Az Igazság Fényében

44. A Szent Grál

Sokféle értelmezése van azoknak a költeményeknek, melyek a Szent Grálról szólnak. A legkomolyabb tudósok és kutatók foglalkoztak e misztériummal. Ezek közül soknak ugyan magas erkölcsi értéke van, ám mindegyik azt a nagy hibát rejti magában, hogy csak a földi világból kiindulva építkeznek, holott a lényeg, a Fény fentről érkező sugara, mely megeleveníthetné és megvilágíthatná, hiányzik. Mindennek, ami alulról igyekszik felfelé, meg kell torpannia az anyagi világ határán, még akkor is, ha megadatott neki, hogy elérje a legmagasabbat, ami elérhető. De a legtöbb esetben a legkedvezőbb előfeltételek mellett az útnak alig a felét lehet megtenni. Hát akkor mily hosszú még az út a Szent Grál igaz felismeréséig!

A kutatóknál végül érezhető is az elérhetetlenségnek ez a megsejtése. Ez azt eredményezi, hogy a Grált egy fogalom pusztán szimbolikus elnevezésének próbálják venni, hogy így adják meg neki azt a fennköltséget, mely az elnevezésnek, mint azt teljesen helyesen érzik, szükségszerűen kijár. De így a valóságban visszafelé haladnak, nem előre. Lefelé, ahelyett hogy felfelé mennének. Letérnek a helyes útról, melyet a költemények részben már magukban hordoznak. Csak e költemények sejtetik az Igazságot. De csak sejtetik, mert a költők magasból érkező ihletei és látnoki képei a továbbadásnál közreműködő ész révén túlságosan földivé váltak. A költők az ábrázoláskor a szellemileg látottaknak az akkori földi környezet képét kölcsönözték, hogy az emberekhez közelebb vigyék a költemény értelmét, ami ennek ellenére nem sikerült, mivel ők maguk sem tudtak közelebb kerülni az Igazság valódi magjához.

Így a későbbi kutatás és keresés már eleve egy bizonytalan talajról indult; és ezzel minden eredmény szűk korlátok közt születhetett meg. Ezért nem meglepő, hogy az ember végül már csak puszta szimbolikára gondolhatott, és a Grál általi megváltást saját legbensőbb énjébe helyezte.

A létező értelmezésekből nem hiányzik a nagy erkölcsi érték, de nem jelenthetik ki, hogy a költemények magyarázatát nyújtják, még kevésbé azt, hogy megközelítik a Szent Grál Igazságát.

A Szent Grálon nem is azt az edényt kell érteni, melyet Isten Fia földi küldetése végén az utolsó vacsorán tanítványaival használt, melybe később felfogták vérét a keresztnél. Ez az edény Isten Fia magasztos megváltói művének szent emléke, de nem ez a Szent Grál, melynek megéneklése miatt kegyelemben részesültek a legendák költői. Ezeket a költeményeket az emberiség tévesen értelmezte.

Ígéreteknek szánták őket a legmagasabb magasságokból, melyek beteljesedését az embereknek várniuk kell! Ha így értelmezték volna őket, akkor már biztos régen rá is találtak volna egy másik útra, mely a kutatásokat még valamivel tovább tudta volna vezetni, mint korábban. Így azonban minden magyarázatnak végül holtpontra kellett jutnia, mert általuk sohasem lehetett eljutni egy teljes, hiányosságoktól mentes megoldáshoz, mivel az eddigi téves felfogás miatt minden kutatás eleve téves alapokra épült. — —

Az emberi szellem, még ha végül el is érte tökéletessége legmagasabb fokát és a halhatatlanságot, akkor sem fog tudni soha a Szent Grál elé lépni! Ezért soha nem is juthat el róla részletes hír az anyagi világba, hacsak nincs egy olyan hírnök, akit onnan küldenek. Az emberi szellem számára tehát a Szent Grálnak mindörökre misztériumnak kell maradnia.

Az ember maradjon meg annál, amit képes szellemileg felfogni, és próbálja meg mindenekelőtt azt teljesíteni és a legnemesebb virággá nevelni, ami nem haladja meg erejét. De ő vágyakozásában sajnos mindig előszeretettel nyúl ezen messze túlra, anélkül hogy saját képességeit fejlesztené, és ezáltal gondatlanságot követ el, amiért még azt sem érheti el, amire képes volna, míg amit kívánt, amúgy sem érhetné el soha. Így megfosztja magát valódi léte legszebb és legmagasztosabb részétől, és csak életcélja teljesítésének tökéletes csődjét éri el. — — —

Parsifal egy nagy ígéret. A hiányok és tévedések, melyeket a legendák költői túlontúl földi gondolkodásukkal fűztek hozzá, eltorzították tényleges lényét. Parsifal azonos az Ember Fiával, akinek eljövetelét maga az Isten Fia hirdette meg. *(Lásd 10. előadás: Az Isten Fia és az Ember Fia) Isten küldöttjeként, szellemi szemén kötéssel kell majd keresztülmennie a legnagyobb földi nehézségeken, külsőleg emberként az emberek között. Egy bizonyos idő után, megszabadulva e kötéstől, újra fel kell ismernie kiindulási helyét, és ezzel együtt önmagát, továbbá tisztán kell maga előtt látnia küldetését is. E küldetés egyúttal elhozza a komolyan kereső emberiség megváltását, összekapcsolva a szigorú ítélettel. Ezért tehát nem is lehet akárkit e feladatra kijelölni, még kevésbé fogják benne felismerni azt, amit számtalan vagy akár az összes ember átélhet; ellenkezőleg, egy egészen pontosan meghatározott, rendkívüli küldött lesz.

A teljes isteni akarat rendíthetetlen törvényszerűségében másként nem történhet, mint hogy fejlődési útja végén, eljutva a legmagasabb tökéletesség fokára, minden újra visszatérhet eredeti lénye kiindulópontjához, de sohasem juthat azon túl. Így az emberi szellem sem. Eredete szellemi csíraként a szellemi-lényszerűségben van, ahová tudatos szellemként lényszerű formában visszaérkezhet, az anyagiságban futó pályája befejezése után, amikor eléri a legmagasabb tökéletességet, s elnyeri eleven tisztaságát. Útja a legkedvezőbb esetben elvezetheti egészen a szellemi-lényszerűség legmagasabb fokát képező Grál-vár előudvarába, mely itt átjárót alkot a trón lépcsőihez, amelyen minden létezés eredendője, az Atya Isten, az Ő isteni-lénytelenségében, időnként az isteni-lényszerűség palástjába burkolja magát, formát véve ezzel magára. Egyetlen szellemi-lényszerű sem képes az isteniség határát átlépni, bármilyen magasan van, bármilyen tiszta és ragyogó. A határ és átlépésének lehetetlen volta itt is, mint az anyagi teremtés szféráiban vagy szintjein is, egyszerűen a dolgok természetében, a jellegük különbözőségében rejlik.

A legfelsőbb és legmagasztosabb maga Isten az ő isteni-lénytelenségében. Ezután következik, valamivel lejjebb a szellemi lényszerűség. Mindkettő örök. Ehhez csatlakozik aztán az egyre mélyebbre érő anyagi teremtés műve, mely gázszerű finomanyagúsággal kezdődik, egyre sűrűbbé válva a lefelé folytatódó szintekben vagy szférákban, egészen a végső, az emberek számára látható durvaanyagúságig. A finomanyagú világ az anyagi teremtésen belül az, amit az emberek túlvilágnak neveznek. Tehát az, ami túl van a látás földi, durvaanyagú képességén. De mindkettő a Teremtés művéhez tartozik, formája nem örök, hanem alá van vetve a megújulás és felfrissülés céljából történő változásnak.

Az örök szellemi-lényszerűség legmagasabb kiindulópontján, szellemileg láthatóan, megragadhatóan áll a Grál-vár, mert még azonos szellemi-lényszerű jellege van. E Grál-vár egy olyan helyiséget rejt, mely ismét a legkülső, az isteniség felé vezető határon fekszik, tehát még éterizáltabb, mint minden más, ami szellemi-lényszerű. E helyiségben található az Isten Atya jóságának örök zálogaként, és legtisztább isteni szeretetének szimbólumaként, továbbá isteni erejének kiindulópontjaként: a Szent Grál!

Ez egy kehely, s benne mintha vörös vér volna, szüntelenül forr és hullámzik anélkül, hogy valamikor is kifolyna belőle. A legfényesebb Fény ragyogja be, s csak a szellemi-lényszerű szellemek legtisztábbjainak adatott meg, hogy belenézhessenek e Fénybe. Ők a Szent Grál őrzői! Ha a költeményekben az áll, hogy az emberek legtisztábbjai vannak kijelölve arra, hogy a Grál őrzői legyenek, akkor ez az a pont, amit a kegyelemben részesült költő túlságosan földivé tett, mivel nem tudta másképpen kifejezni. Egyetlen emberi szellem sem léphet e szentséges terembe. Még az anyagiságon át vezető útjáról visszatérve, a legtökéletesebb szellemi-lényszerűségében sem éterizálódott eléggé ahhoz, hogy át tudja lépni a küszöböt, tehát a határt. Ehhez még a legmagasabb szintű tökéletességében is túl sűrű. További éterizálódása vagy teljes megsemmisülését, vagy elégését jelentené, mert jellege eredete miatt nem alkalmas arra, hogy ragyogóbb és fényesebb, tehát még éterizáltabb legyen. Nem bírná elviselni.

A Grál őrzői örök tiszta szellemi lények, akik sohasem voltak emberek, minden szellemi-lényszerű csúcsa. Szükségük van azonban az isteni-lénytelen erőre, függenek tőle, ahogy minden az isteni-lénytelenségtől függ, minden erő Ősforrásától, az Isten Atyától.

Időről-időre, a Szent Galamb napján, megjelenik a kehely fölött a Galamb, mint az Atya megváltoztathatatlan isteni szeretetének megújuló jele. Ez a szövetség pillanata, mely az erő megújulását hozza. A Grál őrzői alázattal teli áhítattal fogadják, és képesek az így nyert csodálatos erőt továbbadni.

Ettől függ az egész Teremtés léte!

Ez az a pillanat, amikor a Teremtő szeretete a Szent Grál szentélyében sugárzó áradatban ömlik ki új életet hozva, új ösztönzést a teremtő alkotásra, mely érverésszerűen árad szét lefelé haladva, s áthatja a Világmindenség egészét. Beleremegnek mind a szférák, s valamiféle sejtelmes öröm szent borzongása, hatalmas boldogság járja át őket. Csak a földi ember szelleme marad még ki mindebből, intuitív módon nem érzékeli, mi is történik vele ekkor, mily mérhetetlen ajándékot fogad érzéketlenül, mivel önmaga ész általi korlátok közé szorítása már nem engedi, hogy ilyen hatalmas dolgot felfogjon.

Ez az a pillanat, amikor élet áramlik az egész Teremtésbe!

A Teremtő és műve közötti szövetség megerősítésének állandó, szükséges megismétlődése. Ha az élet áramlása akár egyszer is megszakadna, kimaradna, akkor minden létezőnek lassan el kellene száradnia, megöregednie és feloszlania. A nappalok és éjjelek sora megszakadna, és csupán maga Isten maradna, mint az kezdetben volt! Mivel egyedül ő az Élet.

A folyamatot a legenda ábrázolja. Sőt arra is utalás történik a Grál-lovagok öregedésén keresztül – ami akkor kezdődik, amikor Amfortas már nem fedi fel a Grált, és egészen addig tart, amíg Parsifal, mint a Grál királya, fel nem lép –, hogy mindennek meg kell öregednie és el kell pusztulnia, ha a Szent Galamb napja, a Grál „felfedése” nem tér vissza.

Az embernek végre fel kellene hagynia azzal, hogy úgy tekintsen a Szent Grálra, mint valamire, ami felfoghatatlan; hiszen a Szent Grál ténylegesen létezik! De az emberi szellemnek jellegéből adódóan nem adatott meg, hogy valaha is megpillanthassa. Ám az áldást, mely kiáramlik belőle, és melyet a Grál őrzői tovább tudnak adni és tovább is adnak, az emberi szellemek befogadhatják és élvezhetik, ha megnyílnak előtte. Ebben az értelemben nem kell feltétlenül egyes magyarázatokat tévesnek nevezni, míg értelmezéseikbe be nem próbálják vonni magát a Szent Grált. A magyarázatok helyesek és mégsem azok.

A Galamb megjelenése a Szent Galamb kijelölt napján a Szent Szellem mindenkori elküldését jelzi; hiszen e Galamb szoros összefüggésben áll vele. Ám ez olyasvalami, amit az emberi szellem csak képileg tud felfogni, mivel a dolog természetéből adódóan gondolatai, tudása és megérzései a legmagasabb szintű fejlettségénél is a valóságban csak odáig érnek el, ahonnan ő maga jött, tehát addig a jellegig, ami megegyezik eredetének legtisztább minőségével. Ez pedig a tiszta szellemi-lényszerűség örök birodalma. Ezt a határt gondolkodásában sem fogja tudni egyetlen egyszer sem átlépni. Mást sohasem képes elképzelni. Ez annyira magától értetődő, logikus és egyszerű, hogy minden ember képes ezt gondolatban követni.

De ami efelett található, annak ezért misztériumnak kell lennie és maradnia az emberiség számára!

Ezért minden ember tévhitben él, aki azt képzeli, hogy Istent hordozza magában, vagy maga isteni, esetleg azzá válhat. Tiszta szellemi jelleget hordoz magában, nem istenit. És ebben egy áthidalhatatlan különbség van. Az ember teremtmény, nem pedig a Teremtő egy része, mint azt oly sokan próbálják maguknak bebeszélni. Az ember egy alkotás, és az is marad, sohasem válhat mesterré.

Ezért helytelen azt mondani, hogy az emberi szellem magától az Isten Atyától indul ki, és hozzá tér vissza. Az ember eredete a szellemi-lényszerűség, nem pedig az isteni-lénytelenség. Ezért csak a szellemi-lényszerűségbe tud visszatérni, még akkor is, ha elérte tökéletességét. Helyes, ha azt mondják, hogy az emberi szellem Isten országából származik, és ezért, ha majd tökéletes lesz, újra visszatérhet Isten országába, de nem magához Istenhez. Isten országa tiszta szellemi-lényszerűség.

Az isteni-lénytelenség és a tiszta szellemi-lényszerűség között az Isten Fia lett a közvetítő. Az isteni-lénytelenségből érkezik a szellemi-lényszerűségbe, ahogy egykor az anyagiságba is eljött. Az Ember Fiának eljövetele meghozza, hogy Isten Fiának magasztos isteni feladata beteljesül. A beteljesülés után az Isten Fia ismét teljesen visszatér az isteni-lénytelenségbe, míg az Ő közvetítő hivatalát az Ember Fia veszi át, és így a Szent Grál őreinek vezetőjévé, a Grál királyává lesz, aki a Szent Edényt ápolja.

Aztán az emberi szellem számára az Ember Fia lesz az Alfa és az Omega, mivel megszabja a kezdetet és a véget az emberi szellem felfogása számára; mert ő átlépheti az isteni-lénytelenség határát, és így mindent áttekinthet.

[Grál-üzenet Abdrushintól]  [A Grál-üzenet utórezgései]