Az Igazság Fényében

Grál-üzenet Abdrushintól


1.KÖNYV ◄ ► 2.KÖNYV
Deutsch
English
Francais
Español
Português
Русский
Український
Česky
Slovensky
Obsah


58. Krisztus földi testének feltámadása

Tökéletes az Isten, az Úr! Tökéletes az Ő akarata, mely benne nyugszik, és mely kiárad belőle, hogy létrehozza és fenntartsa a Teremtést. Tökéletesek ezért a törvények is, melyek akaratában áthatják a Teremtést.

Ám a tökéletesség már eleve kizár minden elhajlást. Ez az az alap, mely oly sok állítás kétségbe vonását jogossá teszi! Több tan önmagának mond ellent, amikor – teljesen helytállóan – Isten tökéletességéről tanít, de ugyanakkor ezzel a legnagyobb ellentmondásban lévő tételeket állít fel, és azt kívánja, hogy az ember olyan dolgokban higgyen, melyek kizárják Istennek és Isten akaratának, mely a Teremtés törvényeiben rejlik, a tökéletességét.

Így azonban oly sok tanba fészkelte be magát a betegség csírája. Ez egy olyan szú, melynek tevékenysége egyszer majd az egész építményt össze kell, hogy döntse. Ott még elkerülhetetlenebb az összeomlás, ahol alappilléreknek állítottak olyan ellentmondásokat, melyek Isten tökéletességét nem csupán kétségbe vonják, hanem egyenesen tagadják! Isten tökéletességének tagadása ráadásul bizonyos esetekben része a hit megvallásának, mely lehetővé teszi a felvételt bizonyos közösségekbe.

Itt az Isten Fia földi testének feltámadásáról van szó, a testi feltámadásról, amit az emberek többsége minden gondolkodás nélkül elfogad a megértés legcsekélyebb nyoma nélkül. Mások pedig tökéletesen tudatosított tudatlansággal teszik ezt az állítást magukévá, mert hiányzott a tanítójuk, aki helyes magyarázatot tudott volna nekik adni rá.

Milyen szomorú kép tárul a nyugodtan és komolyan szemlélődő elé. Mily szánalmasan állnak előtte az olyan emberek, akik nagyon gyakran – még büszkén is – vallásuk legbuzgóbb, legelkötelezettebb hívőinek tekintik magukat, amikor azzal fejezik ki buzgóságukat, hogy meggondolatlanul tudatlan beképzeltségükben lenézik a másképpen gondolkodókat, nem gondolván arra, hogy éppen ezt kell a tehetetlen meg nem értés csalhatatlan jelének tekinteni.

Aki meggyőződéséül fogad el és vall fontos dolgokat, anélkül hogy kérdezne, határtalan közömbösségről tesz tanúbizonyságot, nem pedig igaz hitről.

Ily fényben áll az ilyen ember az előtt, akit a Legmagasztosabbnak és Legszentebbnek szokott nevezni, akinek számára egész léte folyamán értelmet és támaszt kell jelentenie.

Ezzel a hozzáállással vallásának nem élő tagja, akinek megadatik a felemelkedés és a megváltás, hanem csak zengő érc, és üres, pengő cimbalom, olyan, aki nem érti Teremtője törvényeit, és nem is igyekszik felismerni azokat.

Mindenki számára, aki így cselekszik, megállást és visszacsúszást jelent azon az úton, melynek őt támogatva, fejlődését szolgálva kell elvezetnie az anyagiságon át az Igazság fényéhez.

A földi test feltámadásának téves felfogása is, mint minden más téves nézet, egy mesterségesen létrehozott akadály, melyet magukkal visznek a túlvilágra, mely előtt ott is meg kell majd állniuk, és nem fognak tudni tovább menni, mert egyedül nem tudnak tőle megszabadulni; hiszen erősen rájuk akaszkodik a téves hit, és annyira megköti őket, hogy elveszi minden szabad kilátásukat a fényes Igazságra.

Nem mernek mást gondolni, és ezért nem is tudnak tovább menni. Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy a magukat így kötve tartó lelkek elpazarolják még az utolsó lehetőséget is a kiszabadulásra, és nem tudnak a megfelelő időben felemelkedni a Fény felé, aminek következtében magával ragadja őket a bomlás, és útjuk végét az örök kárhozat jelenti.

Az örök kárhozat az állandó kizáratás a Fényből. Az önmaga által beindított, következetes történés természetéből adódóan örökre meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy teljesen tudatossá fejlődött személyiségként térjen vissza a Fénybe. Ez a körülmény a bomlásba való ragadtatás által áll be, mely a finomanyagú test mellett felbomlaszt és szétporlaszt minden szellemit, mint személyes-tudatos szerzeményt. *(Lásd 20. előadás: Az utolsó ítélet) Ez tehát az úgynevezett „szellemi halál”, ahonnét az addig fejlődő tudatos „én” számára már nincs lehetőség arra, hogy felemelkedjen a Fénybe, míg ha valaki felemelkedik, ez nemcsak hogy megmarad, hanem tovább is fejlődik a szellemi tökéletességig.

Egy olyan ember, aki valamilyen tévhitben, vagy átgondolás nélkül sajátjaként elfogadott hitben távozott e világról, akadályoztatva van mindaddig, míg más meggyőződés által belül élővé és szabaddá nem válik, és így szétrobbantja az akadályt, mely őt saját hite által tartotta vissza attól, hogy rátérjen a helyes, igaz útra, és előrehaladjon rajta.

Azonban egy ilyen embernek nagyon nehéz túllépni önmaga korlátain, és hatalmas erőfeszítésbe kerül. Már maga az a lépés, hogy egy ilyen gondolattal elkezdjen foglalkozni, szellemileg roppant nagy felfelé lendítő erőt kíván. Milliók tartják így magukat fogolyként, és ezért még arra sincs erejük, hogy akár a lábukat felemeljék, mert abban a pusztulást hozó téveszmében élnek, hogy helytelenül cselekednének. Olyanok, mint akik megbénultak, és el is vesznének, ha nem maga Isten élő ereje keresné hozzájuk az utat. Ám ez csak akkor tud segítőn közbeavatkozni, ha az emberi lélekben megszületik az akarás szikrája, és elébe megy a segítségnek.

Ebben az önmagában véve oly egyszerű és természetes folyamatban olyan bénulás rejlik, ami borzasztóbb és pusztulást hozóbb már nem is lehetne. Így azonban az emberekre bízott szabad döntőképesség áldása a helytelen felhasználás által átokká válik. Mindig mindenkinek a saját kezében van a döntés, hogy elzárkózik-e a segítségtől, vagy együttműködik vele. És éppen ez az, ami szörnyen megbosszulja magát, ha az ember elvakultan, anélkül hogy a legkörültekintőbben és legkomolyabban megvizsgálná, megbízik egy tanban! Ebbéli restsége teljes létébe kerülhet!

Az ember legnagyobb ellensége, földi szempontból nézve, a kényelmesség, a lustaság. Hitbéli lustasága azonban szellemi halálává válik!

Jaj azoknak, akik nem ébrednek fel időben, és nem szedik magukat össze, hogy a legszigorúbban vizsgálják meg mindazt, amit hitnek neveznek! Azokra pedig pusztulás vár, akik ily nagy ínséget okoznak! Akik hamis pásztorként nyájukat elhagyatott, kopár síkságra vezetik. Semmi más nem segíthet rajtuk, mint hogy az eltévedt juhokat visszavezetik az igaz útra. Csak az a nagy kérdés, hogy marad-e még rá elég idejük. Ezért mindenki vizsgálja meg magát gondosan, mielőtt valamelyik embertársát tanítani próbálja.

A tévhit káprázat! És ez az emberi szellemet mind itt, mind a túlvilágon szorosan és feszesen olyan erővel tartja kötve, melyet csak Isten igaz Igéjének élő ereje tud föloldani. Ezért kövesse hívását mindenki, akit megérint. Csak aki érzi a hívást, annak szól! Az ilyen ember vizsgálódjék, mérlegeljen és váljék szabaddá!

Közben ne feledje el, hogy csak a saját döntése tudja széttörni azt a bilincset, mellyel maga bilincselte meg önmagát korábban téves hite által. Ahogy egykor kényelemből vagy lustaságból úgy döntött, hogy vakon követ valamilyen tant, melyet nem vizsgált meg minden részletében komolyan, vagy ahogy Istent talán tagadni próbálta, csak azért, mert eddig egyedül nem volt képes egy olyan utat találni hozzá, mely jogos igényeinek megfelelt volna, hogy az következetesen hiánytalan legyen, úgy most is újra saját magából kell kiindulnia az első akarásnak, hogy a keresés során kíméletlenül megvizsgáljon mindent! Csak akkor lesz képes az eddig saját akarata által lemerevített lábát felemelni, és megtenni az első lépést, mely az Igazsághoz, és ezzel a szabadsághoz vezeti a Fényben.

Ő maga, és mindig csak saját maga mérlegelhet, neki kell és szükséges mérlegelnie, mert magában hordozza az adottságot ehhez. És mindenért csakis saját magát kell felelősnek tekintenie, így vagy úgy, mindegy, hogy mit is akar, és mit is tesz.

Már annak, hogy ezt tudatosítja, a legszigorúbb vizsgálódásra kellene késztetnie.

Éppen e felelősség az, mely nem csupán a korlátlan jogot adja meg minden embernek egy ilyen vizsgálódásra, hanem e felelősség a vizsgálódást ráadásul még a legkényszerítőbb szükségességgé is teszi! Az ember nyugodtan tekintheti ezt akár egy egészséges önfenntartási ösztönnek is, ez egyáltalán nem helytelen! Hiszen akármilyen földi szerződést sem ír alá, melynek értelmében felelősséget vesz magára, anélkül hogy előbb szóról szóra pontosan meg ne vizsgálná, és meg ne fontolná, hogy be tud-e mindent tartani. Szellemi vonatkozásban sincs ez másképp, sőt a helyzet még sokkal komolyabb, amikor arról dönt, hogy elfogad-e valamilyen hitet! Ha az emberek valamivel egészségesebb önfenntartási ösztönre hallgatnának, akkor ez nem bűn, hanem áldás lenne!

A földi test feltámadása! Hogyan tudna egy test a durvaanyagúságból felemelkedni az Isten Atya tiszta szellemi birodalmába! A durvaanyagúság, mely még a túlvilág finomanyagúságába sem képes átlépni. Minden, ami durvaanyagú, sőt még az is, ami finomanyagú, a természet örök törvényei szerint alá van vetve a bomlásnak. Kivétel, vagy ettől való eltérés nincs, mert a törvények tökéletesek. Ezért a durvaanyagú test a halál bekövetkezése után nem tud felemelkedni az Atya birodalmába, vagy akár csak a szintén bomlásnak alávetett finomanyagú túlvilágba! Ilyen jellegű elhajlások az isteni természettörvények tökéletessége miatt egyszerűen lehetetlenek!

Mindezt kicsiben, a fizika törvényeiben is egészen világosan meg lehet figyelni, melyek nem tanúskodnak másról, mint a Teremtő megmásíthatatlan törvényei, melyek átjárják ezt a területet is, mint mindent az egész létben.

Minden, ami létezik, alá van vetve a keletkezés egységes törvényeinek, melyek világosan és érthetően magukban hordozzák az egyszerű, de megváltoztathatatlan isteni akaratot. Semmit sem lehet elválasztani tőle.

Ezért annál is inkább elszomorító, amikor néhány tanítás Istennek éppen a törvényekben megnyilvánuló nagyságát nem akarja elismerni, mely törvények által pedig az emberi felfogóképességhez oly nyilvánvalóan közel kerül!

Minden tan egészen helyesen Isten tökéletességére mutat rá. Ha azonban az eredet vagy forrás, mint olyan tökéletes, akkor ami abból származik, az is csak tökéletes lehet. Ezért a forrásból származó akarat-megnyilvánulásban nyugvó teremtéstörvényeknek is szükségszerűen tökéletesnek kell lenniük. Teljesen természetes módon az egyiket nem lehet a másiktól elválasztani. E tökéletes teremtéstörvények természettörvényekként járnak át és tartanak fenn mindent, ami létrejött. A tökéletesség azonban ugyanazt jelenti, mint a megváltoztathatatlan­ság. Ebből az következik, hogy ezen alap- vagy természettörvényektől bárminemű eltérés teljesen lehetetlen. Más szavakkal: semmilyen körülmények között sem fordulhatnak elő kivételek, melyek minden más természetes történésnek ellentmondanának.

Tehát nem történhet meg a földi test feltámadása sem, mely durvaanyagú lévén feltétlenül kötve marad a durvaanyagúsághoz!

Mivel az őstörvények mindegyike az isteni tökéletességből származik, Isten akaratának újabb tette sem fog tudni soha valamilyen más formában kifejlődni, mint ahogy az a Teremtésben a kezdetektől adva van.

Ha megannyi tanítás elzárkózik e magától értetődő tény elől, mely Isten tökéletessége révén feltétlenül adott, akkor ezzel azt bizonyítja, hogy az alapjai tévesek, a térhez és időhöz kötött emberi észre épülnek, és ennélfogva nem tarthatnak igényt arra, hogy Isten üzeneteként ismerjék el őket, mely semmilyen hiányosságot sem mutat, mert az ilyen csak a tökéletességből jöhet, magából az Igazságból, melyben nincs semmiféle hiányosság, és egyszerű nagyságában is érthető. Az Igazság elsősorban természetes, hiszen amit az emberek természetnek neveznek, az az isteni akarat tökéletességéből származik, és elevenségét még ma is változatlanul abból nyeri, ezért semmi esetre sem képezhet kivételt.

Amikor Krisztus a Földre jött, hogy az Igazság isteni üzenetét hirdesse, egy durvaanyagú testet is igénybe kellett vennie, tehát egy emberi testet. Voltaképpen már ebben fel kellene ismernie minden gondolkodó embernek a természettörvények megváltoztathatatlanságát, mint ahogy a keresztre feszítés miatt bekövetkezett testi halálban is.

Ez a durvaanyagú emberi test azonban e halál után sem képezhetett kivételt, hanem a durvaanyagú világban kellett maradnia! Nem volt képes feltámadni, hogy ezután átmenjen egy másik világba! A változatlan isteni vagy természettörvények ezt az isteni akaratból származó tökéletességük miatt nem teszik lehetővé. De nem is tehetik lehetővé, mert különben nem lennének tökéletesek, másrészről pedig ez azt vonná maga után, hogy sem Isten akarata, sem ereje, sem ő maga nem lenne tökéletes.

De mivel ez ki van zárva – mint ahogy ezt bármely tudományág maga is megfigyelheti a Teremtésben –, így az nem helyes és kétségbe vonja Isten tökéletességét, ha azt állítják, hogy e durvaanyagú emberi test feltámadt és negyven nap elteltével egy másik világba ment át.

Ha egy emberi test valóban feltámad, akkor ez csak úgy történhet meg, hogy a lélek – mely a durvaanyagú testtel egy finomanyagú szál révén még egy ideig össze van kötve –, vissza van hívva e testbe. *(Lásd 40. előadás: A halál) Ez a természettörvényeknek megfelelően csak addig lehetséges, ameddig e szál létezik. Ha e szál egyszer már feloldódott, akkor a feltámasztás, tehát a lélek visszahívása a korábbi durvaanyagú testbe, lehetetlen lenne! Ez is szigorúan alá van vetve a természettörvényeknek, és még maga Isten sem lenne rá képes, mert hiszen ez az ő saját tökéletes törvényei, tökéletes akarata ellen lenne, mely önműködően működik a természetben. Éppen e tökéletességből kifolyólag soha nem is tudna egy ennyire tökéletlen gondolatra jutni, amely nem volna más, mint önkényes cselekedet. Itt ismét úgy tűnik, mintha Isten kötve lenne a Teremtésben abszolút tökéletessége miatt, mely tökéletességnek minden esetben meg kell valósulnia, és semmilyen változtatást sem tesz lehetővé, amely azonban nem is áll Isten szándékában, és nem is szükséges. Isten azonban semmiképpen sincs ténylegesen kötve, hanem csak úgy tűnik, mintha kötve lenne bizonyos dolgokban, mert az ember nem képes átlátni a történés egészét. És mivel nem tudja átlátni az egészet, ez arra készteti, hogy – önmagában véve egészen jót akarva és tiszteletet adva – Istenétől önkényes cselekedeteket várjon el, melyek, ha szigorúan vesszük, csak megkisebbítik az isteni tökéletességet. Az, amiről az emberek a legnagyobb alázattal azt vélték, hogy jó, ebben az esetben nem tisztelettel teljes felfelé irányított tekintetté válik, hanem lehúzza Istent az emberi szellem teljesen természetes behatároltságába.

Az isteni akarat- vagy természettörvények feltétlen betartása mutatkozott meg Lázár feltámasztása és a naini ifjú esetében is. Azért lehetett őket feltámasztani, mert még létezett az összekötő szál a test és a lélek között. A Mester hívására a lélek ismét eggyé tudott válni a testtel. A test azonban aztán arra volt kényszerítve, hogy a természettörvények értelmében mindaddig a durvaanyagú világban maradjon, ameddig a durvaanyagú és finomanyagú test újra el nem oldódott egymástól, mely eloldódás a finomanyagú test számára lehetővé tette, hogy belépjen a finomanyagú világba, tehát egy újabb durvaanyagú elhalálozás történt.

A durvaanyagú test belépése egy másik világba azonban teljesen lehetetlen. Ha Krisztus szelleme újra visszatért volna durvaanyagú testébe, vagy esetleg azt el sem hagyta volna, akkor rá lett volna kényszerítve arra, hogy mindaddig a durvaanyagúságban maradjon, ameddig az újabb elhalálozás be nem következik, ez másként nem történhetett volna.

Egy másik világba történő testi feltámadás az emberek számára, mint ahogy egykor Krisztus számára is, teljesen ki van zárva!

A Megváltó földi teste ugyanazon a folyamaton ment keresztül, mint amin a Teremtő természettörvényeinek megfelelően minden más durvaanyagú testnek is keresztül kell mennie.

Tehát a názáreti Jézus, az Isten Fia, nem földi testben támadt fel!

A legvilágosabb logika, és az éppen ebben megtalálható, sokkal nagyobb Isten iránti tisztelet ellenére még sokan lesznek olyanok, akik nem hajlandóak követni téves hitük elvakultságában és restségében az Igazság ennyire egyszerű útját. Bizonyára olyanok is lesznek jó néhányan, akik saját korlátoltságuk miatt nem fogják tudni követni. És mások, akik szántszándékkal, dühöngve próbálnak majd ellene harcolni, azon megalapozott félelmük miatt, hogy össze kellene dőlnie a fáradsággal felépített kényelmes hitük épületének.

Nem tud hasznukra lenni, ha alapként csak a szájhagyományokra támaszkodnak; hiszen a tanítványok is csak emberek voltak. Hiszen az csak nagyon is emberi tulajdonság, ha annak idején, a borzasztó történések által erősen felzaklatott tanítványok visszaemlékezésükkor saját gondolataikat is beleszőtték elbeszéléseikbe, és ha a korábban történt, számukra még megmagyarázhatatlan csodák hatására oly sok mindent másképp adtak vissza, mint ahogy az a valóságban volt.

Írásaik és elbeszéléseik – miként az Isten Fia és az Ember Fia esetén, akiket tévesen egy személynek gondoltak – túl erősen gyökereztek saját emberi feltételezéseikben, melyek több későbbi tévedésnek szolgáltak alapul.

Még ha a legerősebb szellemi inspiráció is volt a segítségükre, korábban kialakult felfogásuk nagyon befolyásolta őket az események visszaadásában, és gyakran megzavarta a legtisztább és legjobb szándékkal megrajzolt képet is.

Jézus maga nem hagyott hátra írásokat, azonban egyedül csak ezekre lehetne vitás kérdések esetén fenntartások nélkül támaszkodni.

De sohasem mondott volna vagy írt volna olyasvalamit, ami Atyjának törvényeivel, az isteni természettörvényekkel vagy a teremtői akarattal ne állt volna teljes összhangban. Éppen ő maga hangsúlyozta:

„Azért jöttem, hogy Isten törvényeit beteljesítsem!”

Isten törvényei azonban világosan láthatók a természetben, mely ugyan a puszta durvaanyagúságon jóval messzebb terjed, ám a finomanyagú világban is, ahogyan a lényszerű és szellemi világban is, mindenhol „természetes” marad. Egy gondolkodó ember minden bizonnyal tud valami olyat találni a Megváltó e jelentőségteljes szavaiban, ami túllép a megtévesztő vallási dogmákon, és utat mutat azoknak, akik valóban komolyan keresnek!

Ezen felül pedig mindenki találhat támpontokat a Bibliában is; hiszen Jézus sokaknak megjelent. De mi történt? Mária először nem ismerte meg, Magdolna szintén nem ismerte fel rögtön, még a két tanítvány sem az Emmauszba vezető úton, jóllehet órákig mentek együtt és beszélgettek... Mire lehet ebből következtetni? Arra, hogy annak a testnek, melyet láttak, másféle testnek kellett lennie, különben mindegyikük azonnal felismerte volna! —

De csak nyugodtan maradjon süket, aki semmit sem akar hallani, és vak, aki túl rest ahhoz, hogy felnyissa szemét!

A „test feltámadása” egy általános fogalom, melynek jogosultsága a földi születésekben található, melyek mindaddig nem szűnnek meg, míg lesznek földi emberek. Ez egy nagy ígéret, hogy lehetővé válnak az ismételt földi életek, további inkarnációk a gyorsabb fejlődés és az alacsonyabb jellegű kölcsönhatások szükséges feloldása érdekében, ami egyet jelent a bűnbocsánattal. Ez a Teremtő mérhetetlen szeretetének bizonyítéka, kinek kegyelme abban rejlik, hogy azok az elhunyt lelkek, akik földi idejüket részben vagy teljesen elpazarolták, és ezért a felemelkedésre készületlenül érkeznek a túlvilágra, ismételten lehetőséget kapnak arra, hogy új durvaanyagú testet vagy burkot vegyenek magukra, ami által félretett testük az új testben feltámadását ünnepli. A már eltávozott lélek így éli meg a testben való új feltámadást.

Hogy milyen áldás rejlik egy ily magasztos kegyelem állandóan ismétlődő beteljesülésében, azt az emberi szellem, aki nem képes mindent áttekinteni, csak később lesz képes megérteni!

Grál-üzenet Abdrushintól


Obsah

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései] 

kapcsolat