülhetetlenül együtt járt a hanyatlás és az összeomlás.

A megkérdőjelezhetetlen hasonlóság mindenki számára nagyon feltűnő! És minden gondolkodó embernek meg is kell találnia ebben a történésben a legszigorúbb törvények egy egészen konkrét fajtáját és következetességét.

Ezen népeknek egymás után kellett végül felismernie, hogy nagyságuk, hatalmuk és dicsőségük csak látszólagos volt, csupán erőszak és kényszer tartotta fenn, nem a belülről fakadó egészség szilárdította.

Nyissátok hát ki szemeteket, ahelyett hogy elcsüggednétek! Nézzetek körül, tanuljatok a múltból, hasonlítsátok össze azokkal az üzenetekkel, amelyek az isteni szférából már évezredekkel ezelőtt megérkeztek hozzátok, s meg kell találnotok a terjeszkedő rossz gyökerét, amely egymaga alkotja az egész emberiség felemelkedésének akadályát.

Csak amikor majd a rossz gyökerestül ki lesz irtva, akkor nyílik meg az út az általános felemelkedéshez, nem korábban. S azután ez tartós lesz, mert a szellem élő mivoltát hordozhatja magában, ami eddig ki volt zárva. —

Mielőtt erre közelebbről rátérnénk, el akarom magyarázni, hogy mi a szellem, mint az ember egyetlen, valóban élő lényege. A szellem nem szellemesség és nem eszesség! A szellem nem is tanulással elsajátított tudás. Tévesen neveznek ezért egy embert „szellemben gazdagnak”, ha sokat tanult, olvasott, ha sok mindent megfigyelt és erről jól tud társalogni. Vagy ha jó ötletekkel és viccekkel brillírozik.

A szellem valami egészen más. A szellem egy önálló minőség, amely a vele azonos jellegű világból érkezik, amely más, mint az a rész, ahová a Föld és vele együtt a test is tartozik. A szellemi világ magasabban fekszik, a Teremtés felsőbb és legkönnyebb részét alkotja. Ez a szellemi rész az emberben minősége révén magában hordozza a feladatot, hogy visszatérjen a tisztán szellemi világba, mihelyt minden anyagi burok leoldódott róla. Az erre való késztetés az érettség egy egészen meghatározott fokán felszabadul, s azután felvezeti őt saját azonos jellegéhez, annak vonzereje által emeltetve. *(Lásd 63. előadás: Én vagyok a feltámadás és az élet...!)

A szellemnek semmi köze a földi észhez, csupán ahhoz a tulajdonsághoz, amit „belső mély átérzésnek” neveznek. A szellemben gazdag tehát ugyanazt jelenti, mint a „mélyen átérző”, nem pedig azt, hogy valaki eszes.

Hogy az ember könnyebben ráérezzen erre a különbségre, használja a mondatot: „Volt egyszer!” Nagyon sok kereső fog általa máris magyarázatra lelni. Ha az emberek figyelmesen szemügyre veszik magukat, akkor felismerhetik, hogy az eddigi földi életben mi minden volt lelkük hasznára, vagy mi szolgált arra, hogy pusztán a földi környezetben való boldogulásukat és munkájukat könnyítse meg számukra. Mi az, aminek tehát nem csupán földi, hanem túlvilági értéke is van, és mi az, ami csak földi célokat szolgál, de a túlvilág számára értéktelen marad. Az egyiket magával viheti az ember, a másikat azonban a túlvilágra való átlépéskor hátrahagyja, mint olyat, ami csak ide tartozik, mivel annak a továbbiakban semmi hasznát nem tudja venni. Amit azonban hátrahagy, az csupán eszköz a földi eseményekhez, segédeszköz földi idejére, semmi több.

Ha azonban egy eszközt nem csupán eszközként használnak, hanem sokkal magasabbra értékelnek, akkor az magától értetődően nem tud eleget tenni ennek a magas szintnek, téves helyen van, ezáltal természetszerűen többféle hiányosságot is eredményez, melyek idővel egészen vészterhes következményeket vonnak maguk után.

Ezekhez az eszközökhöz tartozik legfőként a földi ész, amelynek az emberi agy termékeként magában kell hordoznia a korlátoltságot, aminek a saját természeténél fogva minden testi-durvaanyagú dolog állandóan alá lesz vetve. S a termék sem különbözhet saját eredetétől. Mindig eredetének jellegéhez fog kötődni. Éppen így azok a művek is, melyek a termék által keletkeznek.

Ez az ész számára természetszerűen a legszűkebb, csupán a földi dolgokra irányuló felfogóképességet eredményezi, amely szorosan kötődik a térhez és időhöz. Mivel az önmagában halott durvaanyagúságból származik, amely semmilyen saját életet nem hordoz magában, ezért neki sincs élő ereje. Ez a körülmény magától értetődően az ész mindennemű tevékenységében ugyanúgy folytatódik, ezzel számára lehetetlenné téve, hogy műveibe valami életet is vigyen.

Ebben a hajlíthatatlan természetes történésben rejlik az emberi lét szomorú eseményeinek kulcsa ezen a kicsiny Földön.

Meg kell tanulnunk végre különbséget tenni a szellem és az ész között, az ember élő magva és eszköze között! Ha ezt az eszközt az élő mag fölé helyezik, mint ahogy az eddig történt, akkor az egészségtelen dolgokat fog eredményezni, melyeknek már keletkezésükkor magukban kell hordozniuk a halál csíráját, s ezáltal az élőt, a legmagasabbat, a legértékesebbet szűkítik be, kötözik meg és vágják el szükséges tevékenységétől, míg az a halott építmény elmaradhatatlan összeomlása közepette éretlenül kiszabadulva fel nem emelkedik a romokból.

Képzeljük el most a „Volt egyszer” helyett a következő kérdést: „Hogy is volt régen?” Mennyire más a hatás. Az ember rögtön észreveszi a nagy különbséget. Az első kérdés az intuícióhoz szól, amely a szellemmel áll kapcsolatban. A második kérdés azonban az észhez fordul. Egészen más képek bukkannak fel közben. Eleve leszűkítettek, hidegek, nélkülözik az élet melegét, mivel az ész semmi mást nem képes adni.

Az emberiség legnagyobb bűne azonban a kezdettől fogva az, hogy ezt az észt, amely pedig csak élet nélküli hiányos dolgokat képes alkotni, egy magas talapzatra emelte, és valósággal imádva táncolta körül. Az ember olyan helyet adott neki, amelyet csak a szellemnek lett volna szabad fenntartania.

Ez a cselekedet minden tekintetben szemben áll a Teremtő rendelkezéseivel, s így a természettel is, hiszen azok a rendelkezések a természet folyamataiban rögzülnek. Ezért nem is tud semmi sem valódi célhoz vezetni, hanem mindennek zátonyra kell futnia azon a ponton, ahol meg kell kezdődnie az aratásnak. Másként nem lehetséges, mert ez egy természetes tényként kezelendő történés.

Csupán a tiszta technikában van ez másképpen, az egyes iparágakban. A technika az ész által nagy magaslatokra ért el, s a jövőben még sokkal messzebbre fog jutni! E tény azonban fejtegetéseim igazságának bizonyítékául szolgál. A technika minden dologban mindig csak tisztán földi, halott, és az is marad. Mivel az ész tehát szintén mindahhoz tartozik, ami földi, ezért a technikában ragyogóan képes kibontakozni, valóban jelentős teljesítményt tud nyújtani. Ebben a megfelelő helyen áll, valódi feladatában! Akkor azonban, amikor „élőt”, tehát tisztán emberit is tekintetbe kell venni, az ész természete, jellege nem elegendő, és ezért csődöt kell mondania, ha közben nem a szellem vezeti! Hiszen csak a szellem élet. Sikert egy egészen meghatározott jellegen belül mindig csak az azonos jelleg tevékenysége hozhat. A földi ész ezért sohasem fog tudni szellemi műveket létrehozni! Ezért vált ezen emberiség súlyos vétségévé, hogy az észt az élet fölé helyezte.

Az ember ezáltal egyenesen szembefordította feladatát a teremtői, tehát teljesen természetes elrendeléssel, úgymond a feje tetejére állította azáltal, hogy a második és csupán földi helyre kerülő észnek átengedte a legfelső helyet, amely az élő szellemé. Ezáltal ismét teljesen természetes, hogy a szellem immár arra van kényszerítve, hogy fáradságosan alulról felfelé keressen, miközben a föléje állított ész behatárolt felfogóképességével minden távolabbi kitekintést megakadályoz, ahelyett hogy az a szellem által fentről lefelé tudna tekinteni.

Ha az ember fel akar ébredni, akkor arra kényszerül, hogy előbb „felcserélje a jelzőberendezéseket”. Azt, ami most fent van, az észt, a természeténél fogva neki adományozott helyre kell állítania, a szellemet pedig újra a legfelső helyre kell emelnie. Ez a szükségszerű átállítás a mai ember számára már nem olyan könnyű. —

Az volt a tulajdonképpeni „bűnbeesés”, amikor az emberek egykor megbontották ezt a harmóniát, ami nagyon mélyrehatóan a Teremtő akarata, tehát a természettörvények ellen irányult, s melynek következményei szörnyűségüket tekintve nem hagynak maguk után semmi kívánnivalót; mert ez később „örökletes bűnné” nőtte ki magát, mivel az ész egyeduralkodóvá emelése azt a természetes következményt is maga után vonta, hogy az ilyen egyoldalú művelés és használat idővel az agyat is egyoldalúan erősítette, és így csak az a rész növekedett, amelynek az ész munkáját kell végeznie, s a másiknak el kellett csökevényesednie. Ezért ez az elhanyagolás által elcsökevényesedett rész ma már csak megbízhatatlan álomagyként képes működni, mely közben még az úgynevezett nappali agy erőteljes befolyása alatt is áll, amely az észt működteti.

Az ember az agynak azon részét, amelynek a hidat kell alkotnia a szellemhez, vagy jobban mondva, melynek a szellemtől kell a hidat alkotnia minden földihez, ezáltal tehát megbénította, megszakította vagy legalábbis nagyon erősen fellazította a kapcsolatot, miáltal az ember megakadályozta önmaga számára a szellem minden működését, s ezzel annak lehetőségét is, hogy eszét „a lélek hassa át”, azt átszellemítse és élettel töltse meg. Az agy mindkét részének teljesen egyformán kellett volna fejlődnie, hogy együttes harmonikus tevékenység valósulhasson meg közöttük, mint a testben lévő minden más esetén. Vezető szerepben a szellem, az ész pedig mint végrehajtó itt a Földön. Magától értetődő, hogy ezáltal a test egyetlen tevékenysége, sőt maga a test sem lehet soha olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez a történés azonban természetszerűen mindenen végigvonul! Mert ezáltal minden földi dologhoz hiányzik a legfontosabb tényező!

Könnyen érthető, hogy a szellem mindennemű működésének akadályozásával együtt járt az Istenségtől való eltávolodás és elidegenedés is. Hiszen többé nem vezetett hozzá út.

Ez viszont végül azzal a káros következménnyel járt, hogy már évezredek óta minden megszülető gyermeki test, a mind messzebbre nyúló öröklődés által olyan nagy elülső észagyat hoz magával a Földre, hogy minden gyermek már eleve e körülmény által játszva újra az észnek lesz alávetve, mihelyt ez az agy kibontakoztatja teljes tevékenységét. Az agy két része közötti szakadék mostanra oly naggyá vált, a munkaképesség aránya oly egyenlőtlenné, hogy az emberek többségénél katasztrófa nélkül már nem lehet javulást elérni.

A jelenkori észember már nem egy normális ember, mert az évezredek óta tartó elcsökevényesedés révén hiányzik nála agya fő részének mindennemű fejlődése, ami a teljes emberhez hozzátartozik. Minden észembernek kivétel nélkül csupán egy megnyomorított normális agya van! Agynyomorékok uralják ezért évezredek óta a Földet, a normális embert ellenségnek tekintik, és igyekeznek elnyomni. Torz mivoltukban azt képzelik, hogy nagyon nagy teljesítményre képesek, és nem tudják, hogy a normális ember ennek a tízszeresét képes nyújtani, és olyan műveket tud alkotni, amelyek maradandóak, tökéletesebbek, mint a jelenlegi törekvések! Egy valóban komolyan kereső ember számára nyitva áll az út, hogy eljusson ehhez a képességhez!

Egy észember azonban többé majd nem lesz olyan könnyen képes arra, hogy valami olyan dolgot fogjon fel, ami agya ezen elcsökevényesedett részének tevékenységéhez tartozik! Egyszerűen nem képes rá, még ha szeretné sem, és csupán saját önként vállalt beszűkültségében neveti ki mindazt, ami elérhetetlen számára, s a valóságban visszamaradt, nem normális agya következtében soha többé nem is fogja felfogni. Éppen ebben rejlik e természetellenes eltévelyedés átkának a legszörnyűbb része. Az emberi agy mindkét részének a normális emberhez feltétlenül hozzátartozó harmonikus együttműködése a mai észemberek számára, akiket materialistának neveznek, végérvényesen ki van zárva. —

Materialistának lenni nem valamiféle dicséret, hanem az elcsökevényesedett agy tanúbizonysága.

Ezen a Földön tehát máig az egészségtelen agy uralkodik, amely működésének végül magától értetődően a feltartóztathatatlan összeomlást is elő kell idéznie mindenben, mert mindaz, amit csak adni akar, az elcsökevényesedés által természetszerűen már kezdettől fogva diszharmóniát és egészségtelenséget rejt magában.

Ezen már semmit sem lehet változtatni, hanem nyugodtan hagyni kell, hogy bekövetkezzék a magától természetesen kifejlődő összeomlás. Ekkor azonban elérkezett a feltámadás napja a szellem és egy új élet számára is! Az ész rabszolgája, mely évezredek óta a hangadó, ezáltal örökre leszerepelt! Soha többé nem fog tudni újra felemelkedni, mert a bizonyíték és saját átélése arra fogja őt kényszeríteni, hogy mint beteg és szellemileg elszegényedett végre önként hajoljon meg az előtt, amit nem tudott megérteni. Soha többé nem lesz alkalma arra, hogy fellépjen a szellem ellen, sem gúnnyal, sem a jogszerűség látszatát keltő erőszakkal, mint ahogyan azt az Isten Fia ellen is tette, akinek harcolnia kellett ellene. Akkor még lett volna idő sok szerencsétlenséget megakadályozni. Most azonban már nincs; ugyanis az agy két része között eközben fellazult kapcsolatot többé már nem lehet áthidalni.

Sok észember akad majd, aki ezen előadás fejtegetésein akar újra gúnyolódni, ám anélkül, hogy közben, mint eddig mindig, üres közhelyeken kívül akár csak egyetlen valóban tárgyilagos ellenbizonyítékot is fel tudna hozni. Ám minden komolyan kereső és gondolkodó embernek az ilyen jellegű vak buzgalmat csupán annak újabb bizonyítékának kell tekintenie, amit itt megvilágítottam. Ezek az emberek egyszerűen nem képesek erre, még ha igyekeznének sem. Tekintsük őket ezért mától fogva betegeknek, akik hamarosan rá fognak szorulni a segítségre, és... csak várjuk ki nyugodtan. Nincs szükség harcra és erőszakra, hogy kikényszerítsük a szükséges előrelépést; a vég ugyanis magától el fog jönni. A természetes történés valamennyi kölcsönhatás hajlíthatatlan törvényében itt is teljesen kérlelhetetlenül és pontosan hat ki. — —

Oly sokféle jövendölés szerint akkor majd egy „új nemzedéknek” kell életre kelnie. Ez azonban nem csupán újszülöttekből fog állni, akik mintha egy „új érzékkel” lennének megáldva, mint ahogyan Kaliforniában és Ausztráliában máris megfigyelhető, hanem főként már most is élő emberekből, akik a közeljövőben sok bekövetkezendő esemény által „látóvá” válnak. Akkor majd ők is ugyanannak az „érzéknek” lesznek birtokában, mint a mostani újszülöttek; ez ugyanis nem más, mint annak a képessége, hogy az ember nyitott, be nem szűkített szellemmel áll a világban, s szelleme nem hagyja magát többé elnyomni az ész korlátozásától. Ezzel megszűnik az örökletes bűn!

Mindennek azonban semmi köze az eddig „okkult képességeknek” nevezett tulajdonságokhoz. Egyszerűen ez lesz a normális ember, olyan, amilyennek lennie kell! A „látóvá válásnak” semmi köze a „tisztánlátáshoz”, hanem azt jelenti „betekintés”, felismerés.

Az emberek ekkor majd képesek lesznek mindent elfogulatlanul meglátni, ami nem jelent mást, mint megítélni. Olyannak látják majd az észembert, mint amilyen valójában, az önmagára és környezetére oly veszélyes korlátoltsággal, amelyből egyúttal az elbizakodott uralomvágy és akaratosság is ered, ami tulajdonképpen az előbbivel egy tőről fakad.

Azt is látni fogják, hogyan szenvedett évezredek óta szigorú következetességgel az egész emberiség hol ilyen, hol olyan formában ez alatt az iga alatt, s hogyan irányult ez a rákfene örökös ellenségként mindig a szabad emberi szellem fejlődése ellen, az emberi lét fő célja ellen! Semmi sem fogja elkerülni a figyelmüket, még annak keserű bizonyossága sem, hogy minden fájdalomnak, minden szenvedésnek, minden egyes bukásnak ezáltal a rossz által kellett bekövetkeznie, s hogy javulás sohasem állhatott be, mert a felfogóképesség leszűkítése által eleve ki volt zárva, hogy belátásra jussanak.

Ezzel az ébredéssel azonban megszűnt ezeknek az észembereknek minden befolyása, minden hatalma. Mindenkorra; mert egy új, jobb korszak köszönt majd az emberiségre, melyben a régi többé nem maradhat meg.

Ezáltal elérkezik a szellem ma már százezrek által áhított szükségszerű győzelme a csődöt mondott ész felett. Az eddig tévútra vezetett tömegekből sokan fogják közben még felismerni, hogy az „ész” kifejezést eddig teljesen tévesen értelmezték. A legtöbben egyszerűen bálványként fogadták el, anélkül hogy egyáltalán megvizsgálták volna, csak azért, mert a többiek is annak állították be, s mert e bálvány valamennyi követője erőszak és a törvény által mindig tévedhetetlen, korlátlan uralkodónak tudta magát megjátszani. Sokan ezért egyáltalán nem is vették a fáradságot, hogy leleplezzék az ilyenek voltaképpeni ürességét és a hiányosságokat, melyek mögöttük rejtőztek.

Persze vannak olyanok is, akik már évtizedek óta harcolnak ez ellen az ellenség ellen, kitartó erővel és meggyőződéssel, titokban s részben nyíltan is, olykor a legsúlyosabb szenvedéseknek is kitéve. Ám a nélkül harcolnak, hogy ismernék magát az ellenséget! S ez magától értetődően megnehezítette a sikert. Eleve lehetetlenné tette. A harcosok kardja nem volt jól megélezve, mert a mellékes történéseken mindig kicsorbult. E mellékes dolgokkal azonban állandóan mellé is találtak a semmibe, elfecsérelték saját erejüket, és csak szétforgácsolták saját soraikat.

A valóságban csupán egy ellensége van az emberiségnek az egész vonalon: az ész eddig korlátlan uralma! Ez volt a nagy bűnbeesés, az ember legsúlyosabb vétke, amely minden rosszat maga után vont. Ez vált az örökletes bűnné, és ez az Antikrisztus is, akiről meghirdettetett, hogy fel fogja ütni a fejét. Egyértelműbben kifejezve, az ész uralma az ő eszköze, ami által az emberek a rabjai lettek. Az ő rabjai, Isten ellenségéé, magáé az Antikrisztusé... Luciferé! *(Lásd 90. előadás: Az Antikrisztus)

E korszak kellős közepén járunk! S ő ott lakik ma minden emberben, készen arra, hogy elpusztítsa, tevékenysége ugyanis teljesen természetes következményként azonnal elfordulást eredményez Istentől. Amint uralomra engedik jutni, ellehetetleníti a szellemet.

Ezért álljon az ember éberen a vártán. —

Eszét ezért most nem kell lebecsülnie, de eszközzé kell tennie, azzá, ami valójában, nem pedig mérvadó akarattá. Nem úrrá!

Az eljövendő nemzedék embere az eddigi időszakot már csak undorral, borzalommal és szégyennel fogja tudni szemlélni. Körülbelül úgy, mint mi, amikor egy régi kínzókamrába lépünk. Abban is a hideg ész garázdálkodásának romlott gyümölcseit látjuk. Mert vitathatatlan, hogy ha az emberben csak egy kis érzés is van és így szellemileg élő, ilyen szörnyűséget sohasem eszelt volna ki! Összességében persze ma sincs ez másképp, csak valamivel leplezettebb formában történik, s a tömegnyomor éppoly rothadt gyümölcs, mint az akkori egyéni kínvallatások.

Ha az ember egyszer majd visszatekint, nem győzi csóválni a fejét. Megkérdezi majd magától, hogy miként volt lehetséges a tévedéseket évezredeken át csendben eltűrni. A válasz magától értetődően egyszerű: erőszakkal. Bárhová tekint az ember, ez egészen világosan felismerhető. Eltekintve az ókori idők homályától, elég csak belépnünk a már említett kínzókamrákba, melyek még ma is mindenütt láthatóak, s amelyeket nem is olyan nagyon régen még használtak.

Megborzongunk, ha ezekre a régi eszközökre tekintünk. Mennyi hideg brutalitás rejlik bennük, micsoda bestialitás! A mai kor emberei közül aligha fog valaki is kételkedni abban, hogy az akkori cselekedetekben a legsúlyosabb bűntett rejlett. A bűnösökkel szemben ezáltal még nagyobb bűncselekményt követtek el. De a családtól és a szabadságtól elszakítva, oly sok ártatlant is kíméletlenül e tömlöcökbe vetettek. Micsoda jajgatások, micsoda fájdalmas kiáltások hagyták itt el azok torkát, akik teljesen védtelenül ki voltak szolgáltatva a kínvallatóknak. Embereknek kellett olyan dolgokat elszenvedniük, amelyekre csak borzalommal és utálattal lehet gondolni. Mindenkiben akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy emberektől valóban kitellett mindaz, ami ott ezekkel a védtelenekkel megtörtént, méghozzá a teljes jogszerűség látszatával. Egy olyan jog látszatával, amit egykor csupán erőszakkal kényszerítettek ki. S most ismét úgy kényszerítették ki testi fájdalmak által a bűnösség beismerését a gyanúsítottakból, hogy azután nyugodtan meggyilkolhassák őket. Még ha ezeket a beismerő vallomásokat csak a kényszer miatt tették is, hogy elkerüljék az értelmetlen testi kínokat, a bíráknak mégis elég volt, mert arra kellett nekik, hogy eleget tegyenek a törvény „szavának”. Vajon ezek a korlátolt emberek valóban úgy vélték, hogy ezáltal az isteni akarat előtt is tisztára tudták magukat mosni? És hogy így meg tudtak szabadulni a kölcsönhatás kérlelhetetlenül működő alaptörvényétől?

Ezek az emberek vagy valamennyien a legmegátalkodottabb bűnözők söpredéke voltak, akik törvényt merészeltek ülni mások felett, vagy ilyen világosan mutatkozott meg náluk a földi ész beteges korlátoltsága. Másról nem lehet szó.

Az isteni teremtéstörvények szerint egyetlen tisztségviselő, egyetlen bíró sem állhatna cselekedetében hivatala védelme alatt, mindegy, milyen hivatalt tölt be itt a Földön, hanem egyedül és kizárólag személyesen, védtelenül, mint minden más embernek, saját magának kell viselnie a teljes felelősséget mindenért, amit hivatalában tesz. Nem csupán szellemileg, hanem földileg is. Akkor majd mindenki sokkal komolyabban, gondosabban fogja venni a munkáját. És úgynevezett „tévedések” egészen biztosan nem fognak olyan könnyen újra előfordulni, melyek következményeit soha nem lehet jóvátenni. Nem is beszélve az érintettek és hozzátartozóik testi és lelki szenvedéseiről.

A továbbiakban azonban vegyük szemügyre a szintén ide tartozó, az úgynevezett „boszorkányok” ellen indított perek fejezetét!

Aki valaha is hozzájutott ilyen jellegű perek bírósági irataihoz, az a lángoló szégyentől felindulva azt szeretné kívánni, hogy bárcsak sohase tartozott volna ehhez az emberiséghez. Ha egy embernek akkoriban akár csak tudomása volt gyógyfüvekről, akár gyakorlati tapasztalat, akár hagyomány útján, és ezzel segített azoknak a szenvedő embereknek, akik erre kérték, akkor ezért könyörtelenül a kínpadra került, amitől végül csak a máglyahalál szabadította meg, ha a teste nem halt bele már azelőtt ezekbe a kegyetlenségekbe.

Akár a testi szépség is szolgálhatott akkoriban indítékul erre, nevezetesen a szűziesség, amely nem volt szolgálatkész.

S azután az inkvizíció szörnyűségei! *(az eretnek perek) Viszonylag kevés év csupán, ami ettől az „akkortól” elválaszt bennünket!

Ahogyan ma felismerjük ezt az igazságtalanságot, éppen úgy érezte ezt akkoriban a nép. Mert ez a nép még nem volt annyira beszűkítve az „ész” által, nála olykor-olykor még feltört az érzés, a szellem.

Nem ismeri fel ma az ember mindebben a tökéletes korlátoltságot? A felelőtlen butaságot?

Az ember fölényesen és vállvonogatva beszél róla, ám ezen lényegében semmi sem változott. A korlátolt beképzeltség minden meg nem értett dologgal szemben még most is pontosan ugyanaz! Csak e kínzások helyett most a nyilvános gúny van kéznél mindenben, amit az ember saját korlátoltsága miatt nem ért meg. Aztán verjék sokan a mellüket, és gondolkodjanak el ezen komolyan, önmagukat nem kímélve. Az ész hősei, azaz a nem teljesen normális emberek, eleve szélhámosnak tekintenek minden olyan embert, gyakran a bíróság előtt is, akinek megvan a képessége, hogy tud valamit, ami mások előtt rejtve marad, talán finomanyagú szemével látja a finomanyagú világot, mint egy természetes történést, amit egész rövid időn belül nem fognak többé kétségbe vonni, még kevésbé fognak kíméletlenül harcolni ellene.

S jaj annak, aki maga sem tud ezzel mit kezdeni, hanem a legnagyobb ártatlansággal beszél arról, amit látott és amit hallott. Eleve tartania kell, mint az első keresztényeknek Néró alatt, annak gyilkolásra mindig kész segítőitől.

Ha ráadásul még más képességei is vannak, amiket a kimondott észemberek sohasem lesznek képesek megérteni, akkor minden további nélkül kíméletlenül üldözni fogják, megrágalmazzák, kiközösítik, ha nem teljesíti mindenki kívánságát; és ha van rá valami mód „ártalmatlanná” teszik, ahogy ezt szépen mondani szokás. Ettől valahogy senkinek sincs lelkiismeret-furdalása. Egy ilyen ember ma még mindenki, belül néha nagyon tisztátalan ember, szabad prédájának számít. Minél korlátozottabb valaki, annál nagyobb nála a bölcsesség illúziója és a beképzeltségre való hajlam.

Az ember semmit sem tanult a régi idők említett eseményeiből, a maguk kínzásaival és égetéseivel, és az oly nevetséges periratokból! Hiszen még ma is mindenki büntetlenül mocskolhatja és becsmérelheti azt, ami szokatlan és megértetlen. Ez semmiben sem különbözik attól, ami akkor volt.

Még az igazságszolgáltatásnál is rosszabb volt az inkvizíció, mely egyházi kezdeményezésre jött létre. Itt a megkínzottak sikolyait jámbor imákkal nyomták el. Ez a teremtésbeli Isteni akarat kigúnyolása volt! Az akkori egyházi elöljárók ezzel bebizonyították, hogy fogalmuk sem volt Krisztus igaz tanításáról, még kevésbé az Istenségről és annak teremtő akaratáról, melynek törvényei megváltoztathatatlanul ott nyugszanak és működnek a Teremtésben, már a kezdetektől az idők végezetéig azonos módon.

Isten megadta az emberi szellemnek természeténél fogva a döntés szabad akaratát. Csak ebben tud úgy érlelődni, ahogyan kell, kicsiszolódni és teljesen kifejlődni. Mindehhez csupán ebben rejlik számára a lehetőség. Ha azonban ez a szabad akarat gátolva van, az akadály számba megy, ha éppenséggel nem erőszakos visszavetést jelent. A keresztény egyházak azonban, ahogyan számos más vallás is, akkor hadakoztak ezzel az isteni rendelkezéssel, és a legnagyobb kegyetlenséggel léptek fel ellene. Kínzással és végül haláluk által akarták az embereket arra kényszeríteni, hogy olyan utakat válasszanak és járjanak, hogy olyan vallomásokat tegyenek, melyek meggyőződésük ellen, vagyis akaratuk ellen valók voltak. Ezzel megsértették az isteni parancsolatot. De nem csak azt, hanem megakadályozták az emberek szellemi fejlődését, s mi több évszázadokkal vetették őket vissza.

Ha közben a valódi érzésnek, tehát a szellemnek, csupán egy szikrája is megmutatkozott volna, akkor ilyennek soha nem lett volna szabad megtörténnie és nem is történhetett volna meg! Vagyis csak a hűvös ész okozta ezt az embertelenséget.

Történelmileg bizonyítottan hány pápa maga folyamodott méreghez és tőrhöz, hogy megvalósítsa tisztán földi vágyait és céljait. Ez csak az ész uralma alatt történhetett, amely diadalmenetében mindent leigázott, mely semmitől sem riadt vissza. —

És mindenek felett az elkerülhetetlen események folyamatában ott rejlett és rejlik Teremtőnk vasakarata. A túlvilágra való átmenetkor minden ember megfosztatik a földi hatalomtól és annak védelmétől. Neve, rangja, mindene visszamarad. Oda csak egy szegény emberi lélek megy át, hogy megkapja, megtapasztalja azt, amit elvetett. Egyetlen kivétel sem lehetséges! Az ő útja átvezet az Isteni igazságosság feltétlen kölcsönhatásának összes fogaskerekén. Ott nincs egyház, nincs állam, hanem csak egyes emberi lelkek, akiknek személyesen kell elszámolni minden elkövetett hibával!

Aki Isten akarata ellen cselekszik, tehát vétkezik a Teremtésben, az alá van vetve e törvényszegés következményeinek. Nem számít, hogy kiről van szó, és milyen ürüggyel vitte véghez. Bárki legyen is az az egyház vagy a jogszolgáltatás védőleple alatt... a test vagy a lélek ellen elkövetett bűncselekmény az bűncselekmény, és az is marad! Ezt semmivel sem lehet megváltoztatni, még a jogszerűség látszatával sem, ami nem mindig egyezik meg a joggal; mert persze a törvényeket is csak észemberek alkották meg, és ezért földi korlátozásokat kell magukban hordozniuk.

Vegyük csak egyszer szemügyre oly sok állam jogrendszerét, különösen Közép- és Dél-Amerikában. Az az ember, aki ma a kormányt vezeti, s közben minden tiszteletet megkap, holnap már bűnözőként a börtönbe kerülhet, vagy kivégezhetik, ha ellenfelének valamilyen erőszakos cselekmény által sikerül a kormányzást magához ragadnia. Ha nem sikerül neki, akkor ahelyett, hogy őt kormányzónak ismernék el, bűnözőnek fogják tekinteni és üldözni fogják. S az összes hatósági szerv készségesen szolgálja majd úgy az egyiket, mint a másikat. Sőt egy világutazónak is gyakran cserélnie kell a lelkiismeretét, akár egy ruhát, ha egyik országból a másikba megy, hogy mindenütt jónak számítson. Ami az egyik országban bűncselekménynek számít, az a másikban nagyon gyakran megengedett, mi több, talán még szívesen is látott.

Ez természetesen csak a földi ész vívmányaiban lehetséges, de sohasem ott, ahol az észnek az élő szellem eszközeként el kell foglalnia természetes helyét; aki ugyanis a szellemre hallgat, az sohasem fogja Isten törvényeit figyelmen kívül hagyni. S ahol e törvényeket veszik alapul, ott nem lehetnek hiányosságok, hézagok, hanem csupán egységesség, ami meghozza a boldogságot és a békét. A szellem megnyilvánulásainak alapvető jellemzői mindig és mindenütt csak teljesen egyformák lehetnek. Sosem fognak egymással szemben állni.

A joggyakorlat művészete, a gyógyítás művészete, és az államvezetés művészete óhatatlanul tökéletlen kézművesség marad ott, ahol egyedül az ész képezi az alapot, és a szellemi hiányzik. Ez egyszerűen nem lehet másképp. Közben persze állandóan a „szellem” valódi fogalmából kell kiindulni. —

A tudás egy termék, a szellem azonban élet, melynek értéke és ereje csak szellemi eredetével kapcsolatban mérhető. Minél bensőségesebb ez a kapcsolat, annál értékesebb és hatalmasabb az a rész, ami ebből az eredetből indult ki. Minél lazábbá válik azonban ez a kapcsolat, annál távolabbinak, idegenebbnek, magányosabbnak és gyengébbnek kell lennie a kiáradt résznek is, vagyis a szóban forgó személynek.

Ezek olyan egyszerű és magától értetődő dolgok, hogy érthetetlen miként tudnak az eltévelyedett észemberek újra és újra vakon elmenni mellettük. Hiszen azt kapja a törzs, a virág és a gyümölcs is, amit a gyökér felszív! De itt is megmutatkozik a felfogásbeli reménytelen önbeszűkítés. Fáradságosan falat emeltek maguk elé, ami fölött most már nem képesek átnézni, még kevésbé átlátni rajta.

Minden szellemileg élő ember számára azonban az ilyen önelégülten fölényeskedőknek, gúnyosan mosolygóknak, önmagukat mások fölé helyezőknek, és másokat, akik nincsenek olyan mélyen leigázva, lenézőknek olykor szegény, beteg bolondoknak kell tűnniük, akiket minden részvét ellenére meg kell hagyni tévhitükben, mert korlátozott megértésük még az ellenkezőjét bizonyító tények fölött is minden benyomás nélkül képes elsiklani. Minden javításra irányuló erőfeszítés olyan hiábavaló törekvéssel egyenlő, mint amikor egy beteg testet új, csillogó köntös ráterítésével egyszersmind meg is gyógyítanának.

A materializmus most már túljutott a csúcspontján, és immár mindenütt kudarcot vallva hamarosan magába kell dőlnie. De közben sok jót is magával ránt. Hívei már képességeik végén járnak, és nemsokára megzavarodnak saját művüktől, s aztán önmaguktól is, anélkül hogy felismernék az előttük megnyíló szakadékot. Nemsokára olyanok lesznek, mint egy pásztor nélküli nyáj, az egyik nem fog bízni a másikban, mindenki csak a maga útját követi majd, s közben mégis büszkén lenéz másokat. Átgondolatlanul, csupán a korábbi szokásokat követve.

Saját ürességüket külsőleg bizonyító jelek összességével végül vakon bele is fognak zuhanni a szakadékba. Még szellemnek tartják azt, ami csupán saját agyuk terméke. De hogyan is lenne képes halott anyag élő szellemet létrehozni? Sok dologban büszkék pontos gondolkodásukra, míg a leglényegesebb kérdésekben elég gátlástalanul meghagyják a legfelelőtlenebb hézagokat.

Minden új lépésnek, minden javulásra irányuló kísérletnek újra és újra magában kell hordoznia az ész művének minden sivárságát, s ennélfogva az elkerülhetetlen pusztulás csíráját is.

Mindaz, amit most mondok, nem prófétálás, nem alaptalan jövendölés, hanem a Teremtésben lévő mindent éltető teremtő akarat megváltoztathatatlan következménye, melynek törvényeit már számos korábbi előadásomban kifejtettem. Aki a bennük pontosan kijelölt utakon szellemben követ engem, annak meg kell látnia és fel kell ismernie a szükségszerű véget is. És ennek minden jele már itt van.

Az ember panaszkodik és siránkozik, s undorral nézi, miként mutatkoznak meg manapság szinte hihetetlen formákban a materializmus túlkapásai. Az ember a gyötrelemből való szabadulásért, javulásért, a határtalan hanyatlásból való kilábalásért könyörög és imádkozik. Azon kevesek, akik meg tudták menteni lelki életük valamilyen rezdülését a hihetetlen események áradatából, és akik szellemileg nem fulladtak bele az általános hanyatlásba, amely homlokán megtévesztő módon a „haladás” nevet viseli büszkén, azok számkivetettnek, elmaradottnak érzik magukat, és a modern élet lélektelen követői annak is tekintik és kinevetik őket.

Babérkoszorút mindazoknak, akiknek volt bátorságuk, és nem csatlakoztak a tömegekhez! Akik büszkén lemaradtak a meredek lejtős útról!

Aki ma emiatt még szerencsétlennek akarja magát tartani az egy alvajáró! Nyissátok ki szemeteket! Hát nem látjátok, hogy mindaz, ami nyomaszt benneteket, az a most már csak látszólag uralkodó materializmus hirtelen végének kezdete? Az egész építmény már az összeomlás szélén áll, azok közreműködése nélkül, akik szenvedtek alatta, és még mindig szenvedniük kell. Az ész emberiségének most le kell aratnia azt, amit az évezredek során létrehozott, táplált, nevelt és bálványozott.

Emberi számítás szerint hosszú idő, Isten önműködő malmainak a Teremtésben csupán egy rövid pillanat. Ahová csak néztek, mindenütt teljes a kudarc. Háborgóan visszacsap, s fenyegetően felemelkedik akár egy súlyos bástyafal, hogy hamarosan leomoljon és összedőlve mélyen maga alá temesse imádóit. Ez a kölcsönhatás kérlelhetetlen törvénye, melynek félelmetes módon kell megmutatkoznia ennél a feloldozásnál, mert az évezredek folyamán a sok tapasztalat ellenére soha sem változtak a dolgok a magasabb rendű felé, hanem éppen ellenkezőleg, ugyanazt a hamis utat taposták még szélesebbre.

Ti csüggedők, itt az idő! Fel a fejjel, amit oly gyakran kellett szégyenteljesen lehajtanotok, amikor az igazságtalanság és az ostobaság oly mély szenvedést készített számotokra. Nézzétek meg ma nyugodtan az ellenfelet, aki annyira el akart nyomni benneteket!

Korábbi pompázatos ruhája már nagyon foszladozik. Az alakja minden szakadáson keresztül végre a maga valódi formájában látható. Bizonytalannak, ám nem kevésbé beképzeltnek néz ki az emberi agy fáradt terméke, az ész, mely hagyta magát a szellem fölé emelni... értetlenül bámul kifelé!

Bátran vegyétek csak le szemetekről a kötést és nézzetek tüzetesebben körül. Már egyedül az egyébként egész jó újságok átlapozása is sok mindent feltár a tiszta tekintetnek. Görcsös erőfeszítés látható, mellyel továbbra is ragaszkodni akar az összes régi képzelgéshez. Arcátlanul és gyakran nagyon otromba viccelődéssel igyekeznek az egyre nyilvánvalóbb értetlenséget eltakarni. Az ember gyakran bizarr kifejezésekkel akar megítélni valamit, amiről a valóságban egész nyilvánvalóan a legcsekélyebb fogalma sincs. Manapság még az egészen jó képességekkel rendelkező emberek is tehetetlenül menekülnek a tisztátalan utakra, csak hogy ne kelljen beismerniük, hogy oly sok dolog meghaladja saját eszük felfogóképességét, amire eddig egyedül akartak hagyatkozni. Nem érzik az ilyen viselkedés nevetséges voltát, nem látják a pőreséget, amit ezzel csak növelni segítenek. Zavarodottan és elvakítva fognak hamarosan az Igazság előtt állni, és gyászos képpel fognak végigtekinteni elhibázott életükön, közben végre megszégyenülten felismerve, hogy éppen ott rejlett a butaság, ahol bölcsnek vélték magukat.

Milyen messzire jutott ez már manapság? Az izomember diadalmaskodik! Egy komoly kutató, aki évtizedekig tartó küzdelem árán felfedezett egy szérumot, ami évről évre emberek százezreinek, kicsiknek és nagyoknak, nyújt védelmet és segítséget a halálos betegségekkel szemben, arathatott valaha is olyan diadalt, mint egy bokszoló, aki tisztán földi, durva brutalitással legyőzi embertársát? Vagy mint a pilóta, aki egy kis bátorsággal, nem többel, mint amivel a harcmezőn minden katonának rendelkeznie kellett, kiváló gépének köszönhetően végrehajt egy nagy repülést? Ebből ma félig-meddig állami aktust csinálnak. Hát származik ebből akárcsak egyetlen emberi léleknek is valami haszna? Csak földileg, minden földileg, vagyis a Teremtés egész művében alacsonyan! Teljesen az észbeli tevékenység aranyborjának megfelelően. Mint ennek a nagyon földhöz kötött, agyagból való látszatfejedelemnek a korlátozott emberiség felett aratott diadalát! — —

És senki sem látja ezt az eszeveszett zuhanást a borzalmas mélységbe!

Aki ezt megérzi, az egyelőre még hallgatásba burkolózik, azzal a megszégyenítő tudattal, hogy kigúnyolják, ha megszólal. Ez már egy vad őrület, amiben azonban ott dereng a tehetetlenség felismerése. És e felismerés megsejtésével csak még inkább lázadozik minden, merő dacból, hiúságból és nem utolsó sorban az elkövetkező eseményektől való félelem és rettegés miatt. Az ember semmi áron sem akar már most ennek a hatalmas tévedésnek a végére gondolni! Görcsös ragaszkodás ez az elmúlt évezredek büszke építményéhez, mely egészen olyan, mint a bábeli torony, és úgy is fogja végezni!

Az eddig töretlen materializmus a halál előérzetét hordozza magában, ami hónapról hónapra egyre nyilvánvalóbbá válik. —

Ám számos emberi lélekben mocorog valami, mindenütt, az egész Földön! Az Igazság ragyogása már csak a régi, téves nézetek egy vékony rétegével van leborítva, amit a megtisztítás szelének első fuvallata elsöpör, hogy ezáltal felszabaduljon a mag, melynek fénye megannyi mással egyesül, hogy kibontakozzon a sugárkúp, amely a hála tüzeként felemelkedik a tiszta öröm birodalmába, a Teremtő lábaihoz.

Ez lesz a várva várt Ezeréves Birodalom kora, amely előttünk fekszik mint egy nagy reménycsillag a ragyogó ígéretben!

És ezzel végre feloldódik az egész emberiségnek a szellem ellen elkövetett nagy bűne, amely a szellemet az ész által a Földhöz kötve tartotta! Majd ez lesz csak a helyes út vissza a természeteshez, a Teremtő akaratának útjára, aki azt akarja, hogy az ember művei nagyok és eleven megérzésekkel áthatottak legyenek! A szellem győzelme azonban egyidejűleg a legtisztább szeretet győzelme is lesz!

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]